Csöndszekér (2016)

SZAVAKBA TEMETVE
 
Illatos párnára hajtom ma fejem.
Vándorló képzelet játszik a múlt bábuival.
Emlékezem.

Távoli suttogás
– mint hódító szellemek kísértése –
visszhangzik szűk labirintusok részeg falai között.
Vakond-lét boldogságom „miért”- je
visszatérő álmokra szőtt
puha fészekbe költözött.

Itt a mosoly tiszta
akár az ég.
A festett felhők annyi esőt adnak
mi hervadó virágzásomhoz még
épp elég.

A lét
csak egy lélegző buborék.

Ha majd indulok
búcsúmba csak egyetlen könnyet lopok.
Párnámra hajtom addig naponta fejem
hangtalan
s könnytelen
zokogok hiábavaló küzdelmeimen.

S hogy mire vágytam egykor?
Nem számít már rég.
Robot-lelkem lassan mozdul
korhű testem térül-fordul
és szólok is
ha néha szólni kell.

Szél és felhő helyett
ember lettem
vágyaimat mégis levetkeztem.
Régi illatok
hangok hívnak
halál-hírek tornyosulnak.

Lassan mind elmegyünk
de előbb még vélt igazunkat védve
vagy csupán feloldozást remélve
szavakba temetjük fegyverünk.


*****

ÜNNEPRE VÁRVA

Megújult adventi fények
jelzik a közelgő ünnepet.

*
A téren forralt bor gőze,
fahéj illata száll.
A sarkon gesztenye sül,
néhány ember buszra,
odébb egy koldus
maréknyi apróra vár.

Villódzó égősorokba
öltöztetett fák tövében
fázik a nyűtt nyomor,
itt-ott egy kóbor mosoly
a rongyok közt bujdokol.

Divatos modor már
réges-rég az úr:
a sok színes kirakat,
a dicsekvő bravúr.

Emberek sokasága tapossa
a díszes utcaköveket.
Tűsarok koppan – egy búcsúzó
valakinek sokáig integet…
Ajtók nyílnak és zárulnak,
boltról-boltra vándorol a képzelet.

Madárraj repül
az éteri magosban,
felhők fodra takarja
a szürkéllő eget…

Bármily idők járnak,
bármily háborúk dúlnak
nehéz sorsok felett,
valami örökre megmarad,
mit törvénybe írni nem lehet:

Mindegy, hogy mi vagy
– koldus, vagy király –,
a lélek a békével egy napon
egymásra talál.

*

Karácsonykor a Szeretet
lebeg, mindenek felett.

*****

MESEMÚLTBAN

 
Valamikor réges-régen,
képzeletben gyufaárus voltam.
Otthonok meleg fényénél fáztam
koldus-hideg kapualjban.

Álmomban
Nap voltam, szél voltam,
esőként hulltam a földre.
Hollószárnyak röpítettek
vadvirágos, zöldellő rétekre,
tündér-leplet terítettem
bélpoklos, fekete sebekre.

Vágytam, hogy lehessek
könny-harmat reggelek,
regés szivárvány-egek,
s legendák ismerőse:
didergő királyok,
jávorfát öntöző leányok,
faragott furulyák
csöndes könyörgése.

Örökkön keresve, futva és elesve
utaztam a Föld körül,
csillagok közt, holdsugárban,
lebegve, magányos-nesztelenül.

Mesemúltból visszatérve, 
vállamon maradt egy kék palást.
Rózsám tüskéje, mint a hajnal tiszta fénye,
s mint anyám, gyermekem, szerelmem ölelése,
mind, mind engem vigyáz.
Hitem, s igazam bennem érik,
s bár vagyonom szűken mérik,
tudom, hogy mi fontos, megmarad.

Lábaim már nem sietnek,
Utamon törött szárnyú angyalok
szelíd mosollyal követnek –
a Világgal egy vagyok.

S te édes-szomorú,
gyermeki varázs-világ,
úgy lobogsz bennem most is,
mint rőt gyertyaláng…
s ringatsz, ringatsz,
mint hajdani mesékbe halkuló,
hulló csillagok vágyaiba temetett
- de el soha nem feledett -
álmot hozó, örök éjszakák.

***** 

MAMA

 Mama - kisgyerekként így szólítottalak,

s ma sírodnál keresem gyengéd szavad.

Mily rég volt, mikor estek sötétje alatt

meséltél, s melléd bújva hallgattalak…

Szú rágta, százéves bútoraink mögött

neszek, árnyak tanyáztak, s mi szöszmötölt,

azt csak félelmem szülte - éjbe költözött 

csend surrant a végtelen percek között.

Gerendák őrizték felettünk az álmot,

a kályha meleg volt, takarónk kártolt,

rojtos szőnyeg fedte padlónkon nyikorgott

nyomorunk - mégse gondoltad, hogy kár volt.

Téli reggelek jégvirágos ablakát

fehérre festett spaletták takarták,

s a hajnali fények szeretve karcolták

ébredésünkbe a remény árnyékát.

Születni, élni, s halni becsben - ez a cél.

Hittél, szerettél, sírtál és nevettél.

Voltál bölcső, otthon, s volt, mikor temettél.

Mama - felnőttem… s te messzire mentél.


*****

EGY ÚJ TAVASZ ELÉ…

A decemberi fagyok még dér-ruhában járnak,

köntösbe bújt remény tárja karjait felém.

Csupasz fák tövében, didergő, csonka árnyak

új tavaszt várnak a szunnyadó lét csönd-peremén.

Újjászületni vágyom már én is úgy e Földre,

ahogy a szirmok bontanak új illatokat!

Lélek-színekben pompázva, fényleni végre,

kérges múlt alatt hagyva a véres korbácsokat,

vagy szabadon engedni mind, mi gyötört és kínzott,

mert szűkülő időmben lassan elfogy a tér…

(Talán a nyomor falaiból rám táblázott

részvét egyszer majd beteljesítő kincseket ér.)

Ha hátat fordítanék e vajúdó világnak,

nem látnám siratva, mi az, mit szégyellni kell.

Kényszerű vaksággal temetném a hibákat,

s nem láttathatnék a szavak vádló szemeivel.

Remélek hát kegyelmet és ringatok szerelmet,

álmokat hordozok haldokló koldusokért.

Éjeket virrasztva gyónom meg vétkeimet,

s a tavaszba simítom tört létem csönd-peremét.

***** 

SIKOLT A VILÁG

Nézd, hogy nyüszít, forrong a Világ!

Lóerőkkel sem bír vele a nemes uraság.

Lebutított, megvadult csőcselék…

Ezt akartátok?! Hát így lázad ma egy nemzedék?

Kéz kezet mos – nincs itt pardon:

apródok ülnek mindenütt, sorban a porondon,

s míg messze száll a parfüm illat,

vasalt ingek alatt szégyenné izzad

a józan hatalom-részegség:

ó, ez csak az elfajult mértéktelenség…

Míg díszletek közt rózsa hervad,

nemzet színekben vérzik a hajnali friss harmat.

Messze, kinn a rónaságon

gumicsizmák lépnek traktor járta barázdákon.

Kakasszótól napnyugtáig

ekevas mélyed, pata dobban a pajtáig.

Gyermeksírás esti csöndben,

kenyér és kés kérges ökölben,

s az egykor volt tudás, mint hatalom,

most romokban fekszik egy államnyi ravatalon.

Beteg a Világ, beteg az Ember,

s a nép mindenütt morajlik, mint a tenger,

vagy mint a forrongó Föld,

melynek rezdülése halálba, s nyomorba dönt.

  

Van, hol egyetlen zsarnok

mögött tömegnyi álnok akarnok

szítja az örök viszályt –

s halál vár arra, ki igazságért kiált.

S hol zúdul a törvény,

mint halálos örvény,

szorul a kötél a nyakak körül,

ám mindig volt, és lesz, ki megmenekül.

Mily undor e métely!

 A gondolat csak keserű kétely,

s rettegő félelem a jövő felől:

Vajon mi hoz a Sors? Éltet vagy megöl?

Utak menti nyomor-tanyák gombnyomásra eltakarva,

hajlongunk a remény előtt szánt szándékkal, kész akarva.

S míg szó szót követ,

feslik, szakad a drága szövet,

és vadnyugati bosszút forral az indulat.

A vajúdó sikolyok szilánkká hasítják az öreg hidakat.

Nincs nyugta e sistergő, tűzforró katlannak,

míg szemünkbe hazudnak torzó hatalmak,

míg halomnyi ingyenélő, kéjes uralom

 csak tanyázik az eladott magyar ugaron.

*

Mint kapzsi marokba szorított izzó aranyak,

úgy égnek lelkembe, lelkedbe a tettek, és szavak.

Nézd… nyüszít, és sikoltva sír a Világ…
Mentsd meg míg lehet: teremts új erőt, hitet, s parolát.

  *****

SZÁZ ÉLETEN, SZÁZ HALÁLON

Hallgatom
az utcák monoton zaját,
ahogy az eső lemossa az út porát,
s ahogy a fák susognak a szélben,
a földet melengető, szelíd napsütésben.

Hallgatom
a hangok visszhangzását,
mint tenger-hullámok vad morajlását
lakkozott csigaházak lakatlan üregében,
vagy a lélek suttogását temetők csöndjében.

Hallgatom
az imák meddő könyörgését,
gondtalan gyermekek harsány nevetését;
az örök zenét, ahogy szétárad a térben,
s a csend néma szavát a hallgatás ölében.

Hallgatom
az ajtók durva csapódását,
lét-mérő óráink ütemes kattanását,
s a szív vajúdó dobbanását a testben,
ahogy zakatol bennem is, rendületlen.

Hallgatom
az igazságért kiáltók szavát,
s a megtorlók gúnyos válasz-kacaját…
mert a hatalom, csak egy zsarnok eszme
 – alattvalóként vagyok én is kirekesztve –

Hallgatom
a lelkemben dúló viharok mennydörgését,
válaszokat kereső kérdések évődését,
ahogy gyarló mivoltom kéri az Istent:
segítsen hinnem, maradt még erőm, mi megment…

Hallgatom
a lét szemérmes szűkölését,
a remény utolsót sóhajtó, könnyes esdeklését,
míg magamba zárva viszem nyomorúságom
– ha kell, még száz életen és száz halálon.

*****

AZ ÉN HAZÁM

Nekem a Haza az a város, hol anyám megszült

egy esős, csöndes hajnalon. Május volt. Az égen

szivárvány jelezte: születni áldott oltalom.

*

Évtizedek óta már, hogy levél-dús ágakon

engem is köszönt trillázó füttyével a madár,

a Nap nekem is érleli nyár-édes gyümölcsét,

és a téli szomorúság engem is megtalál.

Amerre csak jártam, becsültem báját a tájnak:

ritkás erdők szélén kószáló vadak, kis tavak,

mezőkön illatozó, szép vadvirágok láttak…

Falvak, és városok, idegen vánkosok adtak

helyet, s vetették álmaimnak a puha ágyat,

Hazám kavicsai mégis, mindig visszavártak.

Törékeny tervekkel, sóvárgó, csöndes vágyakkal

indultam egykor a mindig ismeretlen mának.

Előttem – mögöttem lépteket őrző angyalok,

kétségeket ébresztő, bűvös démonok jártak.

Most terhekkel és könnyekkel gyötrődve fordítom

arcom ennek a haldokló, védtelen Világnak.

Göröngyös utam – mint esélytelen versenyfutam –

kóbor szeretetté kövült szegénysoron járom

és keserű lét-képekben keresem sosem volt

(vagy csupán szétmorzsolt), irgalmas gondtalanságom.

Áttéphetetlen korlátaim között építem

konok hitembe kövült, mennyei szolgaságom.

Ha tehetném, e szükségben vétekké vetkőzném

kötelék-zubbonyom, és hűségem hátra hagyva

elrejtőznék az utak örök, titkos rejtekén,

s elindulnék innen bátran, olyan messzi tájra,

ahol nem bánt már a Világ zaja, s ahol a lét

sóhaja a biztonságot lépteimbe zárja.

De lábam alatt fel-felsikoltanak a kövek,

poros kirakatok, kátyúk kiáltják a nevem.

Amerre csak nézek, tátongó terek, s üzletek…

a rongyos hirdető oszlopról plakát-könny pereg.

Mint száműzött idegen, az elvek és érdekek

fitogtató harcát csöndben magamba temetem.

*

Lassan elsötétül minden, amiben csak hittem.

Elfogynak szavaim is, és elmerülök ebben

a megszűnni nem akaró, könyörtelen hitben:

Nekem a Haza ez a város, ahol születtem.


*****

NE KÖVESS…

Ne kövess csalót, hazug álnokot!
Ne rabolj mástól pénzt, se birtokot!
Küzdelmedben kitartást rejt Sorsod,
Élj, s túlélj - nincs más dolgod.
S ha majd az út véget ért,
mondj egy imát az eltévedtekért.

Mosolyod legyen bölcs és hallgatag.
Ne gúnyolj, és ne üldözz másokat!
Ne hivalkodj azzal, mit más adott,
tartsd szem előtt az alázatot.
Dolgozz! Küzdj a mindennapokért,
s fáradt estéken sóhajts álmokért.

Egy nap majd úgyis minden véget ér.
Nem lesz már fontos se rang, se bér.
Magaddal tovább csak azt viszed,
mi lelkedben él – talán… szeretet.


*****












 HANGTALAN VIGASZ

Néma a hangom és néma a szám.

Nézd, mily üresen nyúl feléd kezem!

Fájdalmad tétlen-távolból tűröm,

semmi-szóval karollak, könnytelen.

Most köd simul zokogó lelkedre,

és gyötrelmes, mindent betöltő gyász…

s nem tudom, nekem mi fáj ma jobban:

bánatod súlya, vagy az elmúlás… 

Én, ma még előtte állok annak,

mit Neked most tűrni, s túlélni kell;

de nem tudjuk, mivel vár a holnap,

az Isten kit szólít közülünk el.

Mit nem mondhatunk ki soha többé,

örökkön nyomasztva bennünk zokog.

Árvaságunk tesz minket felnőtté,

s így válnak szebbé a gyermekkorok.

Koporsóvá érik korhadt bölcsőnk.

A föld mindenkit egyformán föd el:

egy kereszt, s virág a szürke hanton,

egy egész élet emlékeivel.

Tudd: bennem is fáj hirtelen gyászod;

s ha bús könnyed az égre felzokog,

a vésett fejfák feletti térben

egy hangtalan, hű vigasz leszek ott.

*

Lehet, hogy lassan búcsúzni kéne

mindenkitől, aki kedves nekünk.

Búcsúzom én is... Ki tudja, holnap

ki indul útnak... Istenem… melyikünk?

 *****

FÉLELEM

vágyakban keresem

lánctalan tudatom

nincstelen utakon

bilincsbe zártan

húsomba szögezem

átkozott szigonyom

vértelen homlokom

s béna a lábam

csönd-lepel fojtogat

hátamra hajtogat

fuldokló álmokat

hasztalan küzdelmen

liheg a védtelen

lidérces végtelen


*****

SZIMBIÓZIS

légy kegyes bírám

s mint féltő anyám

mindig bátoríts

támogass engem

vezess az úton

amelyen vakon

s tétován járok

szorítsd a kezem

most ne engedj el

és ne taszíts el

csalogasd titkon

gyermek-mosolyom

utad utamon

várja nyugalom

konok félelmem

engedd szabadon

tebenned sírok

érted harcolok

vétlen árulód

magamért vagyok

némán hallgatom

s viszem vállamon

bennem növekvő

erőtlen csönded

s míg lehajlok rád

mint szélben a fák

alázat-fényem

ragyog előtted


 *****

VÉGSŐ ÁLDOMÁS

Mind elkopnak emlékeink a múltban

és csak állunk majd, magunkba fordultan.

Mi bennünk végül megmarad:

megannyi apró pillanat.

Öröm és bú eggyé válva irgalmas létfüzér

- számvetésünk lelkünkbe karcolja, mi, mennyit ér.

S bár ebben a csöndes, bús magányban

színes, szép álmokká hazudnánk a végtelent,

látszat-szürke létünk igazában

mindvégig hittel hordozzuk, s éljük a jelent.

Végső áldomásunk így lesz majd jeltelen,

öröklétbe remélt, megváltó kegyelem.

 *****

ÖRDÖGLAKAT

Vágy-üregek sötétjébe rejtőzött

dohos falakból kiomlott magányom.

A fény csak cikázó képzelet,

jelenbe haló, csonka álom.

Könnyező, bús sóhajok takargatnak

hittel tapasztott kirakat-falakat.

Szárnyamon zizzenő remegés

– zöngésén virrasztó lélek-lakat.


*****

 

REJTJELEK

Billentyűzeten koppanó betűk

formálnak lelkemből gyurmafigurát.

Groteszk jelenetek keltik életre

a merevség mozdíthatatlanságát.

Mappák mélyén lapuló rejtelek

várnak a torz hiábavalóságban,

szavakká könyörgött meddő sablonok

mögé húzódom csöndben, rezignáltan.

*****

 

PIRAMIS JÁTÉK(?)

Elfojtott

Szó-kövekből

építünk piramisokat.

Temetkezéseink helyén

csend-templom falak emelnek

egymás között lebonthatatlan gátakat.

Sorsvonalakon tékozló tetteink tornyosulnak,

visszavezetve bennünket az elrontott lépések nyomán.

Burjánzó vétkeink gyilkos töviseit tartjuk Isten homlokán.


*****

AZ EMBER…

Az ember naivan mindig arra vágyik,

hogy a holnap majd messze űzi bánatát.

Hajnal- harmatra vetülő, kusza fények

árnyékában múlnak el a fáradt évek,

és oly ritkán halljuk a szeretet szavát.

Bús fátylat bontunk a meghitt ébredésből,

s míg karjába zár a hajléktalan magány,

remények mélyén lapuló Isten-hitünk

imáiban kegyes feloldozást kérünk –

csak ne remegjen úgy szívünkben a hiány!

Valamit mindig várunk, vagy elmulasztunk,

szüntelen keresve tévedésünk okát.

Hallgatjuk és siratjuk a hűvös csöndet,

szemünkben messzi mereng egy égi könnycsepp,

hogy egy sóhajjal csodákba emeljen át.  

*****

NYÚJTS A KEZED

Mint folyó vizén egy lánccal kikötött

csónakot, ringat és rángat az Élet.

Árnyékokba vesztek vágyak, s örömök,

színtelen semmivé lett sok csendélet.

Sorvadok.

Se szavak, se csöndek már nem érnek el.

Lét-kérdéseimre csak könnyem felel.

Fák susognak messzi partok tövében,

lombjaik még karolják zöld-kövéren

águkat,

melyekről lehull a levél majd ősz derekán.

A fecskék elszállnak távoli otthon után,

helyet találva a Világ másik oldalán,

ahol Nap ragyog a déli dombok homlokán.

Meglehet,

bennem már tompulnak az erőt adó léptek.

Fáradt pillanatokból morzsákat remélek,

mosolyba rejtett bánatban maradva, félek,

hiába indulnék, az árnyak utolérnek.

Ítélet

lehet ez talán, hűség korbácsának szíja,

de mit nekem, ki már a poklot is kibírta!

Ó, hányszor eveztem örvényben, s kaptam léket!

Korhadó deszkákon fekvő, széthullott lélek

darabok

után kapkodok… és elfogy az erőm…

Ki születésem, s minden tévedésem

okát látod! Az utolsó levegőm

megadva, segíts! Kiáltsd! - hogy megértsem

válaszod.

Nézd! Béklyóim alatt sebes a lábam…

Fekete fekélyek kínoznak, lázban

fetrengve küzdök, s iszaptenger temet

egy feneketlen mélységbe… Nyújtsd a kezed!

Itt vagyok.

*****

Kép forrása 

   
ÁLOM UTÁN

Múló hajnalom lángoló színeit számolom

– táncolva libbennek illanó álmokon

          túl az éveken

          túl az életen

                    sóhajom átoson

                    tűnő ábrándokon.

A pillanat szétfoszló tarka képei

– emlékeimbe rótt rezgések ezrei –

gyöngyszemekként futnak szét szívemen

s míg téged ölel a távolodó kusza végtelen

          szerelmem – mint hajdanán

          újra öledbe hajtanám...


*****

MEDDŐ (?) SORSOK

kéreg-indákba

kapaszkodtok

ti számkivetett

meddő sorsok

hátat fordító

torz világban

elhalt gyökerek

száraz csonkok

légzésben tartott

gyermekei

eléheztetett

tömegeknek

bűzbe s mocsokba

űzött rongyos

emberi roncsok

ébredjetek

fordítsátok át

e vak közönyt

egy megszelídült

tekintetté

álmaitokat

nem munkától

kérges tenyerek

törték ketté

némán tüntetve

tudassátok

az úton köztünk

s velünk léptek

s bűnök dacára

méltó otthont

még száműzöttként

is reméltek


*****

VÁSÁRHELYI UTCÁK KÖVÉN

  

Vásárhelyi utcák kövén

csak gyűl és gyűl a sok levél,

jobbra viszi, balra viszi

a lopakodó őszi szél.

Búcsúznak a virágszirmok,

a fű hajnalban csupa dér,

nem virít már árkok szélén

a díszes, sárga pipitér.

Megremeg a szegénység is.

Fűtetlen szobát óv a Fény,

fázó gerlék üldögélnek

füsttelen kémény tetején.

Szürke tájban, fáradt lélek

– ez vagyunk mind, s mily sok, ki fél,

hogy tavaszra, ó, lesz-e még

élelme, s felette fedél…

Vásárhelyi utcák kövén

lépked az ősz, zörget a tél.

Rozsdaszínű elmúlásból

a hit mégis jövőt remél.


*****

LÉT-VAKSÁGBAN

 

Irgalmas lét-vakság börtönzi be

a szívembe szorult, fáradt csöndet.

Árva sorsom kikövezett útján

lehajtott fejjel vezeklem karmám.

Titkait megfejteni akarnám,

de választalan hajtom öledbe

örökkön kínzó emlékeimet,

Uram.

Belém feszül a kimondhatatlan,

a megmásíthatatlan eredet.

Felhasít ez a görcsös akarat,

s én csak rakom, rakom a falakat,

pedig már jól sejtem tudat alatt,

hogy minden, ami van, úgy van, s jól  van.

Megfogadhatnám intelmeidet,

Uram.

Konok-kétkedőn viszem vállamon

dacomból szőtt szó-palástjaimat,

s e Fényre vágyó, kóbor lélek –  már

gyakran hiszem - csak a végzetre vár.

Szunnyadó sötétben vár a halál,

mégis... ha olykor Fényről álmodom,

boldog gyermeked vagyok, s áldalak,

Uram.

*****

ENYÉSZET
Reflexió József Attila Eszmélet c. vers-részletére 

Kövekként súrlódunk egymáson,

kavicsokká zúz a teher,

felülről (őr)öl a ha(ta)lom,

s kő-létünk tört nyomorrá ver.

Ekképp tör(őd)ik az ember,

s ki béna, annak nincs irgalom.

Porladva sikolt sok ezer

lélek az ősmagyar ugaron.

József Attila: Eszmélet (részlet)

4.
Akár egy halom hasított fa,
hever egymáson a világ,
szorítja, nyomja, összefogja
egyik dolog a másikát
s így mindenik determinált.
Csak ami nincs, annak van bokra,
csak ami lesz, az a virág,
ami van, széthull darabokra.

*****

ANGYALVÁRÁS

Már nem számíttok vágyak,

soha el nem jött csodák.

Tűröm a hallgatásnak

reám tapadt bánatát.

Már nem kelletek álmok.

Ne hazudjatok tovább!

Hunyjatok ki ős-lángok!

Minden fény csak délibáb.

És nem kelletek könnyek,

ti örök bú-szemfedők!

Mosoly se marjon többet

kő-arcomba új redőt!

Már nem akarom látni,

miként a hűlt vágy vacog.

Csak behunyt szemmel várni…

Jöjjetek hát, Angyalok!


*****

VEZEKLÉS, MINDHALÁLIG

December ébredt a hajnali tájra.
Erre a boldogtalan, torz világra,
hol szennyé érlelte lelkünket a szó.
 A szükség undorában forgolódó
látni nem akarás egy nagyot legyint,
s tűrjük, ahogy a tél újra ránk kacsint.
 Lucskos tócsáiban vád tükröződik,
s az öklendező valóság egy másik
újrakezdésben ringatja álmait.
Az éjjel megint megöltek valakit.

Még sötét van, de már búcsúzik az éj.
Az elindulók lépte nyomán fahéj
illatú ünneppel telt várakozás:
az Advent első lángja, majd Mikulás,
végül a Karácsony szeretetéhes
fényeit magunkhoz ölelő édes
illúziók, melyek mindegyikében
egy-egy be nem tartott ígéret. Éden,
hová kárhozott lelkünk újra vágyik,
de tudjuk: vezeklés jut, mindhalálig.

*****

TE

Szeretem a szemeid köré gyűlt

apró barázdákat, melyek

mint Istenhez hű, és örök csodák,

ráncaikban mintázzák

éveid szelíd nyomát.

Szeretem kezeid érintését.

Benne nyugszik az életem.

Sóhajokká simítod a múltat,

s hagyom, hogy szép álmokat

ringasson a pillanat.

Csodálom, ahogy az út körbefonja

nyugodt járásod lassú mozdulatait.

Mikor búcsúnk után egyre távolodsz,

szemem még oly sokáig téged kutat.

Elárvult magányban nézek utánad,

s az elválás csöndjébe zárom búcsúszavad.

De mikor a vergődő esti csöndben

meghallom visszatérő lépted halk neszét,

megnyugvás ébred kóborgó hitemben.

Úgy vágyom, hogy újra átkaroljalak!

Arcodon kutatom a barázdákat

- mindegyik lelked mosolyából fakad.


*****


VALÓSÁG-VÍZIÓ

Az élet szép! – mondtátok annyian,
s én merengve vártam, hogy vezessen
valaki útjain,
röpítsen boldogan!

Az élet szép – reméltem, s álmodtam:
A valóság virrasztó perceit
ringattam képekben,
s elhittem, vége van.

Nincs többé hazugság, nincs szenvedés,
se öldöklő háborúk… Vezeklő
koldusok markából
kivérző emberség

fogadott. Meghaltak a csillagok.
Sötétség ölel át, és szétszorít.
Érzem, hogy menni kell,
itt minden elromlott.

Egyedül kiáltok, s már nem tudom,
ki hallja, ki mondja, és ki tudja…
Mondjátok, hol vagyok?!
Magamat okolom.

Csak ültem egy ábrándos színpadon.
Szerepek osztódtak, s én hagytam, hogy
sodródjak tétlenül...
Börtönöm elhagyom.

Már nem látok, s nem hallok. Lebegés
tompítja könnyeim. Az álmokkal
elszálltak vágyaim.
Nincsenek kínjaim.

Az élet szép! Tárjátok titkait!
És tartsátok életben lélek-hű
utatok céljait…
Ég hasad, villámlik.

Mennydörgés üvölt a torz hiányba:
Pokolnak partjáról nincs visszaút.
Szabadíts Istenem
megtisztult világba!


*****

ELFOJTOM

Elfojtom hát magamban a szót.

Ne halljátok sóhajtásom,

se esdeklő kiáltásom!

Fessétek üdvössé a valót!

Ne lássatok nyomort. Nem segít

a koldusokon a fintor –

csak legyen otthon egy jó bor,

mi alkalmanként majd ellazít.

Kövessétek a politikát!

Higgyétek, hogy tiértetek

születnek a Nagy Törvények,

s hogy elenyésznek az intrikák.

Megtartom magamban bús imám.

Tátongó ablakot rakok:

körmömmel üreget marok

szépre vágyó lelketek falán.

Ne töltse azt, csak üde tavasz:

csak szépre nyíljon szemetek,

s igaz karok öleljenek…

Vágyatok legyen örök vigasz!

Nem mondom el többé, hogy mi fáj.

Mosolyban rejlő zokogás,

temessen el a hallgatás!

A csend talán örökre bezár.

*****
Kép hivatkozása

 A MEGMARADÁS
 
Porladva hull szét e földi lét…
Küzdelmed tétje, ó, nem a becsület!
Csak a megmaradás. Messzi üzenet
súg liturgiát, szent finálét
pengetnek az égi dallamok.

Csontszagú feledést áld
rongy emberöltőkön át
a kegyes könyörület.
A hazugság hamis hitbe zár
minden tiszta, ős eredetet.
Tagadnád talán az egészet,
de késő… megérint a végzet.
Nemes tisztulást szolgál az enyészet.
Kapaszkodsz a vélt örökkévalóság
megfoghatatlan, tüzes reményébe,
fogadkozol a szentek emlékére,
hogy üdvözülj, mint élők között a holt.
Néha úgy érzed, minden hiába volt.
Utaznál hát univerzumokon át,
mi alatt elvérzett dogmák kiáltják
az örökkön visszatérő, Szent Nevet.
Halál hűvöse érinti tenyered
– ez is csak az a szárnyaló képzelet,
mint minden megálmodott, szép pillanat.
Tereket bontanak a hidak alatt
megült, hömpölygő áradatok,
sikolyokat nyelő örvények
mélyén konok érdek-törvények
súlyozzák a tettre kész akaratot.

Szétporlad, széthull a földi lét.
Küzdelmed vértje csak dacos hevület.
Ó, a megmaradás! … Egy halk üzenet
súg liturgiát, s szent finálét
pengetnek bús, égi dallamok.


*****

KÖNYÖRGÉS

Roppantsd szét bennem ezt a feszítő csöndet,

robbanjon semmivé Sorsomnak néma kínja!

Ne mondd, hogy hiába állok most előtted,

s burjánzó bánat tövét nincs, mi kiszakítja.

Ölelj kebledre, s vigasztalj örömökkel!

Lelkemmel is lássam a születő lét-csodát!

Fogadjon be, s ébresszen könnyű lélekkel

a tavaszi rügyektől tündöklő új világ!

Lélegzeni akarom a boldogságot,

hisz ez a tűnő élet oly gyorsan elszalad!

Szívembe szórni mosolygó szivárványok

ábrándjait, s elhinni, hogy mind bennem marad.

E kínzó hallgatást fürdesd szeretetben!

Illanó létem alkonyán adj még látomást!

Kacajok mögötti könnyes szenvedésben

tanítsd meg hitünkben az igaz elfogadást!


*****

ELBÚJNÉK

Üres terek ölelnek.
Bús magány hidege simogat.
Tévelygő, torz emlékek
mögé rejtőzik a gondolat.

Féltékeny hiány áztat,
mint vértől átitatott kötés.
Éles penge markolat
erejében pulzál az önzés.

Elbújnék... de nem tudok.
Létem karma. Príma változat!
Magam bírája vagyok:
egyszerre vétkes és áldozat.


*****

RENDÜLETLENÜL

Körmünk alá gyűlt indulatok fájdalma feszít.
A harag, a másság, izzó gyűlöletet szít,
rendületlenül.
Öldöklő hatalmak hűvös vermeiben állunk,
fekélyes bűnök közt megváltó csodát várunk,
rendületlenül.
Éljük, s féljük magunkban az örök ismeretlent,
hordva a szeretet nélküli engedetlent.
Rendületlenül.


*****

 






AMÍG ÉLSZ

Életed kötélharc:
véreddel táplálva,
évekkel számlálva
nő siker és kudarc.

Arcodon sors-álarc:
mosoly, düh, zokogás
- lélegző tisztulás.
Oly nemes, mint a kvarc.

Amíg élsz, égsz, s akarsz!
Majd nevedbe hullva
bomlasz szét porladva…
Bár marad pár kő-karc.


*****


ÉRTETEK

Ha tehetném,
rejtett ráncok mögé bújnék.
Lenge ingujjaknak lennék
ég-illata,
s áldó mozdulatban kezek
mögötti lassú lendület.

Ha lehetnék
egy gondolat, a szolgaság
rabságába a szabadság
vágyát vinném,
hogy örökös küzdelmetek
trónjánál letérdeljetek.

Ha tehetném,
hörgő haldoklók homlokán
törölném a kínt, s kutatnám
az imádság
kérlelt, nagy megváltó kegyét.
Megbocsátanék mindenért.

Ha tehetném,
üvölteném hallgatásban
és hatalmi elnyomásban
fogant eskük
átkos és cinkos maszlagát,
mit nem fednek egyenruhák.

Ha lehetnék
koldusok védelmezője,
senki nem lépne előre,
míg a nyomor
fojtó uralma meg nem dől.
Ember embert karolna föl.

Ha tehetném,
a gyászolókat sem hagynám
magukra temetés után.
Egy ölelés
lennék, fájdalmat enyhítő
gyöngédség, elfedő idő.

Ha tehetném,
elbújnék a hallgatásban,
s rejtőzködő imáimban
elmerülve
értetek éltetném hitem,
a csönd ölébe hajtva fejem.


*****


CSAK A SZERETET

Csak a szeretet hiányzik
tovatűnő életünkből,
mit a reggeli ébredés
oly várakozással fogad.
Vágyainkat úgy rejtjük el,
miképp a búcsú szavából
a „várlak” kimarad.

Csak a szeretet hiányzik
a szűkölő ölelésből.
Még a fáradt megérkezés
kézfogása is elmarad.
Egymás szavát felejtjük el,
így lesz mondandónk javából
mellőzött gondolat.

Csak a szeretet hiányzik
e megfakult csendéletből:
az éveinkkel mért kevés
már erőt és hitet sem ad.
Vívódva csonk életünkkel,
távolodunk imáinkból
– lelkünk vétkünkben rab.

Csak a szeretet hiányzik
jövőnkbe szőtt terveinkből,
s a világ-bűn, mint Jelenés
vészjóslón szól, karon ragad:
szembe állít tört énünkkel,
háborgást szít hibáinkból,
és kétségbe tagad.

Csak a szeretet hiányzik
napjaink bús perceiből,
s a benne rejlő megértés.
A szeretet - mi elfogad.
Bár megbékélnénk szívünkkel!
Emelhetnénk jóságunkból
is lélek-hidakat.


*****

MAJD MEGPIHEN

Ebben a torz magányban

vergődve múlok el.

Sikolyom oly hangtalan,

hogy foszló csöndjével

temetkezem.

Monoton szív-ütemek

remegő bánatát

tűröm. Csak ölelnétek

fojtva, szorosan át!

Nyújtom kezem…

Tébolyult gondolatok

örvényébe vesztem.

Állatként hantoljátok

el majd hideg testem!

Én vétkezem,

mert kiköpöm az undort!

Én bűnhődöm érte,

pedig tudom: kín-hóbort

koszos üledéke

rongy életem.

Belefésültem hajam

az Út reményébe,

s összekócoltam magam.

Hitem utolérte

a félelem.

Tegyetek hát süketté,

hogy ne halljam a szót!

E döglét tett beteggé!

Nem lel útravalót

az értelem.

Jövőtlen, hazug álom

lebeg a semmiben.

A békességet várom,

mi gyötört szívemen

majd megpihen…

*****

VÁRAKOZÁS

Ma csendben átöltözöm
mosolyszínű reggelek
csillanó, friss fényébe.

Villanásnyi ünnepem
pirkadatnyi lélegzet
csupán. Futnék elébe,

hogy itt marasztaljam szűz
tisztaságom vánkosán
e koldus-szegénységbe',

mit hűen őrzök, rejtve,
törve, s mégis gazdagon,
mert nem mocskolhatja be

hazugság, se ígéret,
se fájó felismerés.
Belélegzem tüdőmbe

a rebbenést, mi tűnő,
de múlva mégis örök.
Izzó lüktetés, vérbe

pezsdülő dallam, hárfa
lágy húrjain csendülő
báj. Oltárom hű csendje.

E pőre ragaszkodás
- talán Isten kegyelme -
röpít a végtelenbe.


*****

XXI. SZÁZADI TÜKÖRKÉP

A tudatlanságfa is évelő.

Sarjadó ágain új és új homály nő.

Rügyeiből pattan az indulat,

s elveszünk sorban széles árnyai alatt.

Levelek között fellebbent hírek

igazságát öklözik a harcos hívek.

Szóba jön sokszor Isten és Anya

– gyökeret tapos sok szánalmas ostoba.

A rothadó gyümölcs, mint ítélet:

bűzlik a lassan bomló, úri eszmélet.

Celebvilágra virít sok virág

–  így élünk együtt némák és „hős” harsonák.

*****


ELVESZVE

Mert minden sóhajtásban megfeszül a bánat,
s mert félünk minden kínos percet elfelejteni,
könnyezve temetjük a belénk fojtott vágyat:
meghalnánk érte, csak történjen végre valami!

Törtetve kutatjuk a megbénított csöndet,
kezünket nyújtanánk a régvolt pillanatokért,
és nem térnek vissza csak felsajduló képek:
szétkaszabolt évek sírják a lét bús énekét.

Mert minden félreértett mozdulatban úgy bánt
a ki nem mondott szó, a meg nem érlelt gondolat;
s a jó már keresve sem jönne vissza hozzánk,
mert elvesztünk a súlyos csöndek terhei alatt.

*****

BUMERÁNG

Széthullott életed

lét-morzsáin fekszem.

Fojt a felismerés:

tebenned lélegzem.

Hasadó indulat

feszít, majd rám tapad

zsibbasztó, szűz terhed.

Vigaszt vajon mi ad?

Zizeg, zsong emléked:

múltunk újra éled.

Szédítőn forgat, húz

feléd… s taszít tőled.

Megmenthettél volna,

de önmagad foglya

lettél; mily bűntudat

az, mi lelked fojtja?

Elméd kuszaságát

hogyan láthatnám át?

Gőg tartja magosba

vágyad tisztaságát.

„Vigyázok rád” – súgtad,

mégsem adtad vállad

önzetlen támaszul.

Szánalommá szunnyad

fogadalmunk lángja.

Szeretlek, te árva!

S oly egyedül vagyok

itt, Sorsodba zárva.

Kihalnak a csöndek.

Sikoltva üzennek

még egy könnyes fohászt

szilánkos szívünknek.

Élhetnénk együtt úgy,

nem szítunk háborút.

Gyötrelmünk bumeráng,

és körbezár az út.

*****

VÁGY

Élni volna jó!

Áttörni e szürke csenden

kő-dermedt vágyaim,

s úgy hálni fáradt éjeken,

miként szűz szirmok pihennek

mézbokrok ágain.

Szelíd méltóság kell nekem.

Tartaná kínjaim

alá feszült büszkeségem,

mit elkoptattak az évek.

Hol vagytok, álmaim?

Élni volna jó!

Csak úgy boldog-egyszerűen.

Feledve ráncaim

közé mélyült szenvedésem,

s örülni a létezésnek

bennetek, napjaim.

Könnyű libbenés-sejtelem

fedhetné útjaim,

hogy szelíden küldjem létem

sóhaját az örök télnek.

Vigyetek, vágyaim!

Élni volna jó!

Lenni gondtalan-szerényen,

feledni titkaim,

mint ifjú szemérmem,

s üzenni a Mindenségnek:

Eldobtam átkaim!

*****

SZÜLETÉSNAPODON

- Balázskámnak -

Ma sápadtan fordítom arcom
az esőszagú, reggeli ébredésbe.
Már az első lélegzet is úgy fáj,
mint akkor, azon a boldogságot
ígérő, hazug napon, huszonkét éve.
E beteg világ elől bújtatlak azóta,
s a nélküled-kényelem üreges
hiányába verem a józan észből
csiszolt lélek-szögek reál-üzenetét.
Szerelemből formálódott tested
a világnak csak egy torz valóság-kép,
mely mégis belőlem szakadt ki akkor
véres fájdalommal, azon a boldogságot
ígérő, hazug napon, huszonkét éve.
Akkor még nem tudhattam, hogy
hiábavaló küzdelmemnek leszel
örök lendületet adó, igaz értelme.
Másik két magzatom sötét árnyékaként
hordozod mosolyodban a szoros
összetartozásban rejlő, égető pokolt,
melynek tüzéből Isten üzenete kiált
mindannyiunk felé, hogy tékozló,
szeretetlen haragjaink elcsituljanak,
s magunkhoz öleljünk mindent,
mi valaha bennünk, s miértünk volt.


*****

HAZÁM

Szívemben szilánkos erek,

lábamban ősi gyökerek.

Elkopott, kifosztott vágyak

vér-örvény táncot lejtenek.

Fáradtan is téged áldlak.

A beléd vetett torz közöny

magját konokul tagadva,

Sorsom földedbe öntözöm.

Pokolból felnyúló kezek

vadásznak rám, füstös terek

fojtják még lélegző tüdőm.

Kiáltok, de ledöntenek.

Tévelygő koldusod vagyok,

átkoktól szenvedő Hazám.

Hányan elpusztítanának!

De mégsem tudnak igazán.

Félelmes csöndek intenek,

elém álló idegenek

gáncsolnak, s gúnyolják erőm:

- Nézz magadba, vézna gyerek!

Anyám vagy, s én vigasztalan;

imába űzöl kedvesen:

a sorvadó pusztulásban,

s bűnben is, Istent keresem.

E parázs-létből új tüzek

gyúlnak, s új erők fűtenek.

Vad szeleket csitítgatva,

kövekbe zárva védelek.

Szabadság álarca mögé

bújnék ifjan és boldogan!

Könnyű léptekkel kísérném

örök útjaid, gondtalan.

Ég-kabátodra fényt viszek,

s álmodó, hű fiad leszek.

Önző kívánságaim közt

már nincsenek nagy égiszek.

Űzve, s fonódva, jó híved

maradok; téged szolgálva

várom az utolsó napot,

hogy majd befogadj, vajúdva.

Hozzám láncolt sziklás hegyek

őrzik örök emlékedet,

s kik elhagytak egykor téged,

tudom, ők sem felejtenek.

  *****

SZEMLÉLET

Szemléletet váltok.

Segítségért nem kiáltok.

Belátom: miként születtem,

oly egyedül halok.

Szemléletet váltok.

Szolgálok, míg hasznos vagyok,

s pusztulok majd „nincs szükség”-ben,

mint kidobott robot.

Szemléletet váltok.

Tűrve, búsan csak hallgatok

(eljátszhatnám, hogy nem félem

a baljós holnapot).

Szemléletet váltok.

Hitemben dúsgazdag vagyok.

Létem Isten kegyelmében

egy jobb létért vacog.

*****

FÁZOM

Rozsdaszínű kabátban ül

az ősz-illat a fákon.

Utcák zajába csendesül

mosdatlan magányom.

Esőt hozz rám, tisztíts, Uram!

A szenny egészen átfon.

Éj borítja sáros utam,

s nehéz a léptem. Fázom. 

*****

NINCS

csak egy okot mondjatok
amiért érdemes élni
egy elhagyott állomás
pókhálós ablakán
tükröződik arcom
feladom minden harcom
leköpött báb vagyok
torzszülött hasonmás
nincs kiben
nincs miben
és nincs miért hinni
ha majd meghalok
csak nyűtt nyomort hagyok
ki tudja hányadik felvonás
ólomfüggönye hull le rám
a legfelsőbb csillogás
könyörtelen jogán
se múltam se jövőm
se célom se időm
hogy tanuljak remélni
nincs kitől
nincs miből
nincs itt semmi
csak a végtelen
lüktet éhesen
az egész oly képtelen
mégis igaz
megfojt a gaz
az indulat szétfeszít
nincs ami elröpít
és nincs vigasz
nincs kitől
nincs miből
nincs itt semmi
csak a félelem
kimondani sem merem
keserű fintort vág
a sosemvolt szabadság
a szeretet elveszett
s bennem lakatlan sziget
mar vérző hiányt
haldokló hitem
a semmibe kiált

 
*****


ÁLDÁS

Ma valahogy másképpen ragyog a reggel,
lelkemben egy sosem érzett béke térdel.
Álmos fényével átölel a december,
s végtelenné szelídül szívemben a csönd.
Bágyadtan, mégis boldogan, tisztán köszönt,
miként Angyalok röppentik szét a közönyt.


*****

ÁLDOTT VAGY

Békességed mellé elszegődni volna jó!
Bársonyodba bújva lennék újra csillogó.
Adni, adni, újra adni mindent, kedvesen!
Szeretni és szeretve lenni, ó, mondd, milyen?

Áldott vagy te az áldott ártatlanok között.
Általad minden szívbe szeretet költözött.
Csöndes bölcsességgel átmosolygod életed,
amikor csak látlak, benned újjászületek.


*****

Jószai Sándor: Jézus a kereszten

ADVENT

- Jószai Sándor ikon kiállításán -

Adventi fénnyel apró mécsesek

lobogják lelkünkbe az ünnepet.

A falakról Szentek néznek reánk:

Istenhitünk a legszebb palotánk.

Szelíden csordul szívünkbe a szó,

s a dallam, a bús lelket ringató,

úgy simul, mint egy lélek-ölelés. 

Áldását adja a Gondviselés.

*****

KARÁCSONY KÜSZÖBÉN

Karácsonyi fények

ragyognak az éjnek,

meghitt csöndet takar

az égi csillagkoszorú.

Szeretetre vágyó

szívedbe fáj a jó:

hív az ünnep hangja,

de lelked mégis szomorú.

Elmúltak az évek.

Gondjaid temérdek

súlya alatt fanyar

a mosoly - elnyomja a bú.

Kis Jézuska, jászol,

tömjén illat… s fázol.

Reménységed félted,

hisz jövőd vesztett háború.

Karácsonyi fények

vigyázzák a lépted.

Gombnyomásnyi álmok

tündöklése méz-mámorú,

de Sorsod megéget:

eltűnt büszkeséged,

szeretetlenséged,

fáradt-árvalányhajú

nyomor kapujában

álldogál magában.

Az ünnep elsimul,

s kabátodon a szél átfú’.

******
 

MÉLYSÉG

A szeretetlenség úgy kúszik szét bennem,
mint túláradt folyó a léptek nyomdokán.
Talán sohasem tudom megszokni az űrt,
mit fojtó csönd ural a büszkeség okán.

Ó, hogy gyűlölöm e csöndet! Gyilkos árnya
úgy borít be búval minden hűs éjszakán,
mint föld a sírt, hol zúzmarás könnyet zokog
a vezeklő homályba süllyedő magány.


*****


MENEKÜLÉS

Csak menekülés a szó.
Az érintés nem pótolható.
A szivárvány is elérhetetlen.
Aki szeretetlen, az menthetetlen.


*****


TÜKÖR

Ha te ülnél ott az utca kövén
rongyokba csavarva, fázva,
jutna-e jóság istenhit ölén
didergő lelked falára?

Botlana-e lábad elé ember,
ki tudja, mi a szeretet,
s kérdené-e, miféle kereszttel
tűröd nyomorult életed?

Lenne-e, ki enni, s inni adna?
Az érintések bőségéből
jutna-e neked is alamizsna?

Ne feledd soha el a kegyelmet!
A szeretet, tudd, hogy végtelen.
Ahogy magad élsz, Sorsod úgy vezet,

s elvénült tested is majd úgy pihen,
ahogyan lelkedből kiszakadt
a tetteidbe zárult figyelem.


*****
 

BEZÁRTALAK

Tükröm vagy: konokságom mása.

Bezártalak a hallgatásba,

s e csöndbörtön a csontomig fáj.

Szavainkból úgy tűnt el a báj,

mint szemeink szép csillogása.

Kereslek. Önmagam hiánya

simul rá mozdulatlan szádra,

s a félre néző tekintetek

fókuszát keresve rejtelek

egy rég álmodott valóságba.

Elvesztünk valahol a fényben.

A lassú kéznyújtások tétlen

pihennek megkopott ruhánkon.

Vágyadban vergődik világom,

s már nincs, mi ringassa reményem.


*****

VÁLASZUL

Kereszted hátamra dőlve nyomja lelkem,

gúzsba kötött szavak sírnak a csendben.

Vérkönnyek színezik örömtelen létünk,

átkozott lett a hit, melyben reméltünk.

Ábrándjainkat az enyészet zúzza szét.

Fohászkodunk az ismert igazságért,

mégsem értjük, hogy a hirdetett szent szavak

a mába vésve nekünk mit mondanak.

*****
 

TEMPLOMBAN

Átölel, marasztal a csend.

Oly szép a béke idebent!

Imámban él az áhítat,

s az Úr áldása átitat


*****

ÜNNEP ELŐTT

Egyszer a meghitt béke is eljön majd talán,

mikor szeretettel átitatott mosoly simul

tisztulni vágyó lelkünk láthatatlan asztalán.

Elhozza majd hitünk azt a csendes ünnepet,

melyre kimondatlan szavainkkal titkon vágyunk,

mert reméljük: küzdeni fontos, és kell és lehet

még fojtó nehézségben is meglelni a jót.

Ha majd megbocsájtunk az ellenünk vétkezőknek,

Isten megadja minden bajra a vigasztalót.

*****

IDEGENNÉ LETTEM

A véremből pattanó szikrák

pusztító lánggá gyűltek bennem.

A hiány már túlnőtte csöndem.

Ki tudja, hány tündöklő tavasz,

s mennyi tél söpört már rajtam át,

mióta csak tűröm tétlenül

önmagam meddő kálváriáját.

Tévelygő idegenné lettem.

Miféle világra születtem?

*****

DÉLIBÁB

E délibáb-boldogság

lehetett volna oly igaz,

mint március idusán

a télre simuló tavasz.

Éjbe veszett minden kincs

– elmúltak már az ünnepek.

Se terv, se cél – semmi nincs.

Minden csillag rajtunk nevet.

*****

 

EGYSZER CSAK…

Egyszer csak elmaradt az ölelés.

Azóta fájnak a semmibe tűnt szavak.

Vajon mit takarhat a feledés,

ha csöndjeink üszkös magányba omlanak?

Egyszer talán elmarad a csönd is.

Most még ránk szórja reményét a virradat,

de hiábavaló minden égisz,

ha megtört lelkünkből csak a közöny fakad.

*****

KÖSZÖNTŐ
- 30 év küszöbén -

Ma ünnepi öröm tölti be szívünket,
megnyitjuk iskolánk ódon kapuját.
Sok ismerős kéz már messziről integet,
s a jó öreg falak csöndesen suttogják:
- Hát Isten hozott, te kedves, vén diák!

Az udvaron velünk zsibong ma az élet,
harsogó hangunkat megőrzik a fák.
Dús lombok közt ma is szól a madárének,
s míg idézzük Sorsunk ezer mozzanatát,
áll az idő, halkul e zajos világ.

Harminc év emléke pezsegve pereg le
– múltunkba nézünk könnyes szemünkön át:
még lázadtunk, bíztunk, szerettünk nevetve,
szárnyaink vittek előre. Jó cimborák,
ti földi csodák! Szép volt az ifjúság!

Ma másképpen látjuk már a valóságot,
olykor lassabb, kimértebb a lendület.
Halottainkért gyúljanak gyertyalángok,
s mind, ki példát mutatva emberré nevelt,
irántuk maradjon örök tisztelet.

Hagyjuk itt mosolyunk zálogul e napnak,
és úgy őrizzük a percek örömét,
mintha utolszor volnánk a pillanatnak!
Adjon Isten egészséget és jó reményt,
hogy hálát adhatunk még szép évekért!

2014. május 23.

*****

VÉGSŐKIG

Miféle gondolatok jönnek még elébem?

Káprázat ölel álomban és ébrenlétben,

a bölcs józanság mégsem hagyhat soha cserben.

Hinnem kell, az öröm nem csak múló jutalom.

Részeggé tesz, úgy vonz e képlékeny hatalom.

A képzelet surranva kúszik a Tejúton,

s az éteri csönd ölében ringatott szavak

helyettem minden fojtott vágyat kimondanak,

hogy lelkemben egyszer majd elcsitulhassanak.

Álmaimba zártam én már réges-rég magam,

de szívdobbanásaimnak olyan súlya van,

mint a Föld ereje a lovak patáiban.

Itt vagyok. Fáradtan ölelem őszült Anyám,

ki szegényen és önzetlen szült neked, Hazám.

Fiad vagyok. Itt építem lélek-palotám,

és hiszem: a tisztesség nem pénzzel mérhető,

és mindenkiben van valami szerethető.

S ahogy a nyolcvan éves Apám elébem jő,

érzem, hogy büszke tartását én is hordozom.

S hogy Ő lett az én Apám, hálával tartozom.

Én a hazugságokban is hinni akarom,

hogy jó célt takar minden titkos fogadalom.

A tudás teljességéhez sosem volt jogom,

de magamat örökké kérdem és biztatom.

Végsőkig éltet ez a képtelen küzdelem.

Gyermek vagyok. Egyszerre erős és védtelen,

de hiszem, hogy holt testem majd békében pihen,

mert míg itt voltam, megleltem összes kincsemet.

S bár tűnő csodákká szálltak, mint a képzelet,

tudom, mindig szeretet táplálta szívemet.

*****

LÉT-REFLEXIÓK

1.

A pókhálóban vergődő

aprócska rovar

egy szoba sötét sarkában

senkit nem zavar.

Minden, ami láthatatlan,

tudaton kívüliként

porlad szét. Így lesz belőle

talp alatti söpredék.

2.

Fegyelmezetten állnak

kiszámítható pontokban

a falra vetülő árnyak.

Mindegyik épp olyan,

mint a testbe zárt lélek.

Gúzsba kötve, megfeszítve

a mozdulatlanság szorosan fogja,

míg a sötétség valamennyit összemossa.

 

*****

ÖNREFLEXIÓ

Megtorpant lábaim előtt az élet.

Szívemen könnytelen teher

hasít fel újabb vértelen éket.

 Boldogságom törött képeken látom:

fehér rózsaszirmok féltik

illanó, világtalan világom.

Lélegző érintés pihen arcomon.

A percek évekké gyűltek,

s bennük a sajgó csöndet hallgatom.

*****

SEMMI

semmi vagyok

és mégis szeret a végtelen

a mindenség ha átölel

belé veszik az értelem

semmiből jöttem

s a cél is semmi lesz

ami velem volt

enyém sosem volt

és mégis körül vesz

egyszer minden elpihen

érintkezések szikrái

pattannak át a léten

fény vagyok a fényben

érezhető a láthatatlan

mégis maradok tudatlan

 ha elmegyek ne keress

 lelkemnek más otthona lesz

de velem marad a régi szent ima

talán itt az idő egy karnyújtásnyira

tűnődő tenni akarás

gúzsban tartó helyben topogás

mint kudarcok keserű záloga

omlik a fonnyasztó porba

semmiként sajgok

láthatatlan ölelésbe fonódva

egyszer majd meghajlok

a nincs hatalma előtt

a lélek magával visz

minden összegyűjtött érzést

mosolyt és küzdelmet

gyengeséget és erőt

míg az újrakezdés lendülete

csonttá és izommá

vérré és vízzé alakul

új otthonom ki tudja majd

mily sorssal hasonul

semmi vagyok

és mégis szeret a végtelen

lázadó hűtlenségem

virrasztja józanul

hitetlenségem hitté tornyosul

s érzem mily parány vagyok

összeroppant büszkeségem

könny-eső mossa el

kimondatlan kérdésemre

nincs aki felel

a válasz mégis bennem

s vele alszom el

*****

CSILLAGTALAN

Lengő híd vagyok

lélekszirtek között.

Mint sóvárgott halálom,

úgy vonz a mélység.

Útvesztő árkom

magam alatt ásom,

míg egy nap majd

végre betemet az Ég.

Stációkon szállva

maradtam örök árva.

Létzuhanásom olykor

megállt és kifeszült 

a szeretetlenség fölött.

A vágyak még fájnak

a józanság rideg falai között.

A nagy szavak üregében

hol a gondolat elmereng,

kábultan visszacseng

minden hűtlen ígéret.

E tébolyult hangzavar

szétmossa a halálig

készülő képet.

Miféle létezés ez?

Agyam megoldatlan egyenletek

képleteivel harcol.

Sárból vagyok és viaszból.

Sohasem ismertetek.

A mosoly csak vágyak

testtelen szárnyalása.

Ez, ez az űr itt belül,

mi sziklaként feszül,

csak ez lehet önnön

magamnak mása.

Rongyos emlékek

lebegnek a légben.

Én már oly sokat

vártam és reméltem. 

A gyökértelenség ellenszegül

minden hitnek és érvnek.

Utam fölött a csillagok is kitérnek.

Reinkarnációs botlásaim

büntetőlapjai égetik a markom.

Ha meghalok,

a semmibe véssétek az arcom.

*****

TALÁN

Talán elszakad az utolsó szál is,

és kudarcba fúl egy újabb lét-szakasz.

Ha majd engem is büszke búval elhagysz,

könnyemre simul csöndedből egy tapasz.

Ma még szívemben hordozlak, és éjnek

feszítem a múltat. Álmaim égnek,

mint az első forró, lázas pillanat,

de szemem alatt, e mély szarkalábban  

elvesznek bánatom gödrei alatt.

Vágytam, hogy engem simogasson hangod,

s hogy lelkem érintésedben vesszen el,

de egyre csak távolodnak a fények

– szerelmünk fekete gyászruhát visel.

Tudom, a büszkeség csak konok álca,

hisz összetörten is élni, lenni kell.

Hasztalan hajlunk az ősi fohászra,

s játszunk régi idők új eszméivel.

De miért e játék, ha ölni tudna

a létté tanult, magasztos főszerep?!

Az évek bennünk sivataggá érnek,

és lásd: örök kárhozatra küldenek.

Lassan sorvadnak el a fojtott vágyak.

Érintetlenül sírunk, mint két gyerek,

kik elárvultak e bűnös világban,

és már senki sincs, kit szerethessenek.

Falak mögötti gyász ez. Kín, s rombolás,

mit átkos korlátaink teremtenek.

Ha újra építhetném az ábrándot,

hagynám, hogy az álmok útra keljenek.

Hinném még, hogy röpíthet a képzelet

a legteljesebb földi boldogságba,

mert oly jó, mikor tekinteted vezet.

Szemed tükrében boldogságom látva

megszépülhetne minden emlékezet.

*****

ÁRNYAK

Árnyak suhannak a hátat fordított szavak

mögötti, méla csöndben. Az éj nekifeszül

a hajnalnak és eggyé olvad benne minden.

Aláhajlok a köddé simult pillanatnak,

s puha álmokat hívok rejtekül. Félelmem

emlékekbe szenderül. A múltból egy sikoly

súlytalanná lebben. A valóság így virraszt

árva ölemben. Kalitkába zárt világom

körbe-körbe járom. Sejtelem vijjog és vár.

Kőajkadról elpihent vágyakkal röppen fel

magosba a magány. Buja ének hangja hív,  

szerelmed húrokon billeg szemérmetlenül,

és odakacag, hol kolduló reményem ül.

Hamis mosoly rejteget gúnyt és csonka hiányt.

Torkomba fúlt hangom utolszor feléd kiált.   

*****

MIELŐTT

Mielőtt elmennél,

csomagold ki lelkemből

az érted gyúlt fényeket.

Gyenge lángom arcodra vetül,

sziluetted viaszként bőrömre feszül

s a hiány árván integet

neked.

Csöndemből feléd száll

a buborékba zárt várakozás

  és markodból kéreget.

Légy bölcsőm és vágyam,

hogy békém megtaláljam.

Hitem valamit itt felejtett

benned.

*****

 

EGYSZER

Egyszer

úgy érints, mint egy üveggömböt,

mit ünnepkor dús fenyőág visel.

Tiszta csillogásom akkor majd

óvó pillantásodba rejtem el.

Egyszer

tenger legyél lágy hullámokkal,

vagy jókedvet tápláló napsütés.

Csókold rá arcomra a szépet,

mit letörölt a konok szenvedés.

Egyszer

majd színezd át nekem a Földet.

Nem akarok látni több feketét.

Öltöztesd át lelkem is a fénybe,

ne legyen bennem többé szürkeség.

*****

MA IS

Könnytelenül kéregettem,

a csöndet ma se értettem.

 Ez is csak egy szürke nap

- lehetnék boldogabb,

de magamon hordom

minden gyolcsom,

mit az Isten rám vetett.

Létem erre született.

Nem várok több esélyt

- nem koldulok jobb életért.

Hiába adok bármit,

a választalanság rám int,

és már nem értem

hazudik reményem.

Csak a túlélés ereje hajt,

bár egyre távolabb a rajt,

s a célt se látom.

 Így van ez barátom!

Én csak a hiányról meséltem,

s közben örökké féltem,

hogy mit szólnak azok,

kiknek annyira más vagyok.

Mosoly és harag

vad ellentétbe csap.

Múlnak a napok,

s bennük szeretetlen maradok.

Ridegségben tanulok tűrni,

és várom, hogy történjen bármi,

valami mennybéli csoda

… én ostoba…

Mily egyedül vagyok!

Itt-ott még jeleket hagyok,

de elmossa őket a csönd.

Se szó, se dal nem köszönt.

Pedig csak szeretni vágytam

- én is hibáztam.

*****

KOPMOSZT

már nem harcolok érted

én már nem küzdök senkiért

menni készülő lépted

nem tarthatom vissza

csak menj ha úgy tartja

kedved s úgy súg igéd

hogy mellettem ennyi volt

itt is – ott is marad egy folt

mit a föld majd úgyis betakar

addig meg fedje be őszi avar

kihűlt helyünket

tapossuk komposzttá

a csöndet

*****

MAGAMNAK - SZABADON

arcomba tört a mosoly
már nem nevetek
se neked se magamnak
lappangó titok bennem a gondolat
láncaim foglya vagyok
csak a szabadság iróniája kacag
veled képzeltem el a mindennapok
fénytelenül is meghitt csöndjét
önző érted boldogulásom
most üde álommezőkön
ölelő karjaid felé vágtat
a magosra nőtt fűszálak
selymükkel simogatnak
és szívem felé fordul a lét
de képzeletemben felsikoltanak
a felbukkanó kövek
és lábamon vért hasítanak
segíts tovább lépni
képkeretbe zárt történetek sorakoznak
egyenruhás elvárások vállapjai között
a sejtek membránjain félelem remeg
mi lesz ha elveszítelek
szerkezetem részévé tettelek
s bár hiszem az ok okozatát
mégsem tűröm
a távoli sellők táncába bújt
ravasz fondorlatokat
sem a félrehúzódó tekintet
botló pillantásait
nem lépem át szöges küszöbök
selyemmel takart sáncát
nem táncolok iszapban
és nem lélegzem
mesterséges szmogban
magamért akarj
a hiányban csak egy darabig
működésképtelen az ember
a felhajtóerő felülírja
minden nehezékét a sorsnak
kisbetűs minősítésbe bújtatom
a felelősség súlyát
s talán egyszer te is
felteszed a kérdést
magadnak
mi lesz
ha már őszinteségemben
se ostort se ragaszkodást
nem találhatsz többé
ha már csak emlékké válik

az egymásba bújt

kimondatlan szeretet

 

*****

NEM VÁGYTAM

Én nem vágytam soha márványkádra,

se arannyal burkolt budoárra.

A megalománia maradjon kívülem,

láthatom épp eleget a puccos tereken.

Nem vágyom birtokra, gazdagságra.

Az uralkodást is hagyom másra.  

A bőség ne ejtsen zavarba soha engem.

Maradnék töretlen ember, igaz hitemben.

De jaj, ha engem is megfertőzne már

a bűzös mocsárból szivárgó sár.

Békétlenül, Uram, én nem akarok élni.

Segíts hinni magamban! Tisztességem kéri.

*****

TALÁN ŐRÜLET

A zabolátlan világ

féktelenül zuhan le rád,

s te távolba révedve tűnődsz:

vajon mi lehet odaát…

Álomtalan éjeden

elmédbe zúg a múlt és jelen,

s ahogy mellkasodra rátapad

a fojtó, vöröslő pirkadat,

ágyadon könnyek közt fuldokolva

vergődsz, míg tüdőd bírja,

majd a mozdulatlanság rabja leszel,

s már csak fekszel,

mint kődarab

léted súlya alatt.

Alattomosan, a semmi alól

beléd kúszik egy ismeretlen,

egy láthatatlan zsinór,

s ahogy a kór terjed a testben,

szétterül minden zsigeredben,

és áttörve a csöndön,

hasítva régmúlt időkön

szólít a hang.

Tovább már nem lappang.

Mint vízözön,

mi váratlanul eljön,

csak ontja a lázító titkokat.

kígyóként tekeredő,

elmédbe törekvő,

véres markolat

szorítása alatt vajúdsz,

s félelmedben szinte megvakulsz.

Távolból intenek

homályos kezek.

Valakit hiába keresel.

Felállsz és elesel.

S bár visszahúz a láz,

te újra és újra felállsz.

Lábaidban zsibongó

hiábavalóság remeg,

elönti tested a meleg,

majd egy erő újra földre lök.

„A szeretet örök”

- magadban mormolod,

míg kacagnak benned a démonok

s az a hang ott belül

egyre hangosabban érvel,

agyadban új ingereket ér el.

Tébolyoddal, bár erőtlenül, 

de még harcba szállsz,

majd elcsendesülsz, s rád ül

az önmagad iránti gyász.

Így forog a világ veled.

Végtelen örvény

a való, s a képzelet,

mégis benned szűköl a remény,

hogy mélyebbre már nem vihet.

Talán ez,

ez lehet az őrület.

*****

MENNYIT ÉR?

vajon mennyit ér

a rejtőzködve

csalogató céda lét

s meddig kutat

az olcsó pillanatokba

szorított öntudat

ha nem akar mást

csak önző folytatást

tűrve kínt

és bűnös sóhajok

múló hevét

míg elönti lelkét a szemét

s múltjába dől az idő

a semmibe meredő

fátyolos szemek

mennyire idegenek

s mikor a percek és jelek

a bűn szekerén

a szivárványba futnak

és délibábbá válik

a vágyba űzött irgalom

és átkos emléket hasít

a gerincvonalon

a szúró fájdalom

mennyit ér

a foszlott révületbe

való kapaszkodás

a kézbe simuló csönd

ringat vagy eltakar

és mennyit ér a zuhanás

a meghasonulás

a hajszálnyi titkos

de múló gyönyör

nincs olyan varázsgömb

mit egy egyszer

a valóság szét nem tör

*****

ŐSZRE HULLÓ

Kinyílni készül szívem a világra.
Valami szép őszi dal dúdol bennem,
s a fájó hangokat temetné lelkem.

Kattanó percek fehér számlapjain
az elmúlás békés csöndben tapogat.
Zizzenő, hűs avar fed be álmokat,

kertek alól füstölgő illatokkal
száll a nyár, és tovatűnő köddel jár
karöltve a bíborfényű napsugár.

Pillangók elfáradt körtáncát súgom
füledbe, s húzódom hívó öledbe.
Mosolygó várakozás hull csöndünkre


*****


KÉSZÜLŐDÉS

Hulló esőcseppek közt ballag az idő.
Vállamra rakta palástját szerelmed,
majd átkarolt a szívbe toppanó csend.
Én ma mégis szállni készülök veled.
Láthatatlan vágyaimban új erő
tölti fel lassan elhaló, hű szívemet.

Könnyeznek a kövek közé bújt bánatok,
sáros szavak taposták le a Jelet.
Ökörnyálon hitem, s végtelenbe leng,
mert ma újra szállni készülök veled.
Ezüstös fényre szőtt, érted áldatott
ünnepet ringatnak a kései szelek.


 *****


MERT

mert veled ébred fel
értelmem
s mert veled kél a szó
énvelem
fut versenyt a csönded
s énhozzám
vagy konok haragvó
énreám
simul tiszta kezed
és értem
vagy örök változó
én vagyok
léted és végzeted
életem
tehozzád így való


*****


VÁRTALAK

Vártalak. Minden szó hiába kopog,
nem tör be egyik sem ablakaidon.
Esztelen félelmem szívedre zokog.
Ha lesz figyelmed rám is, nézd, hogy oson
lábujjhegyén az idő.

Vártalak. Csönd szőtte ágyamra terül
az elfelejtett ölelés. Fák alatt
suhan el a szél, s fülembe hegedül.
Lépted helyén elhallgat a pillanat,
s hiányoddal összenő.


*****

HÍVTALAK

Ki tudja, hányszor hívtalak.

Kutatva kérges híd alatt,

magamhoz öleltem kidőlt

fák földes, roncsolt törzseit.

A magány erdeit jártam,

s már térdig vérzik a lábam.

Hiányba hajló legelők

sóhaja rajtam nem segít.

Helyettem is sírnak a fák,

arcod helyettem kutatják.

Ó, melengess meg, mielőtt

a sötét végleg megvakít.

*****

REMÉNY

Ősz van, mégis bimbódzó

álmokat kerget a szél.

Reszketeg csókban olvad

ajkamra hűvös ajkad,

s fürge röppenéssel száll

új csodákba a remény.

*****

KONTRASZTOK

Új hited árad:
épül a várad.
Téglarakások
védik a léted,
itt maradásod
érteni véled.

Léptek előtted,
jönnek elébed.
Rongyos az inge,
válla lehúzza,
rajta a szennye:
élete súlya.

Híd alatt hálva
koldus az árva.
Nincstelen létét
küzdeni féli,
Istene fényét
mégis reméli.


*****

SEMMI MÁS

Én nem lehettem csak a gondban társad.

Hangtalan éjszakákon tőlem vártad,

hogy múltad falait lebontsam neked.

Dúdolhattál volna édes éneket,

hogy ragaszkodásodra rátaláljak,

de csak csönded sikolya harsogta be

a sötét szobát. Most hagyom, engedje

Isten egymásba fonódni kezünket.

Érintésedben szomorúság lüktet.

Én csak egy szívdobbanásnyi örömre

vágyom büszkeséged keresztje alatt.

Néha a mosoly feledtet. Elhallgat

a szükség törvényében minden koldus.

Talán akadhat majd nekünk is több juss,

ha bilincsünk szorításába tapadt

sóhajunk nem lesz szisszenő kiáltás.

Ha hited úgy akarja, csak engem láss,

s hogy kendőzetlen arcod megpihenjen

könyörülettől kérges tenyeremben,

nem lehet már fontos semmi, semmi más.

*****

SZAVAK NÉLKÜL IS

Más ez az ősz.
Szeretem, ahogy hozzám bújsz reggelente,
s a derengő fény veled együtt ölel.
Más az ébredés, mikor meghitt csöndedbe
feledkezve, szavak nélkül mondhatom el,
mennyire szeretlek.

Más ez a csönd.
A letört ágak is egymásra találnak
erdők avarának dús illatában.
Madarak magányát takarják az árnyak,
de ködpalástomból ha kibontod vállam,
szívemhez vezetlek.


*****

ELÁGAZÓ ÖSVÉNYEK KERTJE

Az életem felén túlcsorduló bánat

rég megkövült a csipkefüggönyön.

Lemoshatnám könnyel, mint zápor a fákat,

de már a könnyekhez sincs sok közöm.

Álmaim bújnak, miként régi ruhákat

elrejtő szekrényekben a sötét,

de úgy dalol lelkem az alvó világnak,

mint némafilmbe képzelt ”nyitnikék”.

Tudom, hogy sokáig alvajáró voltam,

s vigasztalan –  de újrakezdeném,

hogy a lélek földjét oly magokkal szórjam,

melyekből nem kél más, csak tiszta fény.

Magamat szólítgatom: „Felelj, mi fájhat?!

Hisz hányszor talpra állított a hit!

Képzeletedben megleled a csodákat,

ha hunyt szemed majd látni megtanít.”

Virágzó kertbe visz láthatatlan léptem,

bódító illatok bája mesél…

A közelben pillangók szűz tánca rebben,

szárnyaik porával játszik a szél.

Fűszálak ölelkeznek egy halastóval,

rajta híd, s a parton vízinövény.

A víz fodráról felszökken egy bogárraj,

s tenyérnyi sziklákra karcol a fény.

Rések közül kúsznak a mosolygó színek:

zöld levél közt sárga és kék szirom,

némelyiken éhes méhek döngicsélnek

 – láthatom, ameddig én akarom.

A fűben kicsinyke százszorszépek nyílnak,

s közöttük több keskeny ösvény vezet.

Elindulhatok bármelyik úton, bátran.

Békémben megtart az emlékezet.

Így sétálok előre, s ha kedvem tartja

vissza – hol tudok minden zegzugot.

Oly szabad vagyok, mint a pacsirta hangja.

Kertemben korlátok nélkül szállhatok.

*****

TÁV-IRAT

Fájsz. Nem csitítnak a szavak.

Mozdulatlan, testmeleg

képek mögé rejtelek,

s naponként megáldalak.

Múlt időm gyermekhangja vagy.

Elkobzott lépted a csönd,

vissza nem jön -  elköszönt.

Nyomában hiány dagad.

*****

TARTALAK

Levegőért fuldoklom.

Ingerlik torkom

a ki nem mondott szavak.

Míg zúzmarás csönddé nő

bennem az idő,

csontomig fagy a harag.

Börtönödből menekül,

s mellkasomra ül.

Mégis hiszlek, s tartalak.

*****

ŐRZÖM

Illatod elszállt.
A csönddé tört sóhajban
mozdulatod képzelt síneken zakatol.
Őrzöm egy tűnt idő perceit,
gyertyafény vagyok, s te égető, rőt pokol.

Se titok, se múlt,
el nem tűnhet nyomtalan.
Árnyékod emlékeimbe visszahatol.
Hangod már messze cseng, mégis itt
a párnák alatt, hajszálaid közt dalol.

*****

 

KÉPZELET

Sejtjeimben úgy tartalak,

mint testem az ereket.

Szertefutó sok kis patak

- két partot érő szeretet.

Míg tombol és zsong a világ,

te csak csöndben csörgedezz,

léleknyi ár - s már nem is fáj,

hogy valód sosem lehetek.

*****

NET-SZER-ETET

Hangulatjelekbe temetve
forognak a percek.
Arcunkon könnypatak csorog,
de cseppjei mind láthatatlanok.
Akár a sorok közötti
szóközökbe bújt magány.
A lélek egy nagy talány!
Ritkítva üzennek
a vágyainkra hulló csendek,
s a vélt vigasz,
mint a viasz,
megkövül a ráncokon.
Szemünkből a fény
a semmibe oson,
s a csonkított idő ránk legyint.
Viszlát, elmulasztott perceink!
A halál minden lépéssel közelebb,
hát húzd csak beljebb az övedet!
Órákon át ülve szótlanul,
várni, míg a fény
az estbe vonul…
Mi célja így a napnak?
Ajkunkba csak a
bennünk maradt szavak harapnak,
mi mégis
hangulatjelekbe temetve
éljük életünk.
Egymáshoz már alig van közünk.
Koppanó billentyűk
tánclépései között,
szó és ölelés helyett,
így válunk színes képekké,
s eltakar egy téglalapnyi szeretet.
Már csak a nagyvilág zaja
tölti meg a bennünk tátongó teret.

*****

SZELÍDEN 

Holdfénytelen éjemben
szelíden ül a sötét.
Kiszomjazta időtlen
bolyongásom a békét.

Benne lélegző szivem
most csillagokkal pihen,
puha fészek a karod,
benne vagyok, s maradok,
míg te is így akarod.

Lehet végtelen e csönd,
nyugalma, ha így köszönt.
Ringass béke, csillag-ég!
Halkan hív a messzeség...


*****

ADVENTI VÁRAKOZÁS

Bőröm alatt fészket rakott a várakozás.

Sötétség takarta be az ébrenlét zaját.

Nem látom a képmutató mosolyokban

meghúzódó gúnyt, nem éget közöny,

se árulás. Földalatti gyökérzet vagyok,

a tudat lassú lélegzése, örök megújulás.

Bátortalanul fogadom be a békességet.

Kegyes érintések ülnek telített vágyak

kormos mérlegén, libikóka-reménybe

fogódzva sóhajtom ki lét-szilánkjaim

– vérrel és könnyel szakad fel a kín.

Óceánok végtelen hatalma él bennem,

tükrözöm apály-dagály szimbiózisát.

Valóságomban illúziók festik színesre

a megrajzolt labirintusokat. Képkeret

tart össze lapokon hagyott barázdákat,

mélyedésükből reménység domborul.

Örömtelen kacagást visznek névtelen

messzeségbe a lángmadarak szárnyai.

A sikolytalan, riadt remegés, mint dér

lepte levél az ágon, tartja magányom.

Űzött hitem halkan hívogat a fényre.

Megállít, kérdez, jelez. Ősi akarat ez.

Ideje tettnek, az indulás szándékának,

a valamennyi örömnek, s valameddig

lenni akarásnak. Társas-játék az élet.

Halálig tartó utazás. Fék, és lendület

a kiteljesedéshez. Várok megfáradt,

lassan érkezőket, ölelek könnytelen

könnyezőket – hátat fordít a magány.

Kútját befedem csöndes törődéssel,

felidézem, s újra élem a pillantásban

parázsló szeretet szavak-nélküliségét,

kézfogások féltő szorításában őrzöm

az összetartozást. Az idő megfékezi

a haragot. Kibontja összecsomózott

szavainkból a jóízű, boldog nevetést,

hogy felszabadulhasson bélyegzett

terheink alól minden, mit elengedni

kell. Velem várakozik gyertyaillatú

adventi fohászban a megtisztulás…

*****

PÁR-BESZÉD

-         Zajtalan menedékedben hallod-e a bennem várakozó csöndet?

-         Melletted élem. Magányod szívemben csönget.

-         Látod-e a mindennapok küzdelmében megélt konok évődésem?

-         Tétlenül nézem. Várlak, s nyújtom feléd kezem.

-         Tépett lelkemben mért hagytál magamra, s mért nem lehetek egyetlened?

-         Két magányt élek. A szívemben őrzöm helyed.

-         Mért fontosabb nálam minden, s közönnyel, gúnnyal, haraggal miért bántasz?

-         Érted haragszom. Szemem tükrében a válasz.

-         Hol találom vesztett boldogságom, s enyém volt-e valaha szerelmed?

-         Magadban keresd. Nem csak volt. Ma is szeretlek.

 *****

 
VAKABLAKON TÚL

Nem élem az adventi fények melegét.

Lángtalan, szűz gyertyák törzse felett

fülledt homályban, tovalépő szeretet

bontja meg a várakozás csendjét.

Szótlanság nehezül minden lélegzetre,

de feloldoz a megsemmisülés.

Elengedő, szomorú beletörődést

visz hátán az idő bölcs kegyelme.

Ha majd felállok, fetrengő gyávaságom

rongyait lelkemből kiégetem.

Ha vakablakon túl keresem életem,

ott csak szétdőlt romjait találom.    

*****

NIHILI

A konyhában érintetlen az asztal.

Nincsenek morzsák az abroszon.

E rideg rendben mily kín a fegyelem!

– megbénult bennem az értelem.

Nihili hiányom emlék-illattal

takarom – ne fázzak oly nagyon.

Az otthon-meleg képek,

mint függő remények,

összetörtek a falon.

*****

FÉNY-SZIVÁRVÁNY

Örök csillag

vagy te, Lélek.

Rám ragyogtál

- benned élek.

Tervek, vágyak

- mind ígérnek,

míg egy zord nap

porrá égnek.

Mint bőrbe mart

fájó stigma,

nyomot hagytál

bús Sorsomba'.

Éj csöndemben

ring egy hullám,

mellé rejtem

könnyes párnám.

Tiszta hangú

múlt-remények

vígasztalnak -

égig érnek.

Tündér tested

álmot ejt rám.

Égre festett

fény-szivárvány

csillagot szór,

lelkemmel hál.

Mégis... mintha

értem volnál.

*****

KILENC

1.
Láttam szállni
a hűlt szikrák
szürke füstjét.
Lassan kúszott
az ég felé,
mint Istenhez
folyó imádság,
mit a lélek
hiába kért.

Megértettem
a jelenlét
üzenetét.

2.
Gyermek-énem
felzokogott,
mint akkor ott
a galambos
utcasoron
a vályogház
falaiból
kifakadó
kín. Fájlalom.

Megértettem:
nincsen törvény,
csak hatalom.

3.
Így lettem én
kérgesedve
nyomot hagyó
leheletek
sikolyába
halkuló fény.
Jégvirágos
reggelemből
estbe szökött
a kigúnyolt,
csonkolt remény.

Megértettem,
tévhitemben
hol vagyok én.

4.
Az akarat
múlt-függönyök
mögé takart.
Új szerepem
tarka-barka
jelmezbe zárt,
s örömtelen
ünneplésem
megszégyenült
tél-estében
vastapsra várt.

Megértettem
a végletek
túloldalát.

5.
Házak között
botladozó
léptek után
árnyat hagyott
egy nagykabát.
Egy jó szóra
kiéhezve
megálltam ott
a hidegben,
mint nincstelen,
ki kutyája
után kiált.

Megértettem
a szeretet
nyomorát.

6.
A zsúfoltság
siketnéma
szegletében
gyümölcspárlat
illatozott
köntösében.
A lámpafény
egyszemélyes
vacsorának
adott helyet,
s a csend-élen
a széknek dőlt
egy fáradt hát.

Megértettem
a távolság
szótlan szavát.

7.
Egy száműzött
vánkos alól
sóhaj surrant
a sötétbe
- átkaroltam,
hogy ne félje
a perceket.
Óvatosan
körbejárta
a termeket,

s megértettem:
a csend soha
nem kéreget.

8.
Künn szelíden
zúgott a szél.
Nem hallottam,
hogy mit beszél
- nem értettem
szavát. Még fájt
a húrokon
felejtett kín,
és hagytam, hadd
sodorja el
egy illanó,
kicsinyke jel.

Megértettem:
a magánynak
nincs, ki felel.

9.
Kilencedik
drótkötélen
lóg egy cserép
lyukas érem.
Körbefutják
cinkos léptek,
csorba csókkal
dalt igéznek.
Darabokra
összetörném,
a csöndből is
kisöpörném!
Zúzza, hányja
messze a szél,
ne is halljam,
miről beszél!

Holdvilágos
csillag-éjen,
szíven ütött
bumerángok
értelmezett
közönyében
ringat hitem.
Csendesedve
kisóhajtom
dühöm, vétkem.

Megértettem:
mit nem adtam,
s mit reméltem.


*****


OLY KORBAN

Radnóti oly korban élt,
hol a halál égig ért:
gyilkosoktól bujdosott
egy kínba űzött nép.

Én oly korban sorvadok,
hol a közöny a gyilok.
Nem elég egy náció.
A létezés az ok.


*****

OLVADÁS

Naponkint az igazságot kutatom.
Ezer kérdés kering a gondolaton,
miként borostyán kúszik fel a fára.
Az avar alján miértek hevernek
választalan, bús sóhajok dacára.

Egyszerű bennem a szándék – s oktalan.
Mert nincs Világ, melynek egy valója van!
Erdők mélye se adhat soha választ,
hogyan él együtt szimbiózisában
fű, fa, gomba, virág s megannyi állat.

Csöndre vágyom az elme viharában.
Teremtelek és temetlek a mában,
te édes és átokverte képzelet…
Csak téged féltelek, törékeny lélek!
Magamhoz ölelnélek, de nem lehet.

 

*****


EST

Karba' hál,
s éjbe zár
a boldogság.

Csöndje vár:
múlt csodák
alusznak, s pár

csillagon
ott hagyom
a sóhajom.

Homlokom
arcodon,
s a válladon.

Körbe ér,
mit remél
megannyi cél!

Hófehér
messzeség
az égig ér,

szívemen
két ütem
neked üzen,

s kedvesen
elpihen
az életem.


*****


VÁLASZTALANUL

Lassan széjjelfeszül az a képkeret,
mely közé beszorítanak a terek.
Lenyomataim görcsös faktúrákban
ülnek, s minden pillanatnak színe van.
Felül mindig a fekete. Pedig én
éjjelente szivárványról álmodom!
Úgy ölel, mint a legősibb hatalom.

Az estek csöndjébe fészkelem magam,
mint a hazatérő fecskék. A hajam
itt-ott ezüsttől fénylő – s míg takarom,
az idő gúnyosan pöröl, de hagyom.
Illattalan vágyat visz a képzelet,
a vándorló szavak kendőzetlenül
hullnak elém. Semmi nem írja felül

az ősi ösztönt. Előttem mély árok.
Mint a fák, egyenes derékkal állok.
E bősz dacot úgy elcsendesíteném!
Ám szelet, s vihart magam gerjesztek én.
Ó, de miként is lenne béke bennem,
mikor fák közt a fény is csak átoson.
Nem létező boldogságról álmodom.

Ki vagyok én, s mily titkok birtoklója?
A gondolat csak barázdáit rója…
és én már oly gyenge és fáradt vagyok.
Választalanul élek – úgy is halok.
Kinek lelke száll, boldog csak az lehet!
De hol van a szabadság, ki mondja meg?
A magány kimondatlanul is remeg.

Mikor a csönd szavak nélkül is beszél,
átkozott fegyvernek hallja mind, ki fél,
és bátornak csak az vallhatja magát,
ki át tudja lépni konok önmagát.
Közönségessé válni: örök teher.
Hol a szégyen a szívdobbanásba ver,
nincs ott már vigasz, és nincs új égi jel.


*****


HAJNALODOTT

Hajnalodott.
Álomból eszméltem, s az ablakhoz hívott
a kócos felhők hátán ásítozó ég.
Messze, napkeleten, szépségében úszott
a távolból világló bíbor hasadék.

Nesztelen pihent mind, mi embertől való,
csak a fák felől csivogott egy-két rigó.
A pirkadat oly meghitten áradt felém,
hogy a szívemig surrant a feltörő fény.

Hajnalodott.
Az éj démona átkarolt, de gyenge volt,
mert lelkem már az üde reggelnek köszönt.
Az álom tűnő foszlányokon lovagolt,
és lassan poroszkálva tűnt vele a csönd.


*****


CSÖNDED

Mikor magamba festelek,
szívemben tüzes telek
szerelmes lángja lobog.

Csak titokban érintelek,
s míg csillagport hintenek
a vigyázó angyalok

bujdosó magányod köré,
bú és juss mindenkié,
de csönded csak én vagyok.


*****

NAPJAINK FELETT

Hitünk érlelte napjaink felett

ernyőt tart egy kitartó mozdulat.

Az otthon, elhagyott, üres terek

fészke: vár, remél és utat mutat.

A tovatűnő léptek nyomában

pajkos indiánnyarak suhannak.

A csönd néha fölsír a szobában,

s én vigyázó karommal takarlak.

Túlfut a léten a kimondatlan.

Szilánkjaink millió darabban.

Ráncaink közt megült már az idő.

Minden ölelés sóhajunkra nő. 

*****

ELKÉPZELLEK

Elképzellek könnyű mosollyal arcodon,
s hogy e szép varázslat bennem megmaradjon,
ma nem szólítlak neveden.

Megálmodlak egy önzetlen, jó világban,
hol nincs bűn, csak békesség és boldogság van.
Csönded őrzöm és keresem

a forrást, hol fakad a megtartó erő,
hol örömödnek mézédes gyümölcse nő,
s terhem ma én is leteszem.


*****


ÉJI DAL

Dallamot dúdol az éj,
csillagok kék ege mély
tengerekkel összeér.

Ábrándos éji percek
lelkemnek énekelnek.
Víg ünnep ez szivemnek.

Csókokat táncol a szél,
s hajnalig nekem zenél.
Vallomása fényt remél.


*****


BÚJÓCSKA

Engednélek, de marasztal a tudat.

Parázsban izzó szikrát pattint
a bősz dac, s az indulat.

Kiköptelek, de számban maradt ízed.
Nincs hely, mit neked fenntartanék.
Már eljátszottad őket.

Hallgass csak, s maradj titok. Láthatatlan.
Egyszer majd lefejtlek magamról.
Most ne zavard nyugalmam.


*****

IDILLI

Nyáresti csöndet
hallgatva, vágytam, hogy szeress.
Együtt feküdtünk a fűben,
fölöttünk két lepke táncolt,
s pille szárnyakkal szállt a szó.
Kedves és vágyban mosolygó
rebbenést röpített a szél.
Vártam, kezünk majd összeér.

Álmodtam veled.

*****


SAKK

Sakkozni tanítanak a napok.

Fekete-fehér táblán lépked
az idő, kiszámítható minden
mozdulat. Taktikázó, néma
titkok rejtik részvalóságunk
egyenetlen görbületeit. Eláll
a szó, a csend. Megalkuvó
hiányba temetkezik a vágy,
szomorúságba hajló éjeket
ragyognak át az égi fények.
Ígérettelen törekvésbe bújt
békességre hangol az elme.
Ez Isten, s ember kegyelme.
Fekete-fehér és igen-nem,
mind egymásba botló rend.
Törvényt szentesítő akarat.
Ilyenek vagyunk mi mind:
csak sakkozunk tudat alatt.


*****

LÉLEKNYI

Mosolyodba bújó csöndem
elidőz egy érintésen...
Ma csókod csenném, reszketeg,
s te vágyaimat kergeted.
Fut az idő: kéz a kézben,
fény remeg az éjek ében
tengerén. Mély tükrű szemek
léleknyi szikrája leszek –
mosolyodba bújó csöndben
megidéz az érintésem,
s míg elfutok veled,
az álmaimba rejtelek.


 *****


MAJD ÉN IS

Elüldöztelek. A mindennapok kíváncsi
csöndjét már csak távoli emlékek töltik be.
Barna és bézs színeket festettem ma köréd.
Szánalmas az emberi természet hatalma.
Hajad hullámai közt kesergőn omlik szét
a bizonytalanság. Mozdulatokba kövül
minden kiáltott szó, minden elkopott, könnyes
vallomás. Szégyenbe szökött a vádaskodó
tekintet. A bizonyosság megöli minden
illúziónkat és csak a hallgatás marad.
Burok a fényben, és burok a sötétségben.
Míg én vadul lázongtam belül, te önmagad
erejével védekeztél. Hátat fordító
magányt dúdoltál kevélyen, majd láthatatlan
felhők hátára emelted a kínzó hiányt.
Szálka maradtál bennem, pedig megértettem:
a halál sokkal könyörtelenebb tenálad.
Te is érezhettél már hasonlót, amikor
becsapva álltál azok előtt, kikben bíztál.
A megsemmisülő világ talán kegyes lesz,
és egy napon képes leszel megbocsátani.
Majd én is megbocsátok neked. Mindenkinek.


*****


TAVASZFORDULÓ

Már dobban az ég szive, ébred a fénynek
hűs hajnali tájban a nyárfa liget.
Megáldja a földet az angyali ének,
hisz érkezik újra a fecske sereg.

Dús réteket őriz a pongyola pitypang,
szép, sárga virága a zöldre terül.
Vén fák tetején fú' a szélhegedű-hang,
míg törzsük ölében a gomba megül.

Már ébred a lélek is - isteni szóval
köszönti az új tavasz, illatosan.
Száz ünnepi hangra megújul a sóhaj:
rég várt születésnek a napja ma van.

2015. március 21.


*****


SÁR ÉS AVAR

Léptek nyomán
megkoptatott
sóhaj-subán
elring a szó.

Két karba font
oldott mosoly
- kínok között
édes fogoly.

Sár és avar
csöndet takar:
csillagnyi tér,
Göncölszekér,

féltett öröm -
mint meglesett
nász... mit kövön
megbújva vársz. 

*****

SE ÉGEN, SE FÖLD ALATT

Ha majd én is emlék leszek,
csak egy kép nevet vissza rád.

A hűlt sóhajok, s nyomtalan
cipők léptein nőtt csodák
vörös szőnyegét hordom én,
s az embertelenség elé
rakott szégyen-, s ingyen tükör
szilánkját szedem szedres és
mohó markod (öklöd) közül.
Ne sírj! Vétkes itt minden. És
ne várj új hazát. Elveszett
korok sáros árokvizén
- iszony -  még te is felleget
hazudtál, pedig jól hiszed:
bizalmat cserélt kín, s a nagy
szavak nyűtte vágy. Mámorod
nem isszák se égen, se föld
alatt. Ó, szegény, szánt alak!
Ha majd egykor eltörpül és
kivál' minden eltékozolt,
megátalkodott és szemen
köpött szolga, akkor követ
dobok szárazan szomjazó,
jogot várt, hitért kolduló,
de tengernyi szenny szód után.

Fakó, sárga fénykép maradsz.
A múltból ne nézz vissza rám.


*****


A TE NEVED

vándorló csillagod maradok
míg élek –  hitetlenségemben is
hited szerint koldulok s könny
nélkül köszönöm az áldást mit
elnehezült vállamra ráteszel
néma imáimból már kikoptak
a kérések csak megköszönöm
a létezést a nélkülözést a közönyt 
az örömöket az ölelésbe fojtott
harag ernyedő szorítását s a hiány
soha nem szűnő vergődését szívem
dobbanásaiban – nem tagadom
nélküled már rég elvesztem volna
túlélni tanulok a világmindenség
gigantikus örvényében s néha félek
pedig Te áldozódtál a kereszten
gyűlöletes gyarlóságaink miatt
kerengő pátoszok leple alatt se
adtál többet mint ami vagy nekem
szentséged a lélekben lakozik
hamis próféták kiáltják felénk
fennhangon neved pedig még
nálam is jobban tudhatják
nincs fénylő dicsőség ahol
egyetlen fiad is nyomorog
sokaknak szívében vagy erő
miként minden sejtben az élet
duzzadón tüntet a jóság de
neved mögé bújva százezrek
csorbítják az igaz szavakat
nem tudunk vízen járni itt
e romlott világban de van
ki még hisz a tiszta szóban
van ki még megáll ha kell
van ki még indul ha hívják
s van ki még jóra nevel
tudom vigyázod lépteink
minden süppedését és óvod
bennünk az ártatlanság törékeny
darabjait – ígéret nélküli imáink
minden sóhajában
szenteltessék meg mindörökre
a Te neved


*****


NÉZŐ-PONT

Tülekedjetek csak bátran!
A bőségre való éhség
bennetek vak és korlátlan.

Ösztönt tagad ma a szégyen.
Kár is tinéktek szavammal
régmúlt időket idéznem,

hiszen kor sincs, mi példaként
állna. Az Úr asztalára
is rádobnátok a mellényt,

mit testetekre szabott a
kapzsiság. S kacagtok önként,
dalolva. Sorsok taposta

úri csizmák talpaival
mocskoljátok mind, ki maradt
- ki még itt maradt, magyar.


*****


VÁRNOD NEM ELÉG

Elvesztél az érintetlen hűség
ünnepet váró perceiben.
Nem vetted észre: várnod nem elég.

Tétlenül hiába hajtogatod
a feneketlen hiány zsákját,
mindig benne marad a sóhajod.

Keresed a tükröt, melyben boldog
ember arca tekint vissza rád,
s ki szemben áll, azt hamisnak mondod.

Pedig való igaz: ki léteden
nyomokat hagy, éned mutatja.
Önmagad mása minden idegen.

Morzsát lopsz, és keresed az esélyt,
hogyan juss az egész kenyérhez.
Hiszed, hogy barátot kapsz pénzedért,

de pénzért csak szolgáltatást vehetsz.
A lélek mástól gazdagodik.
Magányos árnyékod után eredsz,

de amit hajszolsz, az mégsem lehetsz.
Mert zárt falak mögül kiáltasz.
S mert mindig önmagaddal vívsz. Válassz:

öntörvényű érdek, vagy tiszta szív.
Ma szégyen lenne a becsület?
Meglehet, de oltalma mégis hív.

Ha háborút látsz, te békét keress!
Ha kapzsiság öl, te adakozz!
S mint magadnak vágyod, hát úgy szeress!


*****


KÖVEKBEN KERESTEM

Vártalak, mikor a fák elbújtak a ködben.
Fényed melegét kövekben kerestem,
de kúszó felhők takarták el forró arcod.
Létem, izzásod örvényében tartod.

Vártalak, hogy végre ölelésedbe vesszem,
s csontomig csókold csillagtalan testem.
Előtted én is csak egy hús-vér ember vagyok,
ki belőled, s érted élni szomjazott.

Vártalak, s te bujdokolsz, mint vágyaim elől
elfutott önmagam - pedig lázasan
ölelkeznék egy csöndre ejtett pillanattal,
hogy eggyé váljak boldog önmagammal.


***** 


CSÖNDSZEKÉR

légző gyökéren
kúszom elébed
hajnalig félem
csillagnyi léted

Naphoz emellek
fényhez kötözlek
csöndnyi szekéren
éjbe ölellek

őrizlek ócska
elszakadt könyvben
álmod vigyázza
léleknyi vértem

karcos emlékem
zizzen a fákon
minden tükörben
sorsodat látom

így vagyok csonka
gondolat benned
minden soromba
beletemetlek


*****


VALÓSÁGOM

Ha megérinthetném arcodon a fényt,
ujjaimra rásimulna lelked.
Mosolyom adom egy pillantásodért, 
s mikor szavad hallgatásba rejted
- mint akit más talán soha meg nem ért,
én nevetve suttogok helyetted.

Szívem ma oly pillanatokért dobban,
melyben az élet ritmusa dobol.
Tenyérnyi boldogság: térkép a vágyban,
s te mindig benne lépkedsz valahol.
Létezel, ahogy imámban a hit van,
s ahogy sírra az élet ráhajol.

Partjaink mikor csendben összeérnek,
égboltod felhői közé vágyom.
Ma szivárványt festek a képzeletnek,
s bár oly távoli vagy, mint az álom,
én karjaimba veszlek, s úgy szeretlek. 
Lehetsz ma visszhangzó valóságom.

*****


VÁLLADON

Indulnék eléd, de nem lehet,
nincs aki hozzád közel vihet.

Csillagok útján Göncölszekér:
égi keréken hozzád betér.

Hajnalig ringat szép álmokat,
válladon árnyékom bólogat.

Angyalok tánca lelkedig ér,
Istened óv majd, holtig kísér.


*****


FALAKON TÚL 

Imádkozom érted,
s hogy megtaláld Utad.
Lépteid nyomdokán
ma árva csönd kutat.

Kitárt kapuk néznek
búcsút intve feléd.
Megrekedt egy sóhaj:
testembe zárva véd.

Nem ringat már bölcső,
nem hív, s nem óv a kar.
Falakon túl egy új
hang magába takar.


*****


ISTENHEZ

Uram, teljesítsd a vágyat itt e Földön,
mi elcsukló hangjainkban is messze cseng.
Görnyedő vállunkra hulljon puha ködmön!
Hallgasd meg imánkat: létünkért sír a csend.

Uram, gyógyítsd meg a kínban szenvedőket!
Gyújts bennük reményt az élhető holnapért!
A kétséget áldott hittel fűszerezd meg,
s egy tál ételt adj annak, ki ma enni kért.

Uram, csillapítsd a hiány fájó sebét,
a bánatra adj megváltó vigasztalást!
Egy életnyi útra szabott Sorsunk a tét:
Te magad légy árva lelkünknek a palást.

Uram, bocsásd meg a gyarló vétkeinket:
az önzést, a bűnt, az átkos megalkuvást.
Háborgó szívünk, mind kegyelmet kéreget,
mert még élni szeretnénk. ÉLNI! - semmi mást.


*****


TÜKRÖZŐDTÖK SZÍVEMBEN

Összecsomagoltam ölelésnyi
ünnepdarabok fényszilánkjait.
Hátizsákba szíjazott mosolyok
simulnak fáradt testemhez.
Oly törékeny vagyok,
mint mázas cserépen hagyott
simító mozdulat, de megtart
a vétlen, végtelen tudat.
Elringat a hegyek és erdők
közötti, monoton zakatolás:
léptem visszatolat az emlékké
porladt percek közé…
E hiány, ma mindenkié.

„Te vagy az egyetlen köztünk,
aki nem beszél, és mégis értjük”
 - szólt az egyik társad
kedvesen föléd hajolva,
ki a te árva sorsod is
görnyedő vállán hordja.
És még mennyi-mennyi százat!
Nem lázad semmi ellen –
nincs miért, és nincs hova menjen.
Ajkáról oly nehezen vált le a szó,
mint éretlen gyümölcs a szárról.
Szívében mégis szivárvány színei
ragyogtak szeretetről, jóságról,
merengő magányról.

Még látom az esti béke nyomát,
ahogy szétterült a csendben.
Kérném az időt: még maradjon
– még ne menjen!
De már egyre távolodom,
s e távolságban szinte félek.
Visszamennék hozzám – közétek!
Mennyi árva lélek! Tükröződtök
égen, vízen, szívemben,
s álmomban elém jöttök.
Szavak ölében kuporgó, apró csöndek:
nincs, nincs a világon ennyi könnycsepp.

Megremeg a lelkem ennyi béke láttán.
Vándorló csillagotok vagyok:
mindig visszajárok hozzátok
éjek, nappalok, évtizedek hátán.


*****


APOKALIPSZIS

E végtelen nemzeti zuhanásban
megsemmisítő időutazás van.
Tiszta létöröm és gyötrelem között
az emberség, ki tudja merre szökött,
hisz nem maradt e nyomorban semmi más,
csak forrongó bosszú, s izzó lázadás.
A kitaszított fut a széllel szemben,
Istenhez könyörög még - egyre szebben,
de már az Isten is csak hátat fordít,
s a pokolnyi bűnnek egy sátrat állít.
Benne égünk nyüszítve valahányan
az Apokalipszis kín-káoszában.


*****


SÍRVA, EZERSZER

Ami nincs, azt ne keresd sehol.
Lehet, hogy csak álmaidban zakatol
halkuló, monoton ütemek között,
mint a vágy, mi titkon szívedbe szökött.

Valóságnyi pillanatvarázs,
mit mosolyba öltözve, repesve vársz,
s aztán mennyire fáj a felébredés!
Nyelved éllel forog, mint sebben a kés.

Így sebzed magad, és másokat,
miközben lelked szeretetért kutat.
Magányod nem érti senki, senki más!
Magadnak vagy a legnagyobb árulás.

Olykor megállsz. Gyónsz egy keveset.
Hazugságban az igazad keresed,
félreértésben a magyarázatot,
miközben magadat újra áltatod:

lesz - mert volt - egy élhetőbb világ!
Hiszed: csendben vár egy jó élet reád.
Hisz elcsendesül minden vihar egyszer,
s te újrakezdenéd sírva, ezerszer.


*****


JELENKOR

Mi végre is lázadhatna a lélek, mikor

céltalanságba hanyatlott a lét-idő?

A mázas pátoszokba csomagolt

mocsok oly erős gúzsban tart,

hogy e szorítás Sorsodra nő.

Vágyaiddal telt zsákod

a markodban tartod.

Azt hiszed, ma még

megmondhatod:

nem jó ez így!

De nézz körül,

és lásd a káoszt,

melyben annyi szent

érdek egymásnak feszül!

Te mindig a körön kívül álló

maradsz, s nézd, mennyi fukar

áll ott, belül! Csak a koplalásból

kivetkőzött, és köpdösve követelőző

rosszindulat tapadhat rád. De ne feledd:

e föld az, melynek mélye vár. Ez a Hazád.

*****

RIGÓÉNEK

Izzik a nyár és úszik a távol,
réti világon Nap heve táncol.
Duzzad a felhő, kúszik az égen,
vízi tükörben, tiszta fehéren.

Sárgarigókat ringat az erdő,
éneke zengő, messze merengő
mind, valahánynak - juss a Világnak:
dac mezejéről békét kaszálnak. 

*****

EGYMÁSNAK DŐLVE

Én csak a szirénákat hallgatom
már napok óta az utcazajban.
Számolhatnám tűnő konvojukat,
de nincs távolság, mit bejárhatna
a szív és elme - nincs pontos adat,
hol ölel az igazság kegyelme,
s meddig feszíthető meg a hit.

Én csak véres fotókon tűnődöm,
s bennük a jelent látom. Láttatják
velem. Még sincs, aki választ adna:
hová rejthetne ennyi félelem.
Kenyérért dolgozom, és az ágyam
tehermentes falak között altat,
de ismerem, mit jelent a nincs.

Mulandóságát jelzi a béke,
pedig csendjébe beleszülettem.
Már egymásnak dőlt a világ összes
görbetükre, s torzított mind, ki még
benne igaznak vallhatná magát.
Üvöltünk csorda-százezrekre,

s hangunkban szirénák dúlt félelme
jelzi, hogy az egész csak árulás:
bábok vagyunk a világ színpadán.
Röhögve hullajtják rongy-fejünket
sáros rögökre, s befogad a föld,
bárhol is lel testünk új hazát.


*****


PAPÍRHAJÓM

Összegyűrt kép(let)em vagy:
múltba illesztett, kódolt jelen.
Tört részeim benned hallgatnak
tüzesen fájva, féltékenyen.

Árnyak mentén tartalak
- part ölel így kanyargó folyót.
Ma összehajtalak magamnak,
mint kisgyermek a papírhajót,

s elrejtem zsebed mögé
mind, mi titkaidból megmaradt.
Szívedbe bújok, hogy örökké
óvj egyetlen sóhajod alatt.


*****

ZÁLOG-IDŐ

A lét, mi rajtad átsuhan,

egy maroknyi illúzió.

Ujjaid között úgy fogan,

hogy hinni véled: élni jó.

Tettekbe duzzadó erőd

erekbe zárva csörgedez.

Vakon kergeted tűnt időd

s viszed kereszted, bármi lesz.

Mosolyra hívnak annyian,

hajadba túrnak évszakok,

s te messze futnál, lázasan.

Nem érzed azt, hogy itt vagyok.

Arasznyi szív e nagyvilág,

s a szárba szökkenő tavasz

majd koldusként kiáltja rád

a rügyből pattanó vigaszt.

De most hó szagú télre vált

a fagyba forduló idő.

Sötét napoknak zálogát

rejti el deres szemfedő.

A sárba mártott úton át

szögre akasztott fény vetül,

s reád hull, mint mirtuszlevél,

sok illatos virág közül.

Fakulnak vágyak, arcok is,

létidőnk gyorsan elrohan.

Békét a sóhaj csöndje visz,

de jövőnk már bizonytalan.

Szeretni, bízni kellene,

s elvetni minden új magot,

hogy a szívedből kikelve

üzenje, még ma itt vagyok.

Ezernyi szürke pont között

e felderengő, szűrt szavak

rád özönlenek, s mint szöszök

pihennek el egy perc alatt.

Az el nem dúdolt hangokat

fáradt ajkadra úgy teszem,

miképpen magadra vontad

magányos, árva életem.

*****


CSELEKVÉS

Szívünkben hamisítatlan szeretet ragyog.
Tisztasággal takarjuk a reggelek álmos
botorkálásait, a magunk mögött hagyott,
zsúfolt napok olykor haszontalannak tűnő
perceit. Rebbenésnyi mozdulatba zárjuk
kézfogások, érintések, pillantások, és
hallgatások törékeny vágy-villanásait.
Fényáteresztő lelkünk boldog ünnepre vár.
Az eljövetel küszöbén toporogva tőrt
temetünk képzeletünk sötét vermeibe,
s kérjük megfeszített sorsok bűnbocsánatát,
feledésbe remélve a gátlástalanság
fölényes, túlzó törtetéseit. Elbújnánk
a fagyos fákra feszített fénysorok mögé,
de testünk a földön cselekedni hivatott.
Határidős decemberi önvizsgálatban
karon fogjuk a magány szürke vacogását.
A kabát, mit ráterítünk, egy jó szó csupán,
mit kalitkában őriznénk tovább, hogy el ne
szálljon a kozmosz gigantikus örvényébe.
Parázsból szikrákat lobbantunk a törekvés
lendületével, s fáradtságunkra akasztjuk
a hiányt, a vitákba varrt kifogásokat,
a gyűlöletbe mart haragot, mert reméljük:
szívünkben hamisítatlan szeretet ragyog.


*****


KARÁCSONY

December napjai közé
belopódzott a Karácsony,
s mint lélekbe mart szorongás,
vacog a képzelt kalácson.

Fogadkozunk nyakra-főre
- ölelni, szeretni szokás.
Gazdag látvánnyal tornyosul
a pénzben mért gondoskodás.

Meghitt ünnepi zenére
angyalok járják a táncot.
Könnyű libbenésük sejtet
ártatlan, szelíd világot,

de csillagszóró szikrák közt
felzokog a hiány hangja.
Kiszakadó sóhajunkat
se fény, se szó nem takarja.


*****