Emlékszel? Ragyogott ránk egy csillag
s mi hosszasan úsztunk hullámzó fényében,
midőn égető karjai átöleltek
és halált sugalló szorítással vigyáztak ránk.
Elbűvölt minket, majd mámoros vágyak
biztató, hívó hangja szólt az Égben
s titkokat súgva ígért szépet,
leplezve rejtett vágyaink elfojtott sorát.
Néztelek. S még nem tudtam, mit hoz a Holnap,
Csak hagytam, hogy tompuljon testem ereje,
s legyen úrrá rajtam a titkos Végzet,
melynek fátyla fölöttem lebegett éveken át.
Boldogok voltunk, mint gerlepár a házak
magasló tornácán, kik örülnek a fénynek,
a napsütés, a felhők énekének,
simítva szárnyaik fáradt és megtépett csonkját.
Bennem élsz. Síró emlékek zuhannak
búsan lábaim elé, s fájón lepihennek.
Lelkemben remények sugara él,
s elhagyott testemet édesen öleli át.
*****
A SZERELEM
Ó, a szerelem oly törékeny,
mint szellőrózsa
gyenge szirma a szélben.
Kedves virág kinn a réten,
mosakodik
reggeli harmat csepp vizében,
sietve szárítkozik
ásító nap sugarának
kedves melegében.
Édes illat gyenge lelke,
melynek bódulata
röppenő lepke lágy lehelete.
Ó, a szerelem oly törékeny,
mint e kis virág
a természet kék végtelenjében!
*****
EGYEDÜL
Egyedül alszom
egyedül ébredek,
egyedül kémlelem
a szelíd-kék eget.
Egyedül kutatom,
egyedül siratom,
egyedül bírom
zord magányom.
Egyedül várom
csöndes halálom,
de nyugvó helyemet
sehol sem találom.
*****
SZÓJÁTÉK
Egy rím, egy vers,
egy gondolat,
Egy kép, egy szín,
egy árnyalat.
Egy bál, egy tánc,
egy fordulat,
Egy hév, egy vágy,
egy hangulat.
Egy hús, egy vér,
egy áldozat,
Egy kín, egy gyász,
egy pillanat.
Egy út, egy cél,
egy mozzanat,
Egy lét, egy sors,
egy színdarab.
*****
VAN...
Van, kinek gyermeket nem ád az Ég,
Van, ki eldobja gyáván szülöttjét.
Van, kinek hiába fogod kezét,
Van, ki veled élné le életét.
Van, ki másban keresi a hibát,
Van, ki sosem védi meg igazát.
Van, ki szerény, s ezért eltapossák,
Van, ki büszke, kihívó mutatvány.
Van, ki gazdag, de szívet nem kapott,
Van, ki szegényen él minden napot.
Van, ki kér, és szégyen neki a "nincs",
Van, ki lop, miközben szégyene nincs.
Van, ki az egészségtől kicsattan,
Van, ki éltében fetreng a kínban.
Van, ki hiába néz, nem lát sokat,
Van, ki behunyt szemmel sem tapogat.
Van, ki bátran mondja a szavakat,
Van, ki bölcsen hallgat, s csak bólogat.
Van, ki vadul szórja az átkokat,
Van, ki imát mond a kereszt alatt.
Van, kinek élete csúf véget ér,
Van, kinek léte áldott, tiszta fény.
*****
ELEVENEN NYÚZ AZ ÉLET
Elevenen nyúz az Élet,
oly nagyon fáj,
hogy már nem is félek.
Könyörögtem, hogy szeressen,
úgy kértem Őt,
hogy beleremegtem.
Sakáltanyán konc a testem,
húsomba váj
őrült kínkeservem.
Széthasadtam, elvéreztem,
nincs már imám,
se bőszült, vad lelkem.
Elhamvadtam, mint halott test,
nincs hit, jövő...
csak megcsalt képzetek.
*****
 |
OLY KÖZEL VAGY
Oly közel vagy, hogy szinte félek.
Ó, mondd, álmaim mit mesélnek?
S hallod-e a csalogány dalát,
Mi ékesen szól odaát?
Ó, kedves, csak ülj ide, kérlek.
Csak szoríts magadhoz, úgy félek...
Súgd halkan, hogy még mindig élek,
Akkor is, ha már nem remélek.
*****
ÉN VAGYOK CSAK...
Én vagyok csak,
én... én...
senki sincs velem.
Ez a magány
oly végtelen.
Éljetek csak!
Fény... fény...
világíts nekem!
Éltem soká,
múltam leteszem.
Nincs többé csak
lét... lét...
egy örök éteren,
halált hagyó,
lebegő tengeren.
*****
NÉLKÜLED
Minden nap
és minden éjen
várlak szüntelen.
Minden perc
és minden óra
kínoz Nélküled.
Nyugszik nap
és hajnal ébred,
kelő nappal felkelek,
álmom édes,
szép varázsa
fájón integet.
Nem láthatlak,
csak a szélben
libben szerelmed
- múló vágyak
hűs vizében
keresve új helyet.
Vérző szívem
fájdalmában
égőn szenvedek,
kínom, vágyam
üzenete
az éterben csak lebeg.
Hogyha egyszer
álmot látsz majd,
melyben arcom Rád nevet
Emlék lesz az bús
szívednek,
tőlem, ki örökre szeret.
*****
KÖSZÖNET
Emberek! Ti nemes
Egyszerűségben élő,
tiszta lelkű, hű szívek
- Kiket én alig ismerek
mégis, valami láthatatlan,
bűvös erő vonzásában
szeretlek Titeket!
Titeket, kiknek lelkét a Szeretet
fénye ragyogja be, s lényemet
oly határtalan jósággal
emelitek, ahogyan
a termőföldből kibúvó gabona
gyenge sarját öntözi,
s csalogatja a reá hulló lágy eső.
Ti, kik soha nem felejtitek,
hogy szeretet nélkül az ember
oly sivár, oly elveszett,
mint gazdátlan eb,
kinek kivert lelke
jó szóért eseng,
s teste is árván remeg.
Emberek! Ti nemes
egyszerűségben élő,
tiszta lelkű, hű szívek!
Áldjon az Isten
minden gondolatában,
segítsen minden küzdelmes csatában
jó célt elérni Titeket!
S amíg itt vagyok,
néktek csak annyit adhatok,
mi nem több, s nem is kevesebb,
mit amit Tőletek kapok:
az önzetlen, igaz szeretet,
s egy köszönet, hogy én is
ember lehettem közöttetek...
*****
SORSOMNAK KÜLDETÉSE
Túlélésem óráiban
csendben eltűnődve
megszűnik a világ
minden rezzenése.
Múltamnak hintajában
álmokkal repülve
kínoz a magány
rám roskadó terhe.
Ó, ha egyszer kiálthatnék!
- kinek eszét vette a
a világ tébolyító
lüktetése...
Ó, ha egyet kiálthatnék!
- talán elcsendesülne
bennem is a csodák
hazug ígérete...
De nem épp e szenvedés
sorsomnak küldetése?!
E földi lét parány
szigetén élve
méltóságos alázatban,
sírva ünnepelve
mondok most imát
minden szép emlékre.
*****
ENGEDJ UTAMRA
Meddig kísértesz még
Te öröknek hitt szerelem?
Meddig cipelem még
fáradt vállaimon
soha nem szűnő terhedet?
Már nem bírom soká.
Éhező, szomjazó hajótöröttként
illúziókból tákolt tutajon sodor
láthatatlan sziget felé
az őrült kétségbeesés.
Engedj utamra már!
Veled és Nélküled élek,
könnyekkel fekszem, s ébredek,
mint úszó őszi ködfelhő,
csak a gondolat élteti e hitet.
Álmokból szőtt fantom,
mit a valóság be nem enged,
érted éltem minden percet,
feléd nyújtottam kérlelő kezemet,
s csak sóhajod font mentőkötelet.
Mi hozzád köt, mérgezett
tüskékkel tűzdeli szívem.
Engedj hát utamra,
engedj elmennem!
E bús őrlődésben meghalok.
Érted éltem, érted voltam,
haláltáncodra táncoltam,
álmodat tovább álmodtam,
de már elfáradtam,
s új utakra gondolok.
Ösztöneim azt súgják,
valahol vár rám egy új világ,
s új tervekkel, új célokkal
lendülettel visz tovább.
- Engedj utamra hát!
*****
ZARÁNDOKÚTRÓL VISSZATÉRVE
Reménytelennek tűnő,
ábrándos, kusza évek,
mióta napvilágot láttam,
ti árnyékként kísértek.
Hosszú az út mögöttem,
s hogy mennyi van előttem,
azt csak az Isten tudja,
én járom, megrögzötten.
Valahányszor visszanézek,
emlékképek kísértenek,
kergetnek a sötét múltból,
ó, de utol már nem érnek.
Még emlékszem, hogy küzdöttem,
sírtam kétségbe esetten,
úgy dacoltam a világra,
mint anyám tiltó szavára.
Zarándokútra keltem
az Elérhetetlenhez,
álmok ringatták lelkem
s az egekig röpültem.
Messze tűnt csillagok fénye
ragyogva tekint le rám,
könnyeimbe bújt bánatom
az éterben szerteszállt már.
Bús szívemben a boldogság
ékesség, mint szivárvány,
mit Nap sugara csal elő
hűs, nyári eső után.
*****
KISFIAM
Szemedben huncut csillogás,
mosolyod szelíd ragyogás;
Szótlan lelked gyöngye
néma szíved könnye
- mit felém adsz tovább...
Kezedben erős szorítás,
léptedben ösztönös futás;
Belső csended kincse
bezárt elméd tükre
- félelmed, hű barát.
Álmodban olyan a világ,
amelyben vágyad megtalál:
zengő dallam lenget,
messze röpít, kerget
- míg haza nem találsz...
Röptödben Isten dob reád
mindentől megóvó talárt;
Röpülj kicsim, lelkem,
veszély - látod - nincsen
- a szívem hazavár...
Álmodban lelked rám talál,
s szívemben táncot jár tovább;
Hogyha fáradsz, ébredj!
Anyán is pihenhetsz
- ülj ölembe hát...
Ringatlak karomban soká,
ébren is álmodhatsz csodát;
Míg itt vagyok, nézlek,
s kérve kérem Istent
- adjon néked hazát...
Küldjön köréd száz angyalkát,
kik örökké vigyáznak rád,
addig, míg én téged
távolból szeretlek
- s nem ölelhetlek át...
*****
ITT ÉLSZ BENNEM
Még hallom hangod selymes bársonyát,
ahogy kimondod nevem, szerelmesen
és gyönyörködsz, ahogy az ablakon át
beszűrődő holdvilág sejtelmesen
simogatja testem árnyalt zegzugát.
Még érzem édes vágyam hevében
ölelésed bénító mozdulatát,
ahogy átkarol két karod az estben,
mint a fűre kapaszkodó folyondár
az öreg szülőház melletti kertben.
Még őrzöm kezeid mozdulatát,
behunyt szemmel is látlak. Itt élsz bennem.
Álmok sem űzték el a bódulatát
csókjaidnak. Hangok harsognak fennen.
Csak az est szállt le csendben már odaát...
Még érzem, hogy mosolyod szelíden
lebontja arcomnak rőt bánat-fátylát
és csendes boldogság árad szívemben.
Összefonódott ujjainkat látják
a csillagok, s ragyognak ránk, fényesen.
*****
ITT VOLTÁL...
Itt voltál, ringattál,
csókokkal biztattál,
két karod ünnep volt
áldottam a napot...
Szerettél, öleltél,
lelkemmel röpültél,
holdvilág fényében
temettük a Sorsot...
Bántottál, ríkattál,
szívemmel játszottál,
s könnyemben mártózva
mosollyal bírt arcod...
Így lettem éretten,
sebekkel vérzetten,
áldásban áldozva
hű szolgád, s rabod...
Mosolyban elbújva
álmokkal hódolva
kérnélek, szelíden
ígérd a holnapot...
Itt voltál, ringattál,
fényemben gyógyultál,
vinnélek messzire,
s temetném a Sorsot...
*****
SZÍVEMNEK VIRÁGA
Akármerre járok,
bárkinek kiáltok,
jeges eső koppan,
szó a mélybe csobban.
Bárkitől reméltem,
segít nekem élnem,
messzire ment mára,
csak a híre járja.
Fájó szívem tétlen,
nincs nekem mit tennem,
magam útját járva
magam vagyok árva.
Hangos szóm a mélyből
felkúszik, előtör,
messze száll az égbe,
a végtelenségbe.
Eső jege olvad,
víz a térben árad,
áztatja a szívem,
messzire kell mennem.
Hinném még a szépet,
- lehetne sokkal szebb,
mit szürkének látok,
kérnék rá virágot.
Nyíljon a szívemben,
egy tőről éledjen,
míg élek, éltessen,
míg halok, temessen!
*****
CSILLAGLÉLEK
Csillaglélek Hold-szekéren
álmok felé utazott,
arra kért, hogy menjek véle,
hozzuk el a Holnapot.
Néztem csendes áhítatban,
addig fogtam két kezét,
míg félelemtől megvakultan
hullni kezdtem szerteszét.
Ájult testem beragyogta
a vakító fényesség,
káprázott a valóságban
a mámorító ékesség.
Feleszmélve megláttam, hogy
álmok rétjén ballagok,
Álomország kastélyában
képzelt vágyat ringatok.
Valóságnak szegletében
tűnő képet markolok,
ezerarcú ábrándoknak
mirtuszkoszorút fonok.
Megriadtam, elfutottam.
Nem tudom, most hol vagyok,
eltemettem az álmokba
a reményt hozó napot.
Csillaglélek kiált felém,
átkozva a tegnapot,
majd fájdalmas, szelíd hangon
kérlelően felzokog.
Megszakad az én szívem is.
Könnyem sietve csorog,
rémült csendben üldögélek,
ragyognak a csillagok.
Elrejtőzöm a Világtól,
messze-messze bujdosok,
elhullajtott falevéllel
söpröm el a Holnapot.
*****
BÁNATBÓL KISÍRT FÁJDALOM
Bánatból kisírt fájdalom,
évekből elszállt remény,
napfényben fürdő kikelet,
éjbe temetett sors-esély;
Elhallgatok, félek...
Álmokat őrző Angyalok,
százfelé futó szeszély,
vágyakban elbújt szerelem,
örök utakon elkísér;
Szeretetben élek...
Alázatban ért ostorok,
titokban termő erény,
lélekben nyíló bölcselet,
imákba fojtott kérlelés;
Kínlódásban érek...
*****
FALAK MÖGÖTT
És elfáradtál...
és ott maradt egy nagy lyuk,
ami folyton fáj.
De már nincs erőd...
sem hited...
sem elég szíved...
hogy merj szeretni...
Ezért inkább falakat építesz...
ahonnan kilátsz ugyan,
de be nem jöhetnek...
*****
VIGYÁZOK...
Vigyázok,
hogy a színek színezhetőek maradjanak,
hogy az álmok búsan is betakarjanak,
hogy a valóság mindig erős szálakkal
tartsa az ábrándok falon függő képét.
Vigyázok, hogy a szívek szerethetőek maradjanak,
hogy az adott szavak el ne pusztítsanak,
hogy a lélek fájva is utat mutasson,
hol van a halott vágyak örök otthona.
*****
KARJAIDBAN
Karjaidban magam mögött hagynám
a világnak összes búját,
álmaimban én már elringattam
életemnek minden vágyát.
Karjaidban csöndben elsiratnám
múló éveimnek árát,
s kérném, hogy minden tört pillanatra
adjon az Úr nékem áldást.
Karjaidban mozdulatlan várnám,
szíved minden dobbanását,
mely szívemmel együtt zakatolva
feledtetné lelkem gyászát.
*****
SZERETTELEK VOLNA
Szerettelek volna úgy szeretni téged,
mint ahogy a felhő öleli a rétet.
Lágy fuvallatával simítja a fűszálat,
szelíd dallamával ringatja a fákat.
Szerettelek volna álmaimba vinni,
édes ábrándokkal a csodákban hinni.
Titkok italával bódultan alélni,
heves ölelésben magammal ragadni.
Valóságnak árnya szívemnek ármánya,
éles szóval ébreszt elmémnek kormánya.
Hiába a szép szó, hiába a könnyek
lelked bánatában én vagyok a könnycsepp.
Szerettelek volna magamhoz ölelni,
messzire vagy, messze, nem tudok mit tenni.
Elhallgat a szellő, jégesőben ázom,
vihar szele rám ront, ölelj át, úgy fázom!
Mondd, hogy elringatnál,
mondd, hogy ez nem álom!
Mondd, hogy hűvös szavad
lehetne még bársony...
Ölel át, úgy fázom...
*****
Keserű magány ólomszárnyait
varrta reám az Élet.
Szótlanul nézem múltam ráncait.
Mozdulatlan képek.
Nyári hulló csillagok vágyait
eltaposták az évek.
Könnyekbe törlöm létem lépteit.
Többé nem remélek.
Eljövő boldog pillanat álmait
széjjelszórom a Fénynek.
Ragyogja boldogító kincseit
Az ábrándos reménynek.
*****
Rózsabimbó ellenfényben
 |
| Fotó: Seres Gábor |
AUGUSZTUS
Nyár van. A madarak szabadon szállnak,
s a felhők otthont adva hívják őket
egy kis lebegő-pihenőre.
Az égbolt fátyolosan kéklik, s a pára
megtölti szomjúságtól tikkadt csőrüket.
Virágok ezrei illatoznak a levegőben
és színes ruhában öltöztetik a Világot.
Szerelmes szavakat énekelnek.
Nézd! Hogy bontja szirmait egy rózsa,
miközben lassan növeszti szúrós töviseit...
Ő már megtanulta, hogyan kell élni...
*****
ALUSZTOK MÁR, SZÉPEN
Csend van. Az éj sötét óriása
álmot hozott Néktek.
Kedves, szerető szívében, színes
mesék, ábrándok, s tündérek
cikáznak körös-körül, s futnak
Felétek.
Egy sóhaj száll felém...
Csak nézlek Titeket - s boldog vagyok.
Arcotok békés. Együtt szuszogva
alusztok már szépen,
összebújva, mint kis fecskék a fészken
s míg mozdulok, egy álmos kis hang suttog:
- Szeretlek...
Az álom engem is elér...
Még nézlek Titeket - s boldog vagyok.
*****
MIKOR MEGLÁTTALAK
Mikor megláttalak,
szerelembe öltöztem,
hogy díszes ruhámban
neked tesselegjek,
s most oly boldogan
röpülnék feléd,
ha hívnál...
mint a szabad égen
szárnyaló madár.
Ha nem vagy velem,
olyan leszek,
mint remegő falevél
a gyenge ágon,
mit lenget az őszi szél
s ki fohászkodva
várja, hogy szelíd
napsugarad melege
körülölelje.
Nem engedhetlek el.
Éltem nedűjét
belőled merítem,
ne hagyd, hogy kiszáradjak,
e szomjúságtól meghalok.
Szeress! Szoríts!
És fogd a kezem.
A magány léket hasít
minden lélegzeten.
Ne félj hát...
Sorsodnak rögös,
szűk csapásán
mögötted lépkedek.
Oly szorosan átölelve,
hogy eggyé válok veled,
s önmagad
pusztító, vad szellemétől
megvédelek.
Maradj velem.
Ékes ruhám
díszei mögött egyszerű,
szerető szívem dobog
s két kezem puha
párnáin mindig
megpihenhetsz
csak hagy, hogy
szeresselek.
*****
VÁGYOM UTÁNAD
Versek, rímek maradtak utánad,
lombja lehullt a csodatévő fának.
Hangok, léptek zuhantak a mélybe,
ezer arcú múltnak sötét örvényébe.
Még nem értem... csak vágyom utánad
Lomhán mozdul kezem, de nem talállak.
Vakon, tétován kutatlak a feledés sötétjében,
szelíd kérlelésem visszhangzik a tértelen létben.
Gyenge ölelésed édes rabságában háltam,
s mert Veled volt, Érted volt - öröm volt a bánat.
Szabadon szárnyaltam béklyóid alatt,
s rab vagyok Nélküled, fojt hangtalan szavad.
Még nem értem... lombját vesztett csoda-fánk alatt
fázik szerelmünk, mint hideg télben az éhező vadak.
*****
MAGÁNY
Nem jön senki
Nem hív senki.
Vagy csak én zártam ki
a világot magamból?
Nem vár senki.
Nem szól senki.
A csend uralkodik.
Vagy csak én hallgatok?
Nem érdekel,
mi lesz velem.
Ó, Istenem!
Már magamtól
Észre sem veszem:
Az élet itt ragyog
színesen
körülöttem...
*****
LEHETSZ FENT...
Lehetsz fent, lehetsz lent,
az élet mindig rejt
ezer csodát.
Csak kell, hogy merj
magadban hinni,
mert ez visz tovább!
*****
ŐSZ ELEJI UTAZÁS
Vonat füttyen,
s a pergő füstben
zakatol a masina.
Eső csöppen,
s a fénylő sínen
fut velem a vas-iga.
Mozgó világ,
messzi határ,
ködben jár a táj;
Szürkülő őszben,
néma csöndben
búcsúzik a nyár.
*****
 |
| Kép: Kocsis Ágnes (akvarell) |
MÁRTÉLYI ALKONYAT
A sárgás puha
homok-parton
bíborvörös fényben
fürdik az alkony.
Elcsendesült az élet.
S mielőtt még pihenten
újraéled a Világ,
a lenyugvó Nap
szétárasztja az égen
millió sugarát.
*****
ŐSZI CSÖND
A hűvös, őszi szélben
csörögve susognak a fák,
sárguló, száradó lombjukat
lassan lehullatják.
Lágyan fodrozódó
halastó tükrében
komor felhők bontják
ködfoltos, puha párnáikat.
A szomorú, szürke égen
körözve röpül két madár,
versenyt szállva a széllel,
mely testüket védőn öleli át.
*****
HAJNAL
Hajnali fénylő napsugár
ezüstport hint a tájra,
teríti az ősz asztalát
ködpára bársony fátyla.
Reggeli friss harmatvarázs
tükröt állít az égnek,
csillognak benne tompán
az ébredező fények.
Lassan oszlik a ködfoszlány,
álmot bont a pirkadat,
simítja fáradt sóhaját
az ősz színű pillanat.
*****
VÍVÓDÁS
Ahol kétség, ott mint két gép,
agyadban két én - egy térkép.
Ahol kétség, hogy beindul a vészfék,
úton és állomáson
szemedben két szín villan:
izzó vörös, mi arra késztet,
állj, vagy elér a végzet.
Míg a szabadság vágykeltő színével
a zöld útnak indít, előre lök.
S te nem tudod, nem érzed: két éned
melyik része súgja az igazat néked.
Ahol kétség, hogy IGEN és NEM
harcolnak, mint két vérmes véreb.
Belső hangok így vívnak benned
szétzúzva értelmet, érzelmet.
Élet és halál, pokol vagy menyország,
örök kérdésed, mi választ vár.
Öröm és boldogság bánattal hál,
ágyadra az éj bús mosolya száll.
Végtelen remény és forró szenvedély,
vad gyűlöletbe fojtott szeretet-fény.
Szeretetéhes lelked vadon kertjében
egyszerre vágysz nyugalmat,
s őrjítő, vad szerelmet.
*****
FOHÁSZ
Ó, ha lelkem könnyebb volna,
s fájó terhe le nem húzna,
Sorsom íve a Tejútra
ragyogva nézne fel.
Ó, ha éltem Érted volna,
szállnék szépen a magosba,
bárhol éljek, nem taposna
bánat, nem érne el.
Ó, ha reggel úgy ébrednék,
mint pacsirta, úgy dalolnék,
s füttyöm messze röpítené,
mit ma nem mondok el...
Ó, ha csöndem nem zokogna,
nem mennék én a pokolba,
fényben úsznék, s nem lángolna
vágyam sírhantja sem.
Ó, ha lelkem könnyebb volna,
s fájó terhe le nem húzna,
imám Néked nem suttogna,
csak csendben tűnnék el...
*****
KELL
Kell a szó és kell a hit,
egy kéz, ami búcsút int.
Kell a híd és kell folyó,
hogy érezd, átkelni jó.
Kell a ház és kell lakó
- otthonodban lakni jó!
Kell haza és kell nemzet,
hogy zászlód hűen lengesd.
Kell a gyász és kell részvét,
hogy hőseink nevét védd.
Kell áldás és kell béke,
hogy gyermekünk megélje.
*****
HOL VAGYOK?
Éber tudatomban kutatok,
elmém barázdáin ballagok,
üres térképekre bukkanok,
kétely-kosarakat rángatok.
Az égre nézek, s választ várok:
- Hol vagyok?
KI TUDJA
Ki tudja, mikor szólítanak,
mikor van vége a harcnak.
Mit áldott hittel, vagy
keserű kudarccal
hősiesen álltál,
mint ahogy
szarvasok
akasztják
egymásba
az agancsot,
s ösztönből vezérelt
hatalmas erővel vívnak harcot.
Ki tudja, hol a határ, s mi az, mit
vártál, és eljön-e valaha álmod,
vagy sírodra hullt virágod illata
feledteti véled, hogy az,
mire egész éltedben
vágytál,
immár
örök semmivé lett.
*****
MINDENNAPOK SODRÁSÁBAN
Mindennapok sodrásában
az ember örökké úszni tanul.
Hullámok csapódnak,
tajtékban tobzódnak,
s a lélek megújul
minden küzdelemben,
minden intelemben.
Halott akaratnak sírján
nyílik az alázatvirág,
illata árad szerteszét,
és hirdeti örök hitét.
Hiszen élj dölyfös irigységben,
vagy magad adó szeretetben,
nem a halál a tét.
Míg vagy,
addig
élj.
*****
SZÜLETÉSNAPOMRA
Sivítva jöttem a világra, mint mindenki más,
Felfordult körülöttem a csendes szülői ház.
Mily szép, mily édes! Bőre mily finom és bársonyos!
- illették csodálva gyermeki szépségem báját.
Hónapok teltek, az éber éjszakák megszűntek,
mosoly telítette be a sötét, öreg szobát.
Anyám fiatal szívét csak én melengettem át,
hisz egyedül maradt velem, mint az esti imánk.
Ám a gondok is gyűltek: kis pénzből szűkölködtek,
fogyott a türelem, s a kedv egyre hagyott alább.
- Ember kell a házhoz! – mondta bölcsen a család.
- Apa nélkül e
világban felnőni oly galád!
Egy szép napon férfi jött a házhoz, s attól fogva
Ő lett az én szerető, gondoskodó jó apám.
Emberséggel áldotta őt az Ég, s bűnt nem szolgált,
Isten éltesse minden igaz tettét, jó szavát.
Az első évek baj nélkül mégsem teltek – nem ám!
Betegség köszöntött életembe, igen korán.
Alig éltem három évet, testem sebtől égett,
s megkörnyékezett a titokzatos, sötét halál.
A világot még alig láttam, mégsem tétováztam:
Az életért küzdeni kellett, okosan, bátran,
így hát a szelíd mosoly lett az én hű katonám.
Évek teltek, s máris messzebbről figyelt a halál.
Míg felnőttem lassan, a jó öreg udvart jártam,
téltől tavaszig, nyár hevében, s őszi avarban.
Ha álmodom, a régi kőrisfa törzsét látom,
mit nagy kövér csiga teste csillogón bejárt.
Vagy a fűszálak közt rejlő papsajt kerek ívét,
melynek még most is érzem számban finom zamatát.
A macskám nekem hízelgő, doromboló hangját,
s a kutyám lábainak téglán csattogó mancsát.
Látom a szomorúan mélázó barna szempárt,
ahogy az ajtón lógó nyári függönyön belát.
Látom a szárnya törött galambot, kit ápoltam,
s macskám karmaiból kiszabadult egérkomát.
Hallom a jégeső koppanását az udvarban,
a szomszéd kakasát, a fakopács kopogását,
az ablakon bekiáltó köszörűs hangját,
s látom jó anyám féltő, aggódó pillantását.
Behunyt szemmel újraéled a gyermeki világ,
melyben oly kitartó, és hű társam volt a magány.
Lassacskán felnőttem, sudár leánnyá fejlődtem,
s a szerelem édes nyila engem is eltalált.
Hittem és reméltem, csalódtam, s repültem tovább,
új színekkel kecsegtetett a hatalmas világ.
Édes álmokat szőttem, melyben a boldogság várt,
s beláthatatlan messzeségbe röpített tovább.
Az édes álomból, ó, hogy fájt a felébredés!
Küzdelmek jöttek, s csak egy cél maradt: a túlélés.
Azt hittem, vége, azt hittem, erőm már nincs tovább,
s életemben a hitet gyermekeim éltették tovább.
Százezer út közül egy sincs, amit könnyen bejársz,
hát jegyezd meg, nincs, miért életed feladhatnád.
Jöhet bármi, mely porig rombol, s a földbe dönt,
Embernek maradni annyi, mint tisztelni Szülőd.
Édes szüleim élete őszülő öregkort jár,
s nagymamám szorgos keze még mindig idetalál.
Nékik köszönhetek mindent, aki most vagyok,
Segítő szeretetük minden bajban mankóm volt.
Jó példával, tiszta szívvel adom mindezt tovább,
remélve, hogy szüleim elnézik sok-sok hibám.
Bármily nehéz utat jártam, bárhogy fogyott erőm,
hogy mindez megértem, nékik ezt szívből köszönöm!
*****
Csend. Nyugalom. Béke.
A lélek, nyugalmát elérte.
Hangok. Fények. Színek.
Lassulva dobbanó szívek.
Két koppanás - Eggyé olvadás.
Szívtenger mélyéből
feltörő könnyek
- cseppjeik az egekig visznek.
Ringatva. Féltőn.
Egy hófehér lélek-felhőn.
Könnykehely bölcsőben,
az éterben lebegve.
Egy hófehér lélek-felhőn,
ahol nincs más,
csak a Minden.
A testbe bezártan,
mégis,
szabadon a Világban.
Megtisztult boldogságban.
*****
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése