Váci Mihály kötészetéből

Válogatás a "VÁCI MIHÁLY Összegyűjtött művei" című kiadványból 
(Magvető Könyvkiadó Budapest 1979)

Kép forrás: http://vers.hu

Váci Mihály (1924-1970)

VÁCI MIHÁLY:
SZELÍDEN, MINT A SZÉL

Szőkén, szelíden, mint a szél,
   feltámadtam a világ ellen,
   dúdolva szálltam, ténferegtem,
   nem álltam meg – nem is siettem,
   port rúgtam, ragyogtam a mennyben,
cirógatott minden levél.

Szőkén, szelíden, mint a szél,
   minden levéllel paroláztam;
   utamba álltak annyi százan
   fák, erdők, velük nem vitáztam:
   – fölényesen, legyintve szálltam
   ágaik közt, szép suhanásban,
merre idő vonzott s a tér.

Szőkén, szelíden, mint a szél,
   nem erőszak, s akarat által,
   ó, szinte mozdulatlan szárnnyal
   áradtam a világon által,
   ahogy a sas körözve szárnyal:
   fény, magasság sodort magával,
szinte elébem jött a cél.

Szőkén, szelíden, mint a szél,
   a dolgok nyáját terelgettem,
   erdőt, mezőt is siettettem,
   s a tüzet – égjen hevesebben,
   ostort ráztam a vetésekben:
   – így fordult minden vélem szemben,
   a fű, levél, kalász is engem
   tagad, belémköt, hogyha lebben,
a létet magam ellen szítom én.

Szőkén, szelíden, mint a szél;
   nem lehetett sebezni engem:
   ki bántott – azt vállon öleltem,
   értve-szánva úgy megszerettem,
   hogy állt ott megszégyenítetten
   és szálltam én sebezhetetlen:
– fényt tükrözök csak, sár nem ér.

Szőkén, szelíden, mint a szél,
   jöttömben csendes diadal van,
   sebet hűsít fényes nyugalmam,
   golyó, szurony, kín sűrű rajban
   süvített át, s nem fogott rajtam,
   s mibe naponkint belehaltam,
   attól leszek pusztíthatatlan,
s szelíden győzök, mint a szél.


VÁCI MIHÁLY:
NEM ÉRDEMELTELEK MEG

Nem érdemeltelek meg,
elvesztettelek.
- Irgalmad erdejét
ha levetkezed rólam,
oly meztelen leszek,
mint kő a forró porban.
Éljek, ki tudja, meddig,
örökké nélküled:
mert bármily közel Hozzád,
de mindig kívüled,
s te mégis mindig bennem,
örökre hordalak.


VÁCI MIHÁLY:
NÉLKÜLED

Elmúlnak így azt estjeim,
nélküled, csillagom.
Olyan sötét van nélküled
­szemem ki sem nyitom.

Olyan nehéz így a szívem,
hogy szinte földre ver,
le-le hullok, de sóhajom
utánad ­ felemel.

Olyan csönd van így nélküled,
hogy szinte hallani,
amit még utoljára
akartál mondani.


VÁCI MIHÁLY:
A JÖVŐ IRGALMÁÉRT

Emberek! Mind! Kik ha hisztek, ölni tudtok,
     s kiket a kétség megöl;
kik ezrekért meghalnátok, de százezrek meghalhatnak
     aggódásotok felől.
Gyötrők és meggyötörtek, egymást kínzók,
     gyűlölködve szeretők!
Irigyei, imádói egymásnak, ti egymást várók,
     üldözők!
Kik egyedül meghaltok, de együtt egymást
     ölitek.
Magatokat sem bírjátok, s milliók közt boldog mégis
     lelketek.
Ti vagytok egymásnak sorsa, végzete
     és istene;
ti vagytok legnagyobb csapás magatokra
és a Lét ítélete.

Szeretek köztetek élni, emberek! -
     és azt hiszem,
nem fogok már ítélkezni, hogy kedvében
     féltiben
mint segít magán az ember, s hogy éli át
     itt és ott és mindenütt
ezt a sújtó, ezt a szálló, ezt a rámért életet,
     e szörnyűt és e gyönyörűt.
Úgy él ahogy vágya űzi, s ahogy a Lét
     tereli.
Én jövője irgalmába ajánlom és forrón, szívből
     megbocsátok már neki.
Éljetek hát boldogan e világon:
     - talán lehet.
Én próbáltam és tudom már: - nincsen ennél,
     nincsen semmi nehezebb!


VÁCI MIHÁLY:
CSILLAGRA NÉZŐ

Az ember akkor néz a csillagokra
ha nagyon a Földön érzi magát,
és elszakadna innen egy sóhajjal,
mert úgy meggyötri itt az öröm, kín, a vágy.


VÁCI MIHÁLY:
HA ELHAGYNÁL...

Ha elhagynál engemet, - jobban 
                  mi fájna?
hiányod, vagy a szív megdobbant
                  magánya?
a csalódás kínjától félek,
        vagy féltelek?
Szerelmünket szeretem jobban,
        vagy Téged?


VÁCI MIHÁLY:
HEGEDŰ

Értelme magvait a sorsom
szétszórja már, mint záruló virág.
Félelmeim úgy könyörögnek érted,
mint égre kulcsolt ágú őszi fák.

Amerre lépek: szétterülve, törten,
emlékeink hullt erdője zizeg,
s levéltelen napjaim ágbogán át
eget betöltve sóhajt a neved,

Ordítanék utánad, de hiába:
oly néma vagyok, béna, mint az állat,
és mint a kő, mely megütött, s utána
ha belerúgsz, még felvérzi a lábad.

Hegedűként, felsodort idegekkel,
kiszáradva és megfeszülve élek,
oly vágyakkal utánad, hogy vonótlan
sikolt, szikrázik belőlem az ének.


VÁCI MIHÁLY:
HIDEGBEN, HÓESÉSBEN

Botladozom hóesésben, nyomomban
szétteríti  – mint a rózsa a tavon
lebegő szirmait -, a páros lábnyom,
- s visszafelé megy valaki azon.

Megyek előre. Fáj a súlyos égbolt,
becéz a hó, magamra maradok.
Előre tartok én s mégis, belőlem
valaki már visszakanyarodott.

Megyek előre, töröm a havat,
a kilométereket számolom,
- sebet hasítva tépődik belőlem,
ki visszafelé  megy a lábnyomon.

Rágondolok csak, szinte visszahúz.
Hátra se nézek, mégis hallgatom
a lépteit: – Hát magamra hagy mégis!
botorkál a visszavívő nyomon.

Mehetek én előre, egyre messzebb,
Ő egyre messzebb megy – visszafelé!
Két lélek ez már, – merre, mit keresnek?
Egyik az éj – másik hajnal elé!

Megyek tovább, tavaszban, s annyi télben!
utat taposva virágon, havon.
Nem jön utánam senki! – Aki voltam,
visszafelé megy megtett utamon.

Nem jön utánam senki! – Aki voltam,
az is elárul – a múltba visszamegy.
Vissza se int; elhagyja könnyű szívvel,
menekül attól – aki majd leszek.


VÁCI MIHÁLY:
LEVÉL A FÖLDRŐL

Mi is vagyok? - most újra kérdezem.
S a világról minél többet tudok,
eltörpül, egyre jobban, szerepem,
és nem tudom, miért is alkotott
     a Lét? A Mindenség énnélkülem
is száll, kering és nem azért osztódott
naprendszerekre, hogy végül én boldog
     élő legyek; - hát mi célja velem?

Kihűlt világunknak, mely közönyös
halálos ájulásban, végtelen
megsemmisülés űrjében köröz,
- a Mindenségnek nem is létezem!
     Miért játssza hát a komédiát
az ember, és miért él a vak hitben,
hogy szerepe van, s küldetése itten,
     holott csak ő képzelheti magát.

Csak Kedvesem, szülők és pár barát
tudatában vagyok olykor jelen:
néhány sejtben fellobbant villanás;
- ó, érdekelhet hát a Végtelen?!
     Itt akarok maradni, koponyák
űrjében cikázni, kedves erekben;
idegek rejtsenek! Csak ami engem
érez, megért, - az nekem a Világ.

Az embernek nincsen értelme csak
az emberben. E sivár, mostoha
önzésű, részeg örvényű anyag
világa nem sejtheti meg soha.
     Csak együtt és csak egymásban lelünk
létünk értelmére, s annak csodálatába, 
mit mi hoztunk el e méltatlan világba.
     Más hívőnk, más istenünk nincs nekünk!

Ó, nem a naprendszer és nem a Föld,
nem ország, temető, nem ez a táj,
csak néhány elviselhetetlenül gyötört
agykéreg mindenségem és hazám;
     csak ez a pár sejt sejti a csodát
halványan derengő plazmái mélyén,
aminek társult tenyészetem szövevényén
     bújdosó énem képzeli magát.

Ez az elektromost fehérje-közeg
számomra az egyetlen éltető-elem;
e szféra delejes mezőinek
határán kívül nincsen életem;
     itt kell az egymást-jelző emberek
között, a Mindenség háttere nélkül,
megfelelni feloldozó menedékül
     az életre erőt adó hitet.

S hinni, ahogy csak a mindentudó
ember képes nagy kétségeiben,
és keresni e mindent tagadó
emberiségnek megtartó igent;
     a csillagok közé szórt milliók
világ-felfedező hördülésére
hihető üdvöt igérni, hogy élve
     tűrjék el a fagyos űrt, - a Valót.

Kire a felfedezett Minden rászakadt,
s hisztériás orgiákba menekül,
- kezéből kivenni kést, poharat,
s hitetni őt, bár csúfos egyedül,
     s ha mellettünk Jel sem tanúskodik,
összecsiholódni a Reménytelennel,
s szikrázni: - Őrizd magad Ember!
     Még meg kell érned valamit!

Ez ad értelmet kozmikus
arányoktól megsemmisült
életemnek, s e cinikus
Univerzum, vad Idő újra szült,
     hogy dacból higgyem: - már közel
kell lenni annak, ami még nincs,
s amit a fáradt lélek csak azért hisz,
     mert már annyira kell!


VÁCI MIHÁLY:
VALAMI NINCS SEHOL

Süvítnek napjaink, a forró sortüzek,
      – valamit mindennap elmulasztunk.
Robotolunk lélekszakadva, jóttevőn,
      – s valamit minden tettben elmulasztunk.
Áldozódunk a szerelemben egy életen át,
      – s valamit minden csókban elmulasztunk.

Mert valami hiányzik minden ölelésből,
      – minden csókból hiányzik valami.
Hiába alkotjuk meg s vívunk érte naponta,
      – minden szerelemből hiányzik valami.
Hiába verekszünk érte halálig: – ha miénk is,
      – a boldogságból hiányzik valami.

Jóllakhatsz fuldoklásig a gyönyörökkel,
      – az életedből hiányzik valami.
Hiába vágysz az emberi teljességre,
      – mert az emberből hiányzik valami.
Hiába reménykedsz a megváltó Egészben,
      – mert az Egészből hiányzik valami.

A Mindenségből hiányzik egy csillag,
      – a Mindenségből hiányzik valami.
A Világból hiányzik a mi világunk,
      – a Világból hiányzik valami.

Az égboltról hiányzik egy sugár,
      – felőlünk hiányzik valami.
A Földből hiányzik egy talpalatnyi föld,
      – talpunk alól hiányzik valami.

Pedig így szólt az ígéret a múltból:
      – „Valahol! Valamikor! Valami!”
Hitették a bölcsek, hitték a hívők,
      – mióta élünk, e hitetést hallani.
De már reánk tört a tudás: – Valami nincs sehol!
      – s a mi dolgunk ezt bevallani,
s keresni azt, amit már nem szabad
      senkinek elmulasztani.

Újra kell kezdeni mindent,
      – minden szót újra kimondani.
Újra kezdeni minden ölelést,
      – minden szerelmet újra kibontani.
Újra kezdeni minden művet és minden életet,
      – kezünket mindenkinek újra odanyújtani.

Újra kezdeni mindent e világon,
      – megteremteni, ami nincs sehol,
de itt van mindnyájunkban mégis,
      belőlünk sürgetve dalol,
újra hiteti, hogy eljön
      valami, valamikor, valahol…

VÁCI MIHÁLY:

TISZTA ÉS JÓ

Csak megmutatták és most jobban fáj, hogy
egy pillanatra láttam a világot,
csak annyira, hogy pontosan lemérjem,
- mi az, amit nehéz lesz már elérnem:

mindent, miről a kitárt messze hírt ad,
barátokat, kik asztalukhoz hívtak,
s közös beszédünk egy dologról áradt:
a bort dicsértük és az éjszakákat,
zenét imádtunk lámpák fénykörében,
lelket a más nyelven írt költeményben,
a szót ízleltük, - ki-ki a magáét,
dúdolva csak, kavargattuk a kávét,
néztük- a cigaretta, hogy virágzik,
és morzsolgattuk a csend bóbitáit.
Beszéltünk, hogyha tudtunk, és ha nem, hát
bolyongva, szótlan is értettük egymást.
A boltívek alatt, a századok hajói
mélyén be jó volt egymásba karolni.
Ó, ezeken a néma, hosszú, csendes
perceken hányan nőttek a szívemhez!
Bocsássatok meg - de túl a határon
mennyi megértő, szerető barátom
került, s habár csak csúfoltam a nyelvet,
milyen hamar megérezték a lelket!
A lobogás a fontos ott, a láz szép
áramai, a szemben égő szándék,
a sugárzó öröm, mely leplezetlen
kérezkedik szívükhöz a szemedben:
az idegen szomja, a hívó vágy, hogy
mindenki külön öleljen magához!
És érezzék egy kézfogásról rólad,
hogy jót akarsz, és te is tiszta, jó vagy;
s egy tekintetük elhitesse véled:

- szép dologért élsz- és érdemes élned!

 
VÁCI MIHÁLY:

HA ÉRDEMES - HA NEM

Ma sem volt könnyű élni.
   Nem lesz könnyű sosem.
De érdemes volt! - s mindig
   Érdemes lesz, - hiszem.

Nehéz - s el kell fogadni,
   ki szemben áll velünk,
s azokat elviselni,
   kikkel menetelünk.

Ütésük úgy eltűrni,
   hogy meg se tántorodj;
- a túloldal ne lássa,
   mint hull szét táborod.

Emelni, vinni vállon,
   ki gyenge s már kidől;
s mert rá is jut erődből,
   lefödne - úgy gyűlöl.

Naponként mosolyogni
   kínban azok között,
kik összefenik szemük
   egy jó szavad mögött.

Menni velük - már régen
   nem értük! - Csak azért,
mert e sereg iránya
   valami célt ígért.

Velük és ellenükre
   annyi közt egyedül,
- vívni mégis azért, mi
   csak együtt sikerül:

- mindez ma sem volt könnyű,
   - s nem lesz könnyű sosem, -
de törvény s vállalt sors ez,
ha érdemes - ha nem!


VÁCI MIHÁLY:
ÉS MI ÉLÜNK!

Élni, élni, élni, élni...- élni kell!
Félni, sírni, könyörögni, menekülni nem lehet!
Élni bátran, szembenézve, csak azért is, dacosan vagy összetörve!
Betegen és elhagyottan, városokban, börtönben vagy föld alatt,
szerelmessel együtt sírva, gyermekekbe kapaszkodva - élni kell!

Élni kell, mikor kimondják: - "Rák!" - "Gümőkór!"
Élni kell és állni kell és nem lehet ott összerogyni, felzokogni!
Élni kell, ha tudatják: - "Létszámfeletti!"
Élni kell, ha sziszegik: "Már nem szeretlek!"
Élni kell, ha zokogják Anyánk ágyánál: - "Későn jöttél!"
Élni kell, ha hirdetik: - "Életfogytiglan!"
Élni kell, ha dob pergeti: - "Golyó által!"
Élni kell még, élni kell még pár óráig!

Élni kell, bár tudjuk jól, hogy a világon mindenütt halálunk készül.
Élni kell, bár tudjuk azt, hogy most is, most is többen halnak
hasztalan és értelmetlen, mint ahány rózsa lehervad!
Élni kell, mikor tudjuk, hogy embereket most is ölnek!
Élni kell, mikor már sokszor érezzük: - nem lehet élni!

S élni kell, ha kuporgatva napot napra;
élni kell, ha könyörögve, reménykedve: - egy tavaszt még!
Élni kell, ha tudjuk azt: alázat, szégyen
félelmünk és rettegésünk még egy évért, még egy évért!
Élni kell, így, alkudozva, megalkudva, mindenáron!

És mi élünk! Jaj, mi élünk! Így is, bárhogy, élünk, élünk!
Szembenézve, dacosan és összetörve, reménykedve,
betegen is, elhagyottan, városokban, börtönökben vagy föld alatt,
szerelmessel együtt sírva, gyermekekbe kapaszkodva - élünk, élünk!

Élünk, bár tudjuk, hogy most is többen halnak
hasztalan és értelmetlen, mint ahány rózsa lehervad.
Élünk, élünk, bár sokszor már érezzük - nem lehet élni!
Mégis élünk, semmi másért, csak mert úgy szeretünk élni!
Élünk, jaj, mert úgy szeretjük, szeretjük az életet!
Mert annyira élők vagyunk, és annyira emberek!


VÁCI MIHÁLY:
HOL VAN...

Hol van, amit kerestünk, és mi az,
amit kerestünk, s ha megleltük,
adott-e boldogságot, értelmes örömöt
amit kerestünk és az volt-e végre
a megtalált ajándék, amit kerestünk?
És azt kerestük-e, amire vágytunk,
azt kerestük-e hát, amire szükségünk volt,
az volt-e a boldogság, amit kerestünk,
a lét célja, értelme, az volt-e a lényeg,
amit kerestünk, és kerestük-e végső
erővel, és kell-e azt keresni,
vagy csak mert nincs sehol soha, nem létezik,
azért kerestük?


VÁCI MIHÁLY:
DERENGŐ

Derengő vagy, mint felhőszűrte fény,
melynek se lángja nincs, se pontos árnya;
kimondhatatlan, mint szívben a mély
szenvedélyek szenvedő hallgatása;
és kitapinthatatlanul belém
hasítsz - nem tudom, merre fájva?

Megfoghatatlan vagy, mikor ölel
karom, mikor legfájóbban szorítlak;
beteljesült csoda - nem hiszem el,
hogy van, amit szívem Benned gyanítgat.
Léteddel magad ellen vétkezel.
Akkor hiányzol legjobban, ha itt vagy.

Csak zsongj bennem, mint elszállt dallamok,
adj merengést, mint hívó költemények.
Ölelj és altass: - már mindent tudok,
amit tudni lehet - s semmit nem értek,
Jaj! meg ne kérdezd, hogy mit akarok,
mert sírásomat nem csitítja térded.


VÁCI MIHÁLY:
EGYEDÜL

Mindenki alszik. Hull a csillag.
      Csak én ragyogok, égek Érted.
Nem érted meg, hogy miért hívlak,
      és elhagysz, ha egyszer megérted!

Mindenki elfordul és itthagy,
      és magammal maradni félek.
Úgy kellenél most! És ha itt vagy,
      milyen magányos vagyok Véled!


VÁCI MIHÁLY: 
FOGADJATOK MAGATOK KÖZÉ

Visszajövök közétek újra.
Szorítsatok nekem helyet.
Hagyjatok valamiért élni,
ha magamért nem élhetek.

Közétek, elvegyülni vágyom,
hogy ne legyek boldogtalan,
s ha annak kell maradnom végül,
hát ne legyek az egymagam.

Közétek vágyom - érezhessem
példátokon, hogy el lehet
viselni, tűrni itt a földön
valahogy minden életet.

Míg itt volt - nem tudtam mire szánni
a két karom, erőm, hitem;
most alig ver: - legyen akármi,
csak megdobogtassa szívem!

Másokért él - mit is tehetne -,
ki magáért hasztalan élt,
s ki nem tud élni már magáért,
az meg tud halni másokért.

Éltem: - s ez halni megtanított.
De nektek nem kell a halott.
Már nem a célt keresem én, csak
valami irgalmas okot,

egy könyörületes, kegyelmes
ürügyet: - ezért szorítom
feltámaszkodó sorsotoknak
erős térdeit oly nagyon.


VÁCI MIHÁLY: 
VIRÁG

Hajamban mennyi csók illata fészkel,
mint rozs tövén a fürj-sírású szél,
szememben szomjas vágyak nyája térdel
szerelmed kóborló vizeinél.

Állad remegve fogom kezembe,
és arcodat, mint lámpát fordítom
a homlokomra: – Láss! És mondd, szeretsz-e,
mikor szeretni magam nem tudom.

De jó is lenne még dúdolva-sírva
átcsavarogni néhány éjszakát,
s nézni, mikor ruháidból kinyílva
karcsún derengsz, illatozó virág.


VÁCI MIHÁLY:
SEMMI AZ EGÉSZ

Várom, hogy visszatérj,
szótlan szemembe nézz,
mosolyogj szomorúan:
- Semmi az egész!

Semmi az egész.
Minden volt - ennyi lett!
Vezess már haza engem.
Szorítsd a kezemet.

Éjjelenként majd néha
ha erősek leszünk,
amit remélni kellene
- arra emlékezünk.