Szilánkok (egypercesek)

HAZAFELÉ…

A februári reggel szokatlan madárcsicsergéssel pecsételte meg ébredésem perceinek hangulatát. A Nap sugara – mint a röntgensugár – áthatolt mindenen és huncut melegével percek alatt tavaszt varázsolt a komor, téli tájra. Még a fák is elkezdték bontogatni képzelt rügyeiket. A madarak zengő hangja harmóniával töltötte be a korai csendet. A fűtött szobából kitekintve, lelkembe költözött a tavasz tisztasága és egyre jobban vágytam, hogy mindez átjárja egész testemet, egész lényemet.

Csomagom már készen állt a hosszú útra. Vendégszobám ajtaját magam mögött csöndben becsukva engedtem, hogy teljes hatalmába kerítsen a természet. Kiléptem a hatalmas faluszéli házból, s mint a sivatagi oázis szomjoltó vize, úgy áradt szét bennem a tiszta levegő gazdag kincse: Az ÉLET. Elindultam. Utazótáskám súlya erősen húzta vállam, de lelkem éteri könnyedsége tompította fájdalmam. Csak itt hagyott gyermekem hiánya tépte erősen a szívem.

Visszanéztem. A fehérre festett ház minden fala némán és méltóságteljesen adta önmagát a bezárt világukban itt élő embereknek. Még Ők sem zavarták meg hangos kurjantásaikkal a reggeli csendet. „Fogyatékosok”… – így hívják Őket a Sors másik oldalára született emberek.

Mielőtt magam mögött hagyom ezt a különleges, őszinte világot, megtorpanok. Gondolatok ezrei futnak át agyamon. Néhány percig hagyom hát, hadd uralkodjanak bennem, rajtam, körülöttem… megbénítva az időt, végtelenné téve az értelem, s önmagunk által felállított normák korlátait.

Egy bibliai idézet jut eszembe: „Boldogok a lelki szegények, mert övék az ország, a mennyek hatalma, most, és mindörökkön. Ámen.”

Lépteim felgyorsulnak, kutyák ugatnak utánam. A hosszú utcán lassan végig érek, és a közeli hegyek végre elnyelik sóhajom.

 *****

 

PAJZS NÉLKÜL

A hátam mögött hagyott világok képe, még fátyolos fénykoszorút ível a múlt köré, s én ridegségbe rejtett, szemlélődő szemekkel nézem, hogyan bontja szét összeborult mirtuszvirágait az elmúlás.

Valaha még ujjongó gyermeki lélek voltam, s fénycsóvák szaladgáltak fantáziám egén. Rajongó énem, a végtelen határait keresve, fel-le pattogott a képzelet világában, és szőtt hatalmasabbnál hatalmasabb terveket. Gyermekként is Óriás voltam. Az álmaim tettek azzá. Szivárványruhában táncoltam, és mosolygott a lelkem. Az évek, melyek helyettem ropták el a megálmodott tánclépéseket, törött lábú, törött lelkű emberré tettek.

Később, összeszorított fogakkal vártam, hogy boruljon rám valami pajzs, mely legalább megvéd az újabb és újabb sebek marcangoló fájdalmaitól. Hosszú időbe telt, mire rájöttem, hogy a pajzsot saját magamnak kell előállítanom. Elkezdtem hát mívelni, mint kovács a vasat, majd minden egyes hevítés után próbáltam erős ütésekkel formát adni, hogy merev korlátok közé kényszerítsem az álmok foszlányainak tarka képzelet-pillangóit.

Elkészült a pajzs, és biztonságos trónusomat elfoglalhattam végre.

Magányosabb lettem, mint valaha voltam. A magány szürkéinek fantasztikus skáláját ismerhettem meg, de az új árnyalatok sem tettek boldoggá. Hiányoztak gyermekkori szivárványruhám pompái.

Újabb próbálkozásaim eredményeképpen, képzelt gyémántokkal raktam ki védőkorlátomat, hogy az gyönyörű csillogással kápráztasson el. E vakító fény azonban élesen szúrt belém, oly mélyre, hogy már-már átszakított mindent, mely összefüggő tömegem képezte. Testem, lelkem vérzett a csiszolt álomkő által ejtett sebektől. Véremben fetrengve, könnyeimmel próbáltam lemosni és tisztává tenni magam. Most vörös vértenger húzódik mögöttem, melyen milliónyi csillámlás ragyog.

Szeretnék megtisztulni. Illúziók és pajzsok nélkül, egyszerű fényben, egyszerűen élni. Lenni a Semmibe, hogy Minden lehessek. Hinni magamban, hogy mindent befogadhassak. Örülni szívemből, hogy a szívem adhassam. Adni, adni és adni, hogy sose érezzem: elvettek tőlem.

Kihalt, szikár szavak helyén az életet is újraéleszteném… ha lenne még erőm…

Illúziók és pajzsok nélkül létezni…

 

 *****

 

NEM ÉRTEM…

Mint a magas hegycsúcsról lezúduló vízesés, úgy omlik rám az élet terhe. Hangok, szavak, mondatok, összefüggő gondolatok. Hallom őket, de tudatom előtt egy láthatatlan, leengedett zsilip. Nem engedi őket át, nem tudnak szabadon áramlani elmém labirintusában. Minden zsigerem zsibbadt és dermedt mozdulatlanságban próbálja megállítani a lehetetlent.

Védekezem. Nem értem, miért ilyen sebzett ez a világ. Nem értem, miért okozunk egymásnak örökké vérző sebeket, miért pusztítunk el mindent, amikor egymásra vagyunk utalva. Mi, Emberek.

Már nem értem, mit jelent az EMBER szó maga. Elméletileg, az evolúció legmagasabb foka. Hol van itt vajon a valódi mérce, ki fogalmazza meg, mitől lesz Ember az ember?! Hová tűntek el az erkölcsi korlátok, hol van a becsület határa, s miért lesz úrrá mindenen a közöny? Miért nem vesszük észre az éhezőket, a betegségben szenvedőket, miért tapossuk sárba a megtisztulni vágyó lelkeket?

Nem értem. Csak védekezem.

*****

  

MÁS VILÁGBAN, MÁS SZEMSZÖGBŐL, MÁSNAK LENNI…

Csöndben, összekuporodva várom, hogy fény terítse be a szobát. Már órák óta semmi mozgás. Mindenki aluszik.

A hold tompa fénye halványan még csíkot fest a falra, s a nyitott ablakon beszűrődő, friss éjszakai lehűlés, üdítő frissülést hoz a nyári melegben. Az üvegfalak között amúgy is megreked a levegő, amit nagyon nehéz elviselni. Az a néhány csepp víz, ami megmaradt estéről, már régen elfogyott.

Lassan múlnak a percek, az órák sem peregnek. Csak néhány csiklandozó fűszál illatozik szűkös fekhelyem körül. A friss forgács, puha ágyat vetve öleli körül ziháló testem. Éhes vagyok. Egy kakas kukorékol a távolban. Sziréna hangja veri fel a közelgő hajnal csöndjét. Lassan a madarak is ébredeznek. Milyen jó nekik! Ők szabadon szállhatnak a végtelenbe, és minden szépség a lábaik előtt hever. Én rab vagyok. Üvegbörtönömből szomorúan nézem a pirkadat új fényeit. Újabb nap jön. Világosság.

Léptek hallatszanak, mozdulok a hang irányába. Ujjongva ugrálni kezdek, visítok örömömben! Felébredtek!

- Jó reggelt, Malacka! Éhes vagy? Tessék, itt a finom reggelid. Mindjárt kapsz friss vizet is – szól hozzám házigazdám és egy marék füvet ad nekem.

Boldogan habzsolni kezdem. Édes nedve simogatja gyomrom, majd jóllakottan elterülök puha forgács-ágyamon.

Néhány pillanatra elfelejtem, hogy rab vagyok, s hogy az is maradok…

*****

PÓKISZONY

Egy csendes nyári délután egyedül üldögéltem öreg vályogházunk szobájában. Alig múltam nyolc éves.

Szüleim váltott műszakban dolgoztak, így én, az iskolából hazaérvén, mindig a szomszéd néni ablakán kopogtattam, aki széles kötényét fellebbentve kijött az utcára, kézen fogott engem, és a házunkig kísért. Kovács néni, kedves mosollyal szája szegletében, kötényét újra fellebbentette, s előtűnt zsebéből az óriás kapukulcs, majd egy fordítással kinyílt a kapu öreg házunk hosszú folyosójára. Néhány lépéssel bekísért, és egy kisebb kulcsot újra elővarázsolva fekete-fehér pöttyös ruhájának valamelyik rejtekéből, beengedett a lakásba, s máris búcsút intett nekem.

Így volt ez nap, nap után.

Ahogy egyedül maradtam az üres házban, vártam, hogy szüleim majd csak hazaérnek a munkából. Bár, nem volt több mint másfél óra ez a kis magány, sokszor mégis maga volt a pokol, hiszen egyedül voltam a félelmeimmel.

Szegényesen éltünk, mindössze egy szoba és egy konyha volt, de szüleim, ügyes trükközéssel leválasztották a konyhát, s a belső feléből egy kis hálószobát varázsoltak maguknak.

Én, akkor is, mint mindig, szorgosan előkészítettem a tanulni valókat és szétterítettem füzeteimet a szoba közepén álló nagy asztal egyik sarkára. Odafészkelődtem a kárpitszögekkel körberakott székre, gondosan kihegyeztem a ceruzám, és írni kezdtem a leckét. A következő pillanatban egy kis csiklandozást éreztem az arcomon. Azt hittem, egy szöszke hajszál tévedt az orcámba, s egy simítással utána nyúltam. Azonban hajszál helyett egy hosszú lábú pók sétált rá a kezemre, amit én egy óriási sikollyal vettem tudomásul. A rémület eluralkodott rajtam, s ugyanazzal a mozdulattal leráztam ezt a kis ártatlan állatot a szőnyegre, majd riadtan próbáltam megkeresni, hogy papucsommal széttapossam félelmem okozóját. A pók azonban a tarka szőnyeg rojtjai között örökre eltűnt. Kétségbe esetten rohantam az ablakhoz, sírva-kiáltva Anyukám után, de csak a széles gerendák néztek le rám a mennyezet magasából. Egy örökkévalóságnak tűnt, mire hazaértek szüleim.

Attól a naptól kezdve iszonyodom a pókoktól.

*****

 SZEMLÉLŐDÉS

Állok a buszmegállóban. Körülöttem közönyben mélázó emberek.

Mellettem egy diák olvassa jegyzeteit, vállát szinte lehúzza a tarisznyába betuszkolt könyvköteg. Odébb egy idős bácsi támaszkodik botjára, s a padot kémleli, melyen már nem jutott számára üres hely. Fiatal tinédzserek hangoskodnak rajta, megpróbálva magukra vonni az emberek beszűkült figyelmét. Egyikük bőre erősen tetovált, kezében cigaretta és egy dobozos sör.

Az édesanyjával várakozó kislány félszegen anyja lábaihoz simul, míg az rámordul: - Állj már meg a lábadon! Nem látod, hogy tele van a kezem?! - A kislány elhúzódik anyjától és szájába veszi kis ujjacskáját.

A közelben kürtös kalács illatát lebbenti felénk a szél. Egy koldus lépeget a várakozók közé. Először a járókelőkkel próbálkozott, de azok gyorsított léptekkel elhaladtak mellette. Most rajtunk a sor. Szakadt kabátjában elveszik vézna teste. Félszegen keresi az emberek tekintetét. Van, aki az órájára pillant zavartan, van, ki táskájában kotorász a semmi után, s van, ki előveszi mobiltelefonját, és azzal babrál, csak hogy ne kelljen viszonozni a pillantást. Hirtelen észreveszi, hogy nézem őt. Odalép hozzám, s mielőtt bármit szólna, nyúlok a pénztárcámért. Átnyújtok egy kétszázast, és szabadkozom: - Nem tudok többet adni - mire ő így felel: - Isten fizesse meg a jóságát! - majd lehajtott fejjel tovább csoszog.

A busz megérkezik, a sofőr kinyitja az ajtót, az emberek felszállnak, velük én is. Amíg szemem követni tudja, nézek a koldus után.  A tehetetlenség érzése rám telepszik és nem hagy nyugodni.

Elszorul a szívem, és nem értem, hol vagyok, milyen világ ez, ami körülvesz.

Talán, a közöny világa.

*****

A DIAGNÓZIS

1991. szeptember 11. Egy családba új kis élet érkezett. Vágyott pillanatok, öröm és eufória.

Alig két óra boldogság után egy fehér köpenyes orvos ül le az édesanya ágyához. Az arcán gondterhelt árnyak, szemében zavart villanás. Lassan, tagoltan beszél: - Valami nincs rendben ezzel a gyerekkel. - mondja. Az anya remegve zuhan az ágyon, egyre mélyebbre, oda, ahol csak a sötétség uralkodik. Félelem. Féltés. Kétségbeesés.

Pár perc múlik el csupán, s egy nővér jelenik meg, karján a kisbabával. A búcsú pillanatai. Az újszülött, szúrós szemekkel néz a semmibe, rideg tekintete mindent jéggé változtat a kórteremben.

- Megfigyelés miatt át kell vinni a gyereket a másik osztályra. - szól a gyermekorvos, és sietve elköszön. Lépteivel a remény is távozik. A kórteremben csak a könnyeket kísérő zokogás marad.

Két hosszú nap, két hosszú éjszaka következik, a teljes tudatlanságba burkolózva. A szülés utáni katarzis az elmével lép harcba. Fehér falak, fehér mennyezet. A „nincs tovább” érzése. A kétségbeesés dühbe vált. - Nem bírom tovább! Tudnom kell, mi történik, mi baja a gyerekemnek, s miért fordulnak az emberek szánalmas tekintettel felém?! - kiált fel zokogva a nő és az orvost keresi, hogy magyarázatot kapjon végre.

Az orvos leülteti az anyát, és elkezd beszélni. A szavak egyetlen öblös hanggá kondulnak, s a tér is lassan egybeolvad. A könnyek megállás nélkül peregnek az asszony arcán. Úgy érzi, összeomlik a világ. A férfi távoli hangja valahogy visszahozza Őt a jelenbe, de a valóság kíméletlen és rideg. Bár lenne rémálom!

 Csak egyetlen mondat marad a tudatosság szintjén:

- A diagnózis gyanúja: Down-kór.

*****

NAGYANYÓ KOSÁRKÁJA

A faluszéli házikóban egy idős néni éldegélt. Két kis unokája mindig nála nyaralt. Nagyanyó felett már eljártak az évek, haját őszbe fonták az évek. Esténként, szobájába behúzódva, egy hintaszékben üldögélt és kötögetett.

Hirtelen meleggel köszöntött be az idei nyár. A kislányok ki-be szaladgáltak a házból az udvarra és kergetőztek az öreg meggyfa körül.

- Nagyanyó, olyan szép kosárkád van! – mondta Lilike, és megsimogatta a vesszőből fonott szakajtót, melyben Nagyanyó a fonalait tartotta. Az öreganyó csak csendben mosolygott és kötögetett tovább.

- Nagyanyó! Játszhatunk egy kicsit a kosaraddal? – szólt kérlelően Pannika.

- Ez nem játék. Még összepiszkolnátok. – kapták a csendes választ.

Másnap, ahogy a gyermekek megreggeliztek, nagyanyjuk szépen felöltözött és így szólt hozzájuk: - Most elmegyek a templomba. Jók legyetek, amíg oda leszek! Mire delet harangoznak, megjövök. Azzal arcon csókolta őket és becsukta maga után a kerti kaput.

A testvérek abban a pillanatban beosontak Nagyanyó szobájába. Óvatosan kipakolták a színes gombolyagokat a kosárból és kisurrantak vele a kertbe, a meggyfához. Tele szedték a szakajtót meggyszemekkel, majd lekuporodtak a fa tövébe, és csemegézni kezdtek, miközben csodálták a kosárka díszes fonatait.

Az idő múlását a Nap jelezte. A sugarak már a fa tetején csiklandozták az ágakat.

- Jaj, mindjárt dél van! – kiáltott fel Pannika, az idősebbik kisleány. – Nemsokára hazaér Nagyanyó. Vigyük vissza gyorsan a kosarat a szobájába! Ha észreveszi, hogy kihoztuk, megszid bennünket.

Alig telt el pár perc, s nyílt az ajtó. Már csak arra volt idejük, hogy letegyék a hintaszék mellé a kosárkát. Kiosontak a szobából és lesték, vajon észre veszi-e nagyanyjuk a csínytevésüket. Nagyanyó azonnal meglátta, hogy a fonalak szanaszét hevernek a földön. Amíg rakosgatta őket vissza a szakajtóba, egy zöld levelecskét pillantott meg, mely szárára lapulva őrizte a titkot a kosár mélyén. Lám, azonnal rájött a turpisságra. Egy alig észre vehető mosollyal kivette, majd az asztalra tette a levelet.

A kislányok összenéztek. Bizony, ők is észrevették Nagyanyó furcsa mosolyát. Elszégyellték magukat.

Ezen túl soha nem tettek olyat, amit nem volt szabad.

*****

ÉVSZAKOK NYOMORÁBAN

Egy hajléktalan emlékére…

Lomha járású, zömök ember sétálgat az orvosi rendelő előcsarnokában. Görnyedt hátára olyannyira ránehezedtek az évek, hogy egyre reménytelenebbé teszik életét.

Valamikor még dolgozott egy szállítmányozási vállalatnál, de már régen felszámolták a munkahelyét. A sok adósság elvitte a házát, hajléktalan szállóra került. Ma már újságot árul egy-egy üzlet előtt, és nap, mint nap megtapasztalja a nyomor kínkeservét. Szakadt kabátjáról hiányzik a két alsó gomb, így az éles északi szél gyakran fellebbenti a kopott fekete posztót. A nadrág, amit visel, bár foltozott, mégis jól tűri az évszakok változásait. Egy jó szándékú embertől kapta, aki a tavaszi lomtalanítás alkalmával megszabadult néhány megunt ruhájától. Megajándékozta őt egy zsáknyi holmival. Mennyire megörült akkor neki!

A tél, bizony próbára teszi a hajléktalant. Majd csak vége lesz már. Bár, még a fák ágain zúzmarák roskadoznak, s a vastag hó tartósan őrzi a léptek nyomát. Február utolsó napjai már kecsegtetnek némi reményt, hogy egyszer újra kitavaszodik, s legalább nem kell a hideg elől elmenekülni. Az emberek nem nézik jó szemmel, ha behúzódik egy-egy kapualjba. Talán itt, az orvosi rendelő aulájában tűrik meg legjobban. A szemközti Városháza épületének sárga falait gyakran szemléli, s innen szokta figyelni az első fecskepár érkezését is. A fészek olyan jó helyre lett építve, hogy már évek óta állja az időjárás viszontagságait. Vágyódva nézi hát, amikor a tavaszi zsongás megkezdődik, és belakják kicsiny otthonukat a madarak. Igen, az otthonukat. Milyen szép ez a szó! – gondolja. De már csak távoli foszlányok maradtak az emlékeiben.

Az aulában fel-le járkálva, újságokkal a kezében, időnként felnéz, és a járókelőkre pillantva, eszébe jut a tavalyi nyár. Szerencsére nem volt nagy hőség, így elviselhetőbb volt, mint az azt megelőző évben.

Egyszer, egy napsütéses délelőttön egy kisfiú futott oda hozzá és adott neki egy szelet görögdinnyét. Istenem, milyen finom volt! – emlékezik vissza, és az édes íz egy pillanatra összefut a szájában, a szívében pedig egy átfutó melegség suhan át. Vannak még jó emberek. Az újság is jobban fogyott, hiszen sokkal többen járkálnak jó időben az utcákon – őrli gondolatait.

Az őszi emlékek már sokkal szomorúbbak. Éppen lehullottak a falevelek, a reggeli ködök is beálltak, amikor egy régi ismerőse halálhírét hallotta meg a hajléktalan szállón. Nagyon leépült már szegény, hiszen a betegség annyira megtámadta, hogy megváltásként jött neki a Halál.

A Fekete Megváltó, az Angyali Hírnök. Így emlegetik Sorstársaival az elmúlást, amikor esténként, mint űzött vadak, lehajtják fejüket egy szebb, egy jobb világot remélve.

***** 

AKIBEN MEGBÚJT A HALÁL

A vonat a mindennapok megszokott, természetes zakatolásával haladt pályáján ezen a szeptemberi hűvös délutánon is, mint az év bármely napján és órájában. A fülkék zsúfoltak voltak, és a nyomasztóan nehéz, elhasznált levegőben közönyös természetességgel keveredtek a sorsokról árulkodó illatok. A suhanó kocsikból, generációk montázsa tudatta a világgal a létezés tagadhatatlan erejét, ami ebben az elszigetelt mozgásban, örök érvénnyel töltötte be a tér és idő közötti lebegést.

Az ablaknál egy ötvenes éveiben járó, erősen őszülő, szemüveges asszony bulvárt olvasott. Ismeretlen személyisége empatikus képességről árulkodott. Mellette egy kissé molett fiatal lány tanulmányozta színes sorkiemelő vonalakkal tarkított főiskolai jegyzeteit. A fiatal lány félhosszú, fekete haja gömbölyded vállára omlott, mely fehér blúzán kifejezetten tetszetősnek mutatkozott. Szűk, fekete nadrágot és egyszerű lábbelit viselt. Párnás kezein a fiatalság kisimult finomsága pihent, bal kezének gyűrűsujján aranyba foglalt, oválisra csiszolt cirkónia kő – talán eljegyzési darabként – ékeskedett. A lánnyal szemben ülő törékeny, negyvenes nő csendes szemlélődéssel, felváltva figyelte, hol a suhanó fákat, szántóföldeket, hol pedig utastársainak vonásait, mozdulatait. Megpróbált azonosulni az őt körülvevő közeggel. Mindenki számára türelmet parancsoló volt az állomások közötti monoton zakatolás. Összezárva, egymásra utalva várták a megérkezést.

A fülkébe hamarosan egy idős, sovány férfi lépett be. Két mankóját komótosan az üvegfal és az ülés közötti szűk sarokba támasztotta, majd szürke ballonkabátját magáról lassan levetkezve, remegő kezeivel a csomagtartó alatti kampós fogasra akasztotta azt. Kopott táskáját maga mellé helyezve lekuporodott a szemlélődő nővel szembeni, ajtó melletti ülésre. A nő tekintete akaratlanul is az idős bácsira terelődött, és ettől a pillanattól kezdve már csak ennek az elesett embernek a különös varázsa tartotta fogva az asszony figyelmét. Az idős férfi hamarosan viszonozta kedves pillantását, és néhány percen belül beszélni kezdett hozzá.
– Combnyaktörésem volt tavaly szeptember 9-én. Elestem az utcán. Azt hitték részeg vagyok. Senki nem segített fel – mondta alig hallhatóan. – Mentő vitt el. 5 órás műtét volt, csavarokat tettek belém. Azóta csak ezzel tudok járni – folytatta, miközben fejét segédeszközei felé biccentette.
A nő részvéttel hallgatta, miközben a bácsi életkorát próbálta magában meghatározni – 90 fele járhat – gondolta. A férfi fénytelen, szürkéskék szemeiben ott bujkált fiatalkorának megnyerő tisztasága. Szép ember lehetett… Lassú, fátyolos hangján felül kerekedett választékos beszéde, melyben jól felismerhető volt az eredendő kifinomultság. Arcának barázdáiba simult életének minden öröme és bánata.
– Tudja, sok gyógyszert kell szednem – folytatta, miközben hátitáskájának egyik rekeszéből kiemelt egy kopott nylon zacskót. Lassú mozdulattal vette ki belőle a barna gyógyszeres üvegbe készített tablettákat. Ölébe helyezte, majd újra a hátitáskában kezdett el kutatni. Egy gyűrött reklámszatyorba csavart, újságpapírokba bugyolált műanyag flakon került elő. A fehér műanyag csavaros kupakra helyezett fólia vastag gumigyűrűvel volt szorosan rögzítve, melyet lassan kezdett el lazítani, bontogatni. Percekbe telt, mire gondosan lefejtette a gumigyűrűt, és lecsavarta a kupakot. Remegő kezeivel markába borította színes piruláit, és szájához emelte őket. Néhány korty teát ivott rájuk, majd ugyanezzel a komótos lassúsággal bugyolálta vissza, s helyezte vissza táskájába az üveget. Egy becsomagolt apró, olcsó cukorka is előkerült valamelyik oldalzsebből, mely láthatóan jólesően olvadt szét szájában.
 – Megyek az orvoshoz, ellenőrzésre. Ceglédnél leszállok, és onnan busz visz majd tovább. Minden hónapban jönni kell. Fárasztó ez az utazás, de nem tehetek mást – mondta.
– Hány évesnek tetszik lenni? – kérdezte az asszony felbátorodva, mert sehogy sem hagyta nyugodni ez a kérdés.
– Mennyinek gondol? – kérdezett vissza az öreg. A nő zavartan próbálta leplezni tanácstalanságát, félve, nehogy túl sokat mondjon. Bár a nők sokkal érzékenyebbek a korukra, azért mégsem lenne illő, ha tapintatlan lenne az öreggel szemben.
– Nyolcvan felett lehet – válaszolt kisvártatva, miközben kedvesen mosolyogni próbált. A férfi nyugodt pillantásával jelezte, hogy közel jár az igazsághoz. – Nyáron töltöttem be a nyolcvanat – rebegte. Dolgos ember voltam. Apámnak földje volt. Megtanultam a földet tisztelni, művelni. 1930-ban születtem, ’52-ben elvittek katonának, ’53-ban pedig megházasodtam. Akkor kaptam egy év szabadságot! – mosolygott szelíden. – 1966-ban szoktam le a dohányról. Addig sokat szívtam. Elhatároztam, és letettem – nyugtázta fiatalkorának tettre kész akaraterejét.

Az ablaknál ülő középkorú hölgy egyre gyakrabban nézett fel újságja lapjai közül, és bele-belehallgatott a beszélgetésbe. Az öreggel beszélgető asszonnyal többször összenéztek, akinek a szemében ösztönösen feltörni akaró könnyeket leplezett az odafigyelés.
– Kérdezte a feleségem: „Mikor költözöl már fel?” Mondtam neki: „Mire leesik az első hó.” – tűnődött maga elé nézve, szinte suttogva az öreg. Szemeiben szomorúan tükröződött az emlékezés... Ráncos kezei mozdulatlanul pihentek ölében, körmei alatt a parasztság szent földjének nyomai. Talán észrevette, hogy a távolabbi hölgy is figyeli őt, és ránézett.
– Elkérhetem? – pillantott a színes újságra.
– Tessék csak nyugodtan – nyújtotta felé a szemüveges hölgy az újságot. A címlapon fedetlen testű fiatal lány árulta bájait.
 – Kell a reklám, hogy megvegyék – mutatott az olcsó fogásra, majd belelapozott, s pár percre elmélyült a sorok között. Szemüveg nélkül átsuhant tekintete néhány kivastagított címsoron, majd alig észrevehető gesztussal összecsukta az újságot. Mintha azt gondolná: „Már ezekben is csak olcsó, üres szavak vannak…” Illedelmesen megköszönte és visszaadta utastársának a bulvárt, és visszatért korábbi gondolatai, emlékei köré. Az asszony megrendülve hallgatta őt tovább, amint múltjáról mesél.

A vonat lassuló zakatolása, a szántóföldeket felváltó épületek megjelenése újabb állomás közeledtét jelezte. Hamarosan Cegléd. Az öreg elkezdett készülődni, majd kabátjáért nyúlt.
– Segítsek? – kérdezte segítőkészen a szemben ülő asszony. – Ó, dehogy! Boldogulok! Bírni kell. Máskor nincs segítség, ennek egyedül is menni kell – válaszolt illedelmesen és magára küszködte kabátját. Lassú mozdulatai egy örökkévalóságnak tűntek. Tarisznyájának csatjait gondosan leellenőrizte, mindegyik zárva van-e, és a vállpántokat eligazítva felvette terheit hátára. A pántokat egy zsinórral bölcsen összefűzte magán, majd így szólt: – Tudja, így nem csúszik le.
Mankóit leemelte maga mellé, és beléjük támaszkodva, leszállásra készen, az utasok felé fordult: – További jó utat és jó egészséget kívánok! Vigyázzanak magukra! – búcsúzott. Fátyolos hangját, törékeny testét, emberi tartását örökre magába zárta a nyolc személyes fülke minden zeg-zuga. Még a jegyzetei fölé hajló lány is odafordult az öreghez, és illedelmesen elköszönt. A törékeny asszony, aki egész úton hallgatta őt, elhúzta a fülke ajtaját – hogy legalább ennyit segítsen a távozónak –, és hasonló jókat kívánva intett utána. Szerette volna sokáig követni szemeivel az öreget, de nem volt rá alkalma. Csak az elmosódni látszó képek, visszacsengő szavak őrizték ottléte nyomát. Az asszony, könnyeit morzsolva, nagyokat sóhajtva nézett maga elé, majd az ablakon át kutatta a messzeséget. Tudta, hogy soha nem fogja elfelejteni ezt a találkozást.

Az embert, aki betekintést adott az életébe, s akit sohasem fog többé látni. Aki jó utat, és jó egészséget kívánt, s akinek méltósággal hordozott, maradvány életében már csendesen megbújt a halál.

*****

MÁRTA

Az egyetlen gondolat, ami jó érzéssel töltötte el, hogy ma reggel végre ismét belefért a már évek óta nem használt farmerjába. Alacsony, törékeny termete az évek múlásával fokozatosan kezdett átalakulni. Megjelentek szeme körül a súlyos hétköznapok nyomát megörökítő szarkalábak, és szeme csillogása sem volt már a régi. Fátyolos tekintetében tükröződött a megélhetés gyötrő nehézsége, s az évek alatt felgyülemlett gondoktól álmatlan éjszakák véres lenyomata. A mindennapok küzdelmei egyre zárkózottabbá tették, s egy önmagát őrlő, keserű emberré változtatták.

Ma reggel is ugyanazzal a fáradt mozdulattal kelt fel, mint tegnap és tegnapelőtt. Kapkodva készülődött, de munkába siető gondolatait még otthon marasztalták a reggeli teendők, s otthonának utolsó, rendrakó mozdulatai. Szeptember volt, a hónap első napja. Ahogy kilépett a lépcsőházból, rutinosan balra fordult a megszokott irányba, s kerékpárja, mint jó szolga, csöndes alázattal vitte a kanyargó utcákon a munkahelye felé. A befizetetlen csekkeken, a halaszthatatlan kiadásokhoz szükséges bevételek hiányán, a túlélés kulcsát biztosító megoldáskeresésen cikázó gondolatait hirtelen édes simogatással állították meg a szeptemberi reggel bársonyos fényei. Különös hangulat uralta az elnéptelenedett utcákat. A fák sárguló levelei belenyugvó lassúsággal hullottak a földre, s a csend, lágy szellő fújdogálásának kíséretében, méltósággal köszöntötte az új nap kezdetét. A téren áthaladva maga mögött hagyta a templomot, az útkereszteződés pillanatnyi zaját. Ügyesen megkerülte az virágokkal teleültetett útlezáró betonládákat, s az emelkedőhöz érve erőteljesebben taposott a jó öreg kerékpár pedáljába.

A hetekkel ezelőtti nyári forróságban elhagyatottan álló iskola körül most drága autók parkoltak egymásra torlódva. Az ódon kapu mögött elterülő, itt-ott betonlapokkal toldott poros udvaron fehér ingben, fekete aljban állt a fegyelmezetten felsorakoztatott ifjú nemzedék. A fúvós zenekar által felcsendülő dallamok ünnepélyesen szálltak az éterbe, végérvényesen jelezve az új korszak kezdetét, az iskolakezdést.

Márta szemében hirtelen könnyek gyűltek. Monoton mozdulataiba, fásult hangulatába mintegy szembesítő tény, úgy kiáltott a létezés, az örök körforgás üzenete, mely magában hordozta a fájó elmúlások, a reménytelen újrakezdések, és az apró örömöket váró pillanatok egymást felváltó ritmusát. A néptelen utcán áthaladva, kiboltosodott, apró mozaikok keltek életre emlékezetéből, amikor még gyermekeit készítgette, csinosította, s kísérte először életük egyik meghatározó helyszénére, az iskolába. Ritkán előkerülő fotók peregtek diaként fejében, s az a kedves pillanat, amikor kisfiának egyik évnyitó ünnepségéről hazaérve, a ház előtti bokor előtt fia, a kicsi húgával összeölelkezve várta, hogy ő fényképet készítsen róluk. Sugárzó mosolyukban szinte vibrált a gyermeki féktelenség energiától duzzadó lendülete, a csibészség, a világot biztonságosnak vélt anyai szárnyak gondoskodó ölelésében.

Mindig nehéz életük volt. Sokszor csak átvészelték az éveket, mintsem élvezték volna a lét örömeit, de a szeretet mindig szorosan tartotta össze őket. A csonka család hiányzó pillérét még az anyai nagyszülők áldozatkész, segítő törődése sem tudta teljes egészében pótolni. Pedig de sokszor visszahúzták őket az anyagi ellehetetlenülés széléről…

Hirtelen eszébe jutott a fővárosban dolgozó Párja, akit lassan négy éve küldött mellé a Gondviselés. A férfi, aki kezdettől fogva óvni, vigyázni akarja őt, és aki nem kis erőfeszítéseket tesz azóta is annak érdekében, hogy gyökeret ereszthessen ebben a számára idegen városban. Pusztán miatta. Nehéz ezt elhinni, annyi csalódás után. A kétségektől vívódó Márta sokszor megbántja őt, és Péter ilyenkor csak annyit kérdez: – Mikor hiszel már el?

A kerékpár lassan suhant vele az utcákon, s itt-ott gyönyörű, virágzó orchideák mosolyogtak felé a házak ablakaiból.

*****

ANALÍZIS

Furcsa szerzemény az ember.
Gyilkos és áldozat egy szerepben.
Cselekedeteit érzelem és/vagy értelem irányítja. 
Következetlensége, ellentmondásos magatartása miatt állandó önigazolást keres.
Rafinált törvényalkotó: minden paragrafus mögött biztosítja az egyedi értelmezés lehetőségét.
Képességeit, s annak korlátait egész élete során tágítja. Jogai és lehetőségei kapcsolatrendszerének fejlettségével arányosan nőnek. Kapcsolatrendszere sok esetben függ vagyoni helyzetétől. Vagyoni helyzetét pénzben, anyagi javakban méri. Egészségvédő és egészségromboló. Egészséges életmódja minden esetben anyagi jólétének függvénye.
Általa helyesnek vélt, vagy saját érdekeit szolgáló eszméket hirdet. Másokat befolyásoló, irányító, társain uralkodni akaró. Saját erejének megerősítésére közösségeket szervez.
Lélekben, szellemiségben szabadságra vágyik, de kétféleképpen is képes megépíteni a saját börtönét: tudatosan és tudattalanul.  
Önzőségét jószívűséggel próbálja ellensúlyozni. Néhány kivételtől eltekintve, karitatív szemlélete fordítottan arányos anyagi jólétével. Minél gazdagabb, annál fukarabb.
Különös empátiát érez bolygója, a Föld, és a környezetében élő állatok iránt, de pusztító életmódjával a Földet és embertársait is veszélyezteti. Éhező, és bajba jutott embertársait különösképpen szégyelli, kirekeszti.
Egyediségét egyedüliként akarja érvényesíteni, így mások kiemelkedő tudását egyediségének veszélyforrásaként érzékeli. Ebben a helyzetben kétféleképpen viselkedik: minden lehetséges eszközzel, mindent megtesz, hogy háttérbe szorítsa vetélytársait, vagy önként háttérbe helyezi saját magát.
Érvényesülését segítő embertársait sok esetben barátnak, a vele egyet nem értőket ellenségnek nevezi. Két alapvető, de egymástól eltérő jellem irányítja: jó szándék és/vagy érdek. Legtöbbször elvárásokat támaszt másokkal szemben, melyeket előnyben részesít az önmagával szembeni elvárások tekintetében.
Szeretetre, figyelemre, dicséretre vágyik, ezért dicsekvő.
Sikerre, önbizalomra vágyik, ezért törekvő.
Partnerkapcsolataiban a monogámiát, vallásában az egyházakat törvényesíti, de minden bűnét önmaga számára elfogadható módon megmagyarázza.
Szenvedélyes és szélsőséges. Hatalomvágyó, számító, pusztító, gyűlölködő. Birtokló, bizonytalan, féltékeny, hazug. Tiszta szívű, adakozó, kitartó, becsületes. Lelki mélységek és magasságok ismerője. Gondolatainak teremtő ereje van. Születésétől haláláig tanul. Szerzett elméleti és gyakorlati tudása ellenére mentális önvizsgálatot legtöbb esetben csak élete második felében gyakorol. Küldetése ismeretlen.


*****

HUMPHREY NYOMÁN...

„Csak légy aki vagy és beszélj a szíved mélyéről – ennél többet senki se tehet.” (Hubert H. Humphrey) 

 

Nélkülözést kaptam, hogy felfedezhessem nyomorúságomban az életben tartó kincseket. Markomban megszámlálhatatlan szeretetrög lapul. Kihívásokat kaptam, hogy felfedezzem bennük az erőt, mely az enyém már születésemtől fogva, és arra hivatott, hogy épülésemre legyen. Képességet kaptam, hogy megkülönböztessem a jót a rossztól, s bár tudom, minden látásmód szubjektív, mégis törekszem arra, hogy az önmagamnak állított láthatatlan tükörben olykor meglássam magam. Mögé bújva nem fedezhetném fel se hibáimat, se értékeimet. Megtanultam, hogy az elfogadásnak sokkal több színe van, mint amit a képzeletem megjelenít, s van egy ajtó, ami megmutatja a rejtett színeket is. Rajtam múlik, hogy átmegyek-e azon az ajtón, s rajtam múlik, hogy befogadom-e az újabb színeket. Talán az önzést a legnehezebb legyőzni. Ez lehet minden bűn eredője. Jól ismerem ezt az érzést, magam is birtoklom. Próbálok jobbá válni. Tanulom, hogy mit kezdjek az életemmel, és keresem az okát a létezésnek, mely ennek a gyönyörű, és gyötrelmes valóságnak a bölcsője. A Világ olyan, amilyen. Része vagyok, s csak oly módon formálója, amennyire magamat formálni tudom. Mindezek mellett hiszem, hogy minden, ami velem történik, annak oka van. Hibáimmal és értékeimmel, bizonytalanságomban, határozottságomban, bánatomban és szárnyalásomban is úgy vagyok egész, hogy része vagyok egy számomra átláthatatlan rendszernek. Talán ez a léttudat. Köszönöm a szavak közelségét, s az írni tudás hatalmát, mely előtt alázattal hajtom meg fejem. Köszönöm a gondviselést, amit nap, mint nap érzek a felém sugárzó szeretetben. Hálát adok a Szeretteimnek, s annak a felettem álló erőnek, amit Istennek nevezek. Hálát adok azért, hogy megszülettem és tetterővel élhetek, még ha oly sokszor lázadok is ellene. Ha létezik feloldozás, csak amiatt  kérném, hogy ezt az ellentmondást feloldhassam az elfogadással. Tartást ad és célt mutat az, ha az ember megpróbál méltóvá válni a létezéséhez. Ahogy a boldogtalanság, úgy a boldogság is bennem teremtődik. Ma már tudom, hogy nem a mások általi elvárásból, hanem az önmagamhoz való hűségemből tudok építkezni, és egyensúlyt teremteni magamban. A törekvés csak egy lépésnyi távolságot jelent. Egy életnyi út várja, hogy azt végig járjam.

2015. 07. 14.