Kitárt karokkal (2007)

 
DERES SZÁNTÓFÖLDEK MELLETT  

Deres szántóföldek mellett

sebesen fut a vonat velem,

traktorjárások barázdáin

még néhány fűcsomó terem.

Gyümölcsfák görcsös ágait

nem takarja már cakkos levél,

az őszi széllel parolázva,

törzsük is új tavaszt remél.

Fehér felhők között az ég

fakó kékje pillant a tájra,

a felkelő Nap tompa fénye

a hideg reggelt vigyázza.

Békesség takarója száll

suttogva a töretlen csendre,

hogy a természet édes álmát

ölelésével befedje.

*****

Fellegvár másképpen

Fotó: dr Bóka Mária

A DUNA-KANYARNÁL

Fák ölén kanyargó,

csillámló bölcs folyó

– ezüstben táncoló

örvénylő ár

Őszt hozó álmokból

ébredve hömpölyög,

hűvösebb szelekkel

karöltve jár

Sóhajba tompuló

elmúló nyárutó,

hegyek közt terülve

ködösen hál

Sodrásból kifutó,

csobbanó búcsúszót

őriz a fellegben

magasló vár 


*****

HA TEHETNÉM

Ha tehetném,

Világnak kürtölném,

mit jelentesz nekem.

Lágy dallammal röpíteném

- mint tavaszi szellő a virágillatokat - 

boldog énekem.

Én, ki mindent néma mosollyal 

hallgattam eddig el,

s kinek a fájdalom már oly hű barátja,

mint napkorong lassú járása

a termőföldeken.

Mert veled minden olyan tiszta,

mert veled minden olyan édes.

A könnyem is forrásvízzé válik,

a só belőle semmivé lesz.

Mert veled minden olyan egyszerű, 

s mert veled mindent megértek.

Mint anyját ölelő gyermek,

úgy szeretlek.

Ha tehetném, forognék körbe-körbe,

hogy a világ is táncra perdüljön, s ne ökölbe

szorított kezekbe gyűljön a harag keserűje.

Csak szeretet lengje nemes zászlaját a szívekbe,

mint ahogy én simítom szerelmem a testedre,

mint ahogy én csókolom lelkem a lelkedre.

Ha tehetném, ölelnélek, amíg élsz - amíg élek.

Melletted már nem félek.

Mert érzem, hogy eggyé válunk,

valahányszor 

szemedbe nézek.

*****

LEHETNÉK…

Lehetnék hallgatag

mint a vének,

kiket már az évek

oly sokszor tűztek

sorsuknak kardélére,

s e síri bölcsességnek

áttetsző homálya

csendben őrizné

a tovatűnő tegnapot.

Lehetnék néma,

így szótlan ajkam

nem kiálthatna

e végtelen Világba.

Szavam elfojtva vájna,

de távoli hangok

vágykeltő foszlányára

mégis, sietve nyitnék

résnyi ablakot.

Lehetnék gerjedő vulkán,

mely Eget és Földet

kezében tartván

rengetve tör fel,

s mint élet a halállal

szorosan karöltve,

a semmiből teremtve

épít reményt hozó

holnapot.

 

Lehetnék szomorúságok

messze űző szellője,

s boldog pillanatok

angyali őrzője…

csókok pecsételő

szerelme…

de bánat is,

öröm is,

én vagyok.

 

Lehetek maga a pillanat,

mely, ha kell, átölel,

és szemed íriszében,

lelked fénylő sugarát

keresve, szeretve

ringat, míg te

fáradtan megbújva

az éjben,

álmosan zuhansz el.

 

Lehetek igaz barátod,

vagy hű szeretőd,

kit, ha elárulsz,

akkor is veled van,

s osztozik sugárzó

örömödben,

vagy bajodban,

mikor vergődsz

magadra hagyottan.

Lehetek bárki,

kinek e Föld otthont adott,

jóban dúskáló gazdag,

kinek a minden jutott,

vagy földönfutó koldus,

kinek egész gazdagsága

lelke tiszta nyoszolyája.

Én akkor is, mindig

veled vagyok. 


 *****

SODRÓDÁSBAN

Otthontalan magányod

szeretetért reszket,

vad szelek tépáznak,

hideg eső áztatja a tested.

Én zuhanok – te távolodsz,

a lét lassan szétfolyik.

Talán lesz még, ki helyettünk

éli meg az álmok vágyait. 

 *****

ÁLMAIMBAN

Álmaimban visszatérek
elfeledni bánatom,
oda, hol egy patak csobban,
messzi-messzi tájakon.

Hűs vizének tisztasága
lelkem mossa - nem bánom.
Elsodorja minden könnyem,
s terhet könnyít vállamon.

Elvisznek a lassú léptek,
át az erdőn, tisztáson;
keskeny ösvény avarában
léptem puha - álmodom.

Kelő Napnak fénye ragyog,
hajnal színét számolom.
Ezer pompa ragyog reám:
messze űzi bús dalom.

Boldog ének kél szívemben,
száll a dallam, s dúdolom...
halkan, szinte észrevétlen...
el ne űzzem - ringatom.


****

A MINDENSÉG ÖLELŐ KARJA VAGY

A Mindenség ölelő karja vagy.

Oly tiszta lélekkel érsz hozzám,

hogy az elmúlt tegnapokból megmaradt

remény fölé te fested meg a szivárványt.

A mélykék égboltot is lehoztad…

Lábaim előtt hevernek a csillagok,

s egy-egy könnyem cseppjében

ragyognak vissza szomorú szemedbe,

ígérve halkan, egy boldogabb holnapot. 

Harangok zúgnak, megnyílnak a templomok…

emberek mosolya jelzi megtört szívünknek,

hogy ég felé nyúló kezeinkkel

elértük együtt a Napot!

Isten áldása ez

– igen, hisz´ ajándékot adott.

Olyat, mit eddig más nem láthatott:

Benned engem ringat szívedben,

Még én Veled, s Érted élek

minden pillanatot.

 *****

ÚJ REGGEL VIRRADT

Új reggel virradt…

A csend, ismerős békével telíti vendégszobám.

Emlékké vált pillanatok peregnek végig bennem,

s mint könyv lapjain, lapozgatok az élmények során.

Tegnap még zenétől harsogott e tátongó udvar,

s az emberek szerető mosolya egymásra talált.

Önfeledt örömmel, vigasságban ropták a táncot,

kiket önmagára hagyott vádlón, e gyarló Világ.

De minap miattuk ébredt fel, s tündökölt a Nap is,

nékik szólt a dallam, s illatozott a kürtöskalács;

mosolyukért dobbant a szívünk, és örömmel néztük,

ahogy esendő, törékeny lelkük a felhők közt szállt.

Fogyatékkal élnek… számukra az élet vezeklés,

józan értelemből való menekvés – hallgasd meg hát

e sorvadó testben, Isten kegyelméért esdeklő,

kétségben lebegő, magatehetetlen kiáltást…

Csak ültem ott én is közöttük – lelkemre szakadt egy

nagy teher – fájdalmukon a boldogság hasított át,

fakasztva torkukból ösztönös örömdallamokat,

melyeknek trillája sátrat, fákat, egész teret bejárt.

Majd csendben róttam a köröket fel-le alá járva;

egy kicsinyke kéz húzott magával – egy percet sem várt;

mintha időnk óriáskereke pörögve járna,

mosolya minden múló pillanatot szívébe zárt.

S ahogy az éj, sötétjével letakarta a tájat,

tűzijáték fénylő csillagzápora hullott reánk;

kápráztatva gyönyörködtek az árva, szelíd lelkek,

hisz volt, ki ily szépet álmai legszebbjében sem várt.

Elfeledtük már…

Isten gyermekeként élünk mindannyian e Földön,

és van, aki szemével, ám van, aki szívével lát;

bármerre sodorhat az élet, lelkeket érinthetsz,

s általuk te is megláthatsz számtalan, apró csodát.

Nem kell, hogy vagyonok árán vásárolj drága kincset,

csak tárd szíved, s fogadd be léted minden mozzanatát.

Indulnom kell…

Kipihent testtel és elfáradt lélekkel indulok;

az utam végéről háromszáz kilométer kiált:

s hogy visszaforduljak, új erőt most a falon függő

Jézus keresztre feszített, szenvedő szentképe ád.

Indulok, s itt hagyok mindent, mit magamban elhoztam:

szívet, lelket, örökké vándorló, nyugtalan hazát.

Nem tudhatja senki, mit hordoz lelkem koporsója,

csak én… s ki hasonló keresztet visz egy életen át.

Most mégis, indulnom kell – vár otthon egy másik világ.

A napsugaras, reggeli víg madárcsicsergésben

szelíden intenek búcsút az ipolytölgyesi fák.

*****

ÉG ÉS FÖLD KÖZÖTT

Ég és Föld között

lebegsz,

mint egy mozdulat,

mely biztos utat kutat

 

a végtelenbe kapaszkodva

vársz,

majd sietve törsz

hajszálerek résnyi

légi folyosóin előre

egyetlen leheletnyi

lépés

lehet most biztos őre

száműzött lelked

gondba ágyazott vágyainak

árván,

mégis a Világot

magadhoz ölelve szállsz

képzeletek szárnyán,

Ég és Föld között

a semmiből

egy remény

a szívedbe költözött,

s én itt várlak békességben,

e végtelen messzeségben

lelkem

az ég kékjébe öltözött;

már látlak…

valahol

Ég és Föld között

– megtaláltalak – suttogod

felém halkan e szót,

s én súgok vissza

valami biztatót

  

erőtlen ez a lendület,

fékek láthatatlan

szálai

feszülnek előtted

valahol

Ég és Föld között,

ahol hang és akarat

a végtelenbe szalad

mint rabszolga,

vonszolod magad,

s várod – várom,

hogy felszabadítsalak

de tiéd a szó,

s tiéd az akarat;

vedd fáradt kezedbe

sebzett Sorsodat

mert valahol

Ég és Föld között

kezem nyújtom feléd,

s már látlak…

talán

megtaláltalak

*****

RÁD GONDOLOK, KEDVES

Rád gondolok, Kedves.

Arcom tűnődve mereng

az augusztusi vasárnap

pihentető fényeiben,

s képzeletem

az emlékek halvány

árnyjátékain táncol

– veled. 

Hol jársz most?

Merre visznek álmaid?

Tétova lábaid

merre indultak…?

Megfáradt tested vajon

hol pihen ma éjjel?

S hallod-e feléd szálló,

aggódó sóhajom?

Rád gondolok, Kedves.

Szívem szorongva dobban,

ahogy az erdei patakban

– az éji nesztelen csendben –

egy elhajított kő csobban

– titokban. 

Lassan alkonyt sző a nyárutó

a fáradt, kora esti napban,

s egy fénysugár még

itt felejti reményét az ablakban. 

Merre jársz, Kedves?

Hol simítják lépteid

a járdák görcsös barázdáit?

Bársony-hangod

merre szórja most a szél?

S hol leszel majd

holnap pirkadatra?

Holnap reggel

hol hullik válladra

egy megsárgult levél?

 

Érintésem el nem érhet hozzád.

Bárcsak átléphetném e távolság

mérhetetlen hosszát!

 

Rád gondolok, Kedves.

Arcom tűnődve mereng

az augusztusi vasárnap

esti fényeiben,

s képzeletem

a vágyak színes

árnyjátékain táncol

– veled.

*****

A SZERELEMHEZ

Táncoltam a tavaszban,

a kikelet madárdallamában,

fürdőztem hajnali harmatok

frissítő párájában.

Dúsan virágzó hársfák tövében

szelíd álmokat szőttem a széllel,

bódultam az illat mámorában,

köréd fonódó, lázas szenvedéllyel.

Újjá születtem benned:

elnyújtóztam a fényselymű nyárban,

ahogy zsenge pázsit zöldje éled

az anyaföld oltalmában.

Együtt szálltam veled, s a Fénnyel,

(a tisztulni vágyó reménnyel)

de lelkemre ólomeső hullott,

s beborított fojtó sötétséggel.

Most gyom fedte utakon bolyongok

– fáradnak vállamon az évek –

távolodnak léptemmel a Sorsok

(megtört már markomban az élet).


***** 


BÚCSÚ

"Indulnom kell..."
- mondod csendesen,
majd sietve búcsúzol,
hogy magamra hagyj
töredék perceink
emlék-képeivel.

Fáradt karjaidból
lassan kibontakozom
(egy kicsit még hagyom,
hogy itt maradj
gondolataimon.)

Lépteid gyorsulnak
- mégsem távolodsz...
Visszaszálló sóhajod
lelkem köré
reményt fátyoloz.

Nézek utánad...
Elbátortalanodom...

Voltál... vagy... leszel...
(Jel maradtál Sorsomon)

Menj... csak menj...
Már várnak rád utadon.


*****


LEGYEN...

Emlékem
szívedbe karcolódva
nyugtázza létezésem
eleven nyomát.

Beléd vésett
érintésem
lelkednek súgja
altató dalát.

Legyen
békesség,
legyen
kegyelem.
Legyen áldás
szíveden.


*****


ISTEN VELETEK

temetek hitet
temetek életet
öleltem kérges
rőt reményeket
vívtam a léttel
múló szeszéllyel
hulljon hát széjjel
rész az egésszel
sorsom a létem
gyötrő fekélyem
szítsa a lángot
tartsa az átkot
gyötrő napoknak
vádló papoknak
vigye a vámot
vessen csak számot
fojtson a fénnyel
tiszta erénnyel
válhassak vakká
tudattalanná
formáljon mássá
üres óriássá

létem a bánathoz
bilincselt régen
fogoly vagyok már
sorsom tengelyében
vigyázzon álmot
mások éjében
hagyjon meghalni
csöndem méhében

leteszem tollam
Isten veletek
legyen áldott a holnap
mindig - bennetek


*****

LÉTIDŐ

Valahol

félúton járok talán;

álságra vagy valóságra

várok sután

- zarándoklat csupán

az élet, s ez az

őrjítő magány;

s míg lélegzetem fojtja

a lét gubancos bojtja

ólom-léptem szétterítem

az üvöltő romokra;

mint sivatag homokja

szétfolyik rajtam az idő

s mind-mind vágyaimra nő;

ábrándokba burjánzó

jelenések erdejében

– mint kis virág

az égig érő fák tövében –

félve rejtőzködöm 

önmagam elől.

*****

SZAVAKHOZ

Ó, szép magyar szavak!

Ti vagytok örök támaszom.

Sorsom hullámzó ritmusát veletek táncolom:

örömbe, bánatba, sóhajba, zokogásba,

lágy vagy kemény hangok vonagló ritmusára

- az életet a halálba

veletek vonszolom.

Ó, ti bölcs, hű szavak!

Hol vagytok, mikor válaszom

gödörben fetrengve, küzdve-keresve kutatom?

Zokogva reményből, cinikus kacagásba

- még vágynék egy ölelő, halk melódiára -

most végletek torz arcába

simítom mosolyom.

Áldott, magyar szavak!

Lelkem reátok hangolom,

s elfojtott könnyekbe fúlva, mondatba morzsolom

(gyöngyökbe görbülő, tündöklő ragyogásba)

mit várnék egy megoldhatatlan megoldásra:

Temessetek boldogságba!

Igen... ezt akarom!

*****

MARADOK OSZTHATATLAN

Tévhitbe bújtattam magam,

s Te jóváhagytad

balgaságom bűneit.

Egyetlen szánalmas

intelem-áramlat sem

özönlött át véremen,

mely leszűrte volna

vérereimbe rakodott

láp-mocsarak szennyeit.

Átkos ártatlanságom

siratom, s hazudom,

hogy minden szépségben

csak igaz rejlik;

de érzem: itt már régóta

más igazság sejlik.

Vermedben vergődöm

- még mindig nem odaát -

e mocsokká szennyezett

szent Földön tengődöm.

Irigység, hatalom

bódító mámorában,

csalók, hazugok,

gyilkosok fertő-otthonában.

Köztük nem lelem hazám.

Az igazak oly kevesen már.

Elsodor lassan mindenkit az ár…

- Mondd, meddig visz

e rút közöny?

Falakba ütközöm.

 

Rebbenő reményem

színtelenné temettem

- gyermekként még

a dús rét

szarkaláb-csokrába öleltem.

Megvető sóhaj

simítja indulataimon

a döbbenet ráncait.

Adni, szeretni jöttem én,

s koncként húzzák szét

alázatom csonkjait!

Így járom, szolgaként bicegve,

- olykor lábaid elé esve -

alvadt vérrel jelölt utam

szűkülő csapásait.

Tántoríthatatlanul.

Ne segíts!

Bár buknék el

halálban hörögve,

hazug árulóknak

az életért nyájasan

könyörögve…

De nem!

Nem ez hitelem.

Adni, szeretni jöttem!

- s megbocsátani.

Átokkal vagyok én kövezve

- a halállal övezve.

Arcomon fáj már a mosoly

- önmagammal vértezve

vezeklem a Világ bűneit.

Szétszaggat

az elém tartott tükör;

fojtogat, majd lassan megöl.

De dögként is kúszom,

elevenen!

S bár még halmozok

hibára újabb hibát,

sodródva a sötét poklon

át - látom mennyed

hívogató kapuját.

Maradok oszthatatlan,

s toborzom szavak,

tettek igazát.

Verhet Sorsom átkokkal,

zúzhatja konok életem.

Sem vakító fényesség

álnok csapdája,

sem bomlasztó hazugság

tömlöcének rácsa

nem bír el velem!

Sem eléd,

sem mögéd állva,

el nem veszítem

stigmaként hordozott

Hitem!

*****

 

MIELŐTT…

Mielőtt elnyelnek a lángok,

a tűz még bennem ég;

lelkemben apadnak

s duzzadnak az árkok

– olykor taszít,

majd röpít e földi lét.

 Mielőtt magukkal ragadnak

az álmok, leszek még

(lennék még)

könnyű könnyfelhő

szomorúságod egén,

vagy a mélység óriása

vágyad tengerén.

Mielőtt elnyelnek a lángok,

a tűz még bennem ég!

Hát legyek (ha lehetek)

szavakkal ölelő remény!

Vagy szelíd mosolyod

rejtett kacagása

ajkad szegletén…

 

Neked, ki Sorsomnál is

jobban fájsz talán,

s ki átléptél már ezerszer

a kínok kapuján.

Neked, ki hűen szeretsz,

követsz, vagy vársz reám…

Neked, ki velem

lépkedsz a végtelen

átjárhatatlanságán.

 

Nézd… az Út egy felé vezet.

E Sors által kirakott kövezet

olykor kín, olykor élvezet

– s már nem számít,

veled, vagy nélküled…

Az Út egy felé vezet…

Mielőtt megpihen testem

a puha csend ölén,

míg a bánat könnyé folyik,

s a vágy porrá törik,

itt hagyom létem szikráit

a szavak szent földjén.

Csendben.

Neked.

*****

  

MEMENTÓ – 1956

Magyarország,

ahol egykor kínt szült a valóság,

ahol száműzött börtönöd volt otthonod,

ahol Te magad takartad el a Napot…

 

Amikor a sötétségben

nem láttad a fényeket,

s a szürkeségben

kerested a színeket;

amikor a vágyad visszhangozta,

mit nem mondhattál ki már régóta…

 

Amikor egy mozdulatban

nem vibrált a lendület,

s az elfojtott félelemben

az arcokra fagyott a rémület…

Ahol a nemzet zászlajára

idegen címert helyeztek,

s katonák idegen nyelven

ártatlan nőket követeltek…

 

Adj egy percet magadnak,

s ne feledd!

 

Emlékezz,

hogy volt egy ország,

ahol az igazságot

két marokkal fojtogatták;

ahol kétségbe esésed

– mint malom a gabonát –

homokká formált

minden viselt formát.

 

Mikor már nem volt veled

– érted nem, csak ellened –

barátod, társad, kedvesed,

szülőd, testvéred,

vagy éppen gyermeked…

Amikor egy félszeg pillantásban

meglapult a kérdés:

„Vajon honnan ered

a gyűlölet, s ekkora önzés?!”

 

Amikor egy ágyúszóval

romba dőlt az élet

és rátok hullottak

a felépített évek…

 

Adj egy percet magadnak,

s emlékezz!

 

Ne feledd,

hogy ára volt a szenvedésnek:

híja állatnak, bő termésnek.

Elhurcoltak éhező szájából

jajszó kiáltott a verőlegénynek.

Súlya volt itt minden fordulatnak.

Valamit elvettek – ám valamit mégis adtak.

Felálltak közülünk az áldott hősök,

kik nem féltek, csak véltek

hinni abban, hogy felelősök.

 

Érted… értem… – egy nemzetért,

egy élhetőbb életért…

Életük árán is visszaadták a reményt,

egy születendő gyermekért,

egy megálmodott holnapért. 

Ők azok, kik ellenálltak

a hatalom szabta rabigának.

Nem futottak a határnak,

nem tántorították el őket a vádak.

Míg az elvtársak tapostak

népet, hitet, s porig aláztak,

Ők a szabadságért,

a hazáért szolgáltak!

Adj hát egy percet magadnak,

s emlékezz!

Csak egy percnyi tisztelgés a múltnak,

mely nélkül jelened nem lehetne

– még ha az emlékek meg is fakultak.

S hogy hittel, becsülettel élhess!

Értük, miattuk, rájuk emlékezz!

A mártírokért, kik hősi halált haltak.

A túlélőkért, kik halottakat sirattak.

A hazáért, mely nem akart többé

elnyomó hatalmat szolgálni!

A nemzetért, mely csak életek árán

tudott újra talpra állni. 

Zenei aláfestéssel letölthető (Elmondja: Hadházi Áron. Zenei szerkesztés: Arany-Tóth Ferenc)

*****

 

ÜZENET AZ UTÓKORNAK

(Auschwitz-Birkenau áldozatainak emlékére…)

porban fekszem

tűzokádó sárkány

tárja karjait

mögöttem

lángnyelve izzón

várja halott testem

s a remegő félelem

rémülettel vegyül el

bennem

kiáltanék

– de kinek?

eleven halálom

keserves jajszavát

úgysem hallja meg

csak a rabruhába

öltöztetett

félholtra kínzott

tömeg

itt

mindenki

ugyanazt éli meg

itt

minden út

egy irányba megy

halálba futnak

a vagonok kerekét

csikorgató sínek

nem számít

az éhség

nem számít

a hideg

(testünk

erőtlenségtől

remeg)

kiáltanék…

de a világ

úgysem

hallja meg

foszló húsomba

élesen vájja fogát

a gyűlölet

s hogy ne feledjem

a halál okát:

a sárkány

újra és újra

tüzet okád

dicső menet indul

a halálba

számkivetve

halomba-hordába 

fekszem a porban

kínban

s nyomorban

félek

– még élek

sokunkat

befogadta már az Örökkévaló

(nem kell itt senkinek

útravaló)

szögesdrót mögött

vérzik el a remény

s gázkamrába fullad

az éltető oxigén

fekszem a porban

szennyben

és mocsokban

mellettem

életek gyötrődnek

éhen – vagy

halálos kórban

ebben az

embertelen

pusztító

pokoli korban

ahol ember

embernek szemét vájja

s magát istenként ülteti

szégyene trónjára 

fekszünk szorosan

együtt a porban

s mormoljuk

könnyes imánk

egymást követő

sorban

halkan

mellettünk hangtalan

térdel egy fohász

– talán lesz majd

egy új világ

egy szép

egy csodás!

(ha majd

eljön a Messiás) 

talán lesz még

egy új világ

ahol az istenek

szent neveit

büszkén őrzi

a méltóság

egyszer

talán…

fekszem a porban

lelkemmel már

utamra indultam

hitem a vesztem:

halálra születtem

mégis viszem

keresztem

a tűzhalálban sem

eresztem

*****

MERRE VISZI A SZÉL…

(A tömegpusztítások áldozatainak emlékére)

Vajon e hang

mely engem

szóra késztet

lehet-e híd

köztem s közted

– vagy a végtelenbe száll

mint keserves sóhaj

mi célt sosem talál…

Vajon látod-e

szavaimon túl

azt az idegekbe

vésett képet

mit én láttam

mikor a múlt

a jelenbe visszalépett:

Sötét folyosókon

százezrek meneteltek

s az égiek feléjük

megváltó

jeleket üzentek.

Vajon látod-e még

emlékük

fekete függönyét

mely mögött

megtört arcukra

torzult a lét

miközben sírva

könyörögtek

a megváltó

kegyelemért.

Vajon hallod-e

szótlan kiáltásukat

mit azóta is hord a szél

(a meg nem kapott

irgalom sóhaja

a halálból is visszatér)

Bár elmondhatnám

– ha tudnám –

vajon emléküket

merre viszi most a szél…

*****

SZABADON

Szelíd hangokkal kúszom

térben lebegve, s halkan

tündér-táncot járok.

Könnyű habokban úszom,

vagy éppen álmaimmal

messze-messze szállok.

Szabad lélekkel bárhol

e végtelen Világban

magamra találok.

*****

BENNEM A FÉNY

Évek óta fáj a lelkem,

könnyeimmel küzdök én,

vágyaimat elbújtattam,

úgy éreztem, nincs remény.

 

Egyszer, régen megmutatták:

Onnan tudom, hol a Fény,

amerre a szívem dobban,

és lelkemben dalt zenél.

 

Azóta is úgy ölelem,

mintha lenne Kedvesem.

Könnypatakban elringatom,

s két szememmel üzenem: 

Bánatomat elfogadtam,

lássatok így, Emberek!

Földön élő Csillagnépek,

így biztatlak titeket:

 

Megtörtem, de mégis élek.

– Szelíd hangon suttogom,

s bátorító, szép szavakkal

kiterítem mosolyom.

 

Küzdjetek és hallgassátok

szíveteknek dallamát!

Ne féljetek magatoktól!

Mindig volt, és lesz tovább!

*****

MA ÉJJEL…

Ma éjjel kitárta ablakát egy álom:

keringve szálldogált a sötét égen át,

majd megpihent a vágyak csöndes rejtekében,

s ölébe vette lágyan szívem zsarnokát.

 

Bennem még bőszen dúlt a múlt vad haragja:

– mint törvénynek be nem tartott akaratja –

romboltam hitet, szerelmet, Sorsot tagadva

 – láncra verve vártam a béke hű szavát. 

Ma éjjel ráhullott lelkemre egy álom,

elcsendesítve dühös dacom vad szelét;

(régóta tart már, hogy a magány útját járom,

s hagyom, hogy életem a bánat tépje szét.)

Ma ölében ringatott egy édes álom

s kérdő sóhajomra hajlott egy felelet:

„Könnyekbe bújva ne várj soha kacagásra!

Ölelni Fényt, csak szabad lélekkel lehet.” 

*****

EGYSZER…

Egyszer, ha majd felszállok az Égbe,

– ha leteszem a rám ruházott földi terheket –

akkora lesz boldogságom kertje,

hogy fénysugárból mindenkinek rózsát ültetek.

Egyszer, ha majd ott lehetek végre,

és fénykarommal minden lelket átölelhetek,

bánatos szívetek közepébe

az angyalokkal rózsáimból csokrot köttetek.

Egyszer, ha majd megtehetem végre…

de most még itt a dolgom: küzdök (élek!) veletek.

Fény helyett hát szóból szövök néktek

egy égig érő, csodatévő varázs-szőnyeget.

*****

 

 FÁTYOLTÁNC

Szállok a széllel,

s vágyam az éjjel

gondtalan álmot ígér.

 

Múlok az évvel,

s múltam a hévvel

habkönnyű csendet remél.

 

Fátyol a Fényben,

lelkem a kékben

– ellejti táncát az űr.

 

Libben a légben,

hullik a szégyen

 – lábamra omlik a bűn.

*****

KOPJAFA

Élet

vagy halál,

azt mondod, egyre megy,

de valamiért megszülettél,

s míg élsz,

mindenért

meg kell küzdened;

kezdetben csak sírni

tudsz és botladozva

jársz, majd rájössz

hogy az élet, egy

sírig tartó

tanítás;

rajtad áll, hogy merre

indulsz, tőled függ mikor,

hová érkezel; amíg itt vagy,

mindent újra kezdhetsz, ám az

Út, a végtelenig soha nem visz el;

Sorsod mindent megad:

figyeld meg mindazt, amit látsz!

Gyötrő kínból termett gyönyört

szül az igaz hittel kötött nász.

S az Igét, valahol, valakik

ekképpen hirdetik:

„a mában csak a most létezik”.

Holnap már temetők sírják fel az

égre a könnyes búcsúperceket,

s múló emlékednek őrzik

gyantás lenyomatukat

a rézszínű kandeláberek.

*****

HONVÁGY

Kőből faragott álmok

vaspántos kapujában állok.

Földbe süppedő léptem súlyát

nem, nem akarom, hogy lássátok!

Hisz’ egyedül, mindig csak egyedül járok,

s felétek húzódva, hol zúgva, zokogva kiáltok,

hol csak csendben meghúzódva, áldó jelekre várok.

Talán egyszer, végleg hazatalálok.

*****
 

HALLGAT AZ ÉJ

Hallgat az éj

s én benne a csönd vagyok;

lelkemben reszketnek

a reményt őrző tegnapok.

Könnyes az ég

 – szememben a csillagok

(mind, mind

arcod tükrében ragyog).

Hallgat az éj

s benne hallgatnak

a hajnalok;

hangod ölében

sírnak a gondolatok

magam vagyok.

*****

 

BEZÁRT A CSEND

Bezárt a csend,

s Te bölcsen

hallgatsz idebent,

Uram…

Behunyt szemmel

követlek - keresem

Utam,

de léptem még

bizonytalan…

 

Egy kósza vágy,

mint lágy érintés

a testen,

még mellém szegül

szárnyát szegetten.

 

Ölbe veszem,

s ölelem, mint árvát,

kinek gyarló Sorsa

csak egy ábránd,

s mert fázik, mint

magányos lélek

az idegen testben,

ki még keresi helyét

az ismeretlenben…

Ölbe veszem hát,

legyen még

védelemben.

Válaszút

ez az alagút,

mely most még

sötétlik előttem,

ám messziről

valami Fény dereng

a csendben,

s várja, hogy gyarló

kívánságaim

útjukra engedjem.

Voltam makacs

és engedetlen,

törekvő „most”-ban élő,

örök érthetetlen;

voltam bánatnak

párja és könnyeknek

sebes árja…

– sosem feledem,

mikor még kúsztam

véres térdeimen…

(nem volt lépteimnek

párja, mert láncot vert

bokámra

az Út szűk csapása.)

S lettem e „most”-ban,

olykor a semmibe

merengő,

kérdésre a választ

már csak magamban

kereső;

lettem egy eszmének

hűséges szolgája,

melynek lelkemben

épült fel imaháza.

 

Lettem mosolynak

cselédje,

kinek szívében a béke,

s kinek a vágy

már csak vendége,

mégis kimondhatom:

Bár bezárt a csend,

s Te csak hallgatsz

bölcsen idebent,

s még léptem bizonytalan,

de behunyt szemmel is

követlek – kereslek

Uram! 

*****

ÁTHAJLÁS

Hatalmas árokba vájom

álmokból áthajló

fájdalmas járásom

(nincs magamban sem

maradásom).

Lassú sóhajba simul,

s kényszerré válik

lelkemben a béke

(a válaszok

csendben hullnak

gyarlóságom ölébe).

Hisz’ tudom már…

ahogy ez az év is

rásimul majd

egy újabb évre,

úgy foszlik semmivé

a lenyugvó akarat

korhadt kérge.

S ha majd őszülni kezd

bennem

minden határ

csak egy dologra

vágyom csupán:

hogy felrajzolhassam

tollammal

a végtelen égre:

Itt voltam!

– s megérte…

*****

VALLOMÁS

Ha majd egyszer

elúszik hangod a messzeségbe,

s már csak lelked itt hagyott

árnyéka ölel,

úgy marad majd Sorsomon

érintésed nesztelen remegése,

mint itt felejtett, rejtett égi jel.

 

Most még oly jó

belesóhajtani az ébredésbe

– még ha fáj is ez a rácsodálkozás –

Mondd, mondd… merre lépjek,

hogy ne féljek?!

Az Út, nekem még

csak egy szűk csapás.

 

Te már tudod, hogy lehet

egyszerre közel, s messzire

a távol, s miért most (kéretlen)

kapunk többet

abból a mennyei tálból…

S tudod azt is,

hogy jut el a lélekig

egy messzi suttogás.

 

Most még oly jó

elmerülni egy-egy nevetésbe,

vagy beleremegni a szenvedésbe

– látni azt, mit arcod eltakar.

S érezni, hogy hozzám nyílik

lelkedből a szó, melynek selyme

oly tisztán tapintható,

mint marék búzába őrlött remény

– imába foglalható. 

Nem értem, csak érzem:

általad harmattá

válik könnyem, s a szó

szívemből virágot fakaszt.

S tudom, hogy ébredő gondolatom

a tiéddel – e távolságban is

egy és ugyanaz

Mint fűz lombja alá bújt

árnyék, olyan vagy nekem

– addig óvsz, míg lépted

léptem tartja,

te vagy terhem,

s te vagy lélegzetem. 

S tudom…

sosem lehetsz

több nekem,

mint egy távoli,

bűvös sejtelem

– mit magadból adhatsz,

csak azt ismerhetem.

*****

MEGNYUGVÁS

Válladon pihen már

levetett bánatom

– szelíd folyóvá vált

a múltból feltörő,

könnyes zuhatag.

Ujjaid arcomon

békét pihennek,

s lelkemre

puha bársonyt

borítanak.

 

*****

TEHETETLENSÉG

Semmibe futó szirénák

sikolyát hallgatom:

vörös kereszt

fehérben

kering tétlen

az utakon.

Egy testben a lélek

könnyet sír

felétek:

Ó, ti hatalmasok!

Irgalmazzatok!

*****

KINYÍLT KAPUK KÖZÖTT

 

Lélegzetem olykor még

visszahúz a mélybe,

s eltűnődöm a múlt

gödör-falának dőlve.

Fájó hiányt temettek

a fekete árkok,

de már feléd kúsznak,

s válladba kapaszkodnak

a visszatérő álmok.

Talpalatnyi helyen

nyughelyem keresem.

Melletted megtalálom.

Békességed könnyítő

oldásában, Fényed

befogadó csendjét

magamhoz vonva várom,

hogy magával röpítsen

az a levendula

illatú kék álom,

mit érintésed simít

tovább a már megszokott,

zord monotonságon.

Kinyílt kapuk között

egymáshoz vezet az Út.

Lelkedben leltem hazát,

s kezeim, kezedben

pihenve mutatják

a Szeretet igazát. 

*****

HÁRSFÁK A TÉREN

Ma a hársfák tövébe

fészkelt a béke.

Ágaik elérhetetlenül

néznek a messzeségbe.

A tér harangja, ódon

talapzatába olvadva,

ugyanazt a tűzvész

előtti, méltóságteljes

kongást hallatja,

mikor még a magasló

torony büszkesége volt.

Ma a hársfák lombjába

húzódott a csend.

A madarak fészke,

mint otthonok örök

menedéke, védelmet

remélve, létjogot teremt:

színek, illatok, formák

jelzik a létező jelent.

 

Ma a hársfák görcsös

ágai öleik a Fényt,

s könnyű táncba

röpítik a reményt.

A felhőkbe költözött

bánat ma messzire

tekint, s a Korsós lány

bronz-karja az itt élt

parasztok emlékét

lágyan átkarolja,

majd feléjük

szelíden int.

A díszes padokon

elpihennek a vágyak,

s újra álmodják

a letűnt éjszakákat.

Elnémult csendben

köszön vissza a pillanat:

gyermekkorom látom

s az ugyanitt álló,

festéktől pergő,

billenő széksorokat,

s hallom kattanó

koppanásukat.

Ma a hársfák illatába

rejtőzködött a múlt,

s a rohanó világ zaja

egy percre belém csitult.

 

Jó öreg vásárhelyi fák!

Veletek nyílok, virulok,

ősszel veletek sárgulok,

s egykor majd veletek

korhadok… de addig is:

Itthon vagyok.

*****

BŰNBÁNAT

Ne bánts, Uram…

’mit kaptam, mind eléd teszem:

gyarlóságban fogant a vágy,

a gondolat, a szó,

s csak egy az igaz teher:

’mit vállamra teszel.

 

*****

 

A PARÁZS MELLETT

Suttogó szavaink mögött

talán még hulló csillagot is

takart a fekete éj;

kívánságba karcolt vágyakat

sodort felénk szelíden

az augusztusi szél…

Lassú táncra hívtak

a fáradt lábak,

ölelő karokba bújtak

a fojtott vágyak,

s fénykoszorút

font fölénk

a meghitt pillanat.

Az égbe szökkenő

szikrák pattogó hangja

törte csak a csendet.

A szunnyadó parázsban

ezüst-szürke pernye pergett,

mint az idő ködlő kötelén

kavargó képzelet.

Szikrák fénye szállt

a végtelenbe,

arcod tükrébe libbent

a nyár múló sejtelme,

idézve a tavasz ébredő illatát,

igézve a kora ősz sárguló avarát,

s míg lelked érintette lelkem,

a boldogság büszke ragyogássá

szelídült ölemben.

*****

KÖSZÖNLEK, ANYÁM

Nézlek, ahogy fáradtan

mozdul törékeny tested…

Gyengülő erőd titkolva,

válladon pihen kereszted.

Nézlek, ahogy sápadtan

a múlt terhét vonszolod;

reményed könnyekbe rejted,

s csak szótlanul hordozod.

Nézlek, ahogy álmatlan

éjed ül egy hajnalon

– szemed alatt szarkalábot

mélyít az aggodalom. 

Nézlek, ahogy szeretve

vársz, vagy éppen jössz felém:

ősi ösztön hajtja lépted

– áldott úton Fény kísér. 

Nézlek, ahogy keresve

felém nyúlnak karjaid…

Ölelésbe fojtott könnyek

sírják Sorsunk harcait.

Nézlek, ahogy magad

áldozva vigyázol rám…

Óvjon meg Téged az Isten

és tudd: szeretlek, Anyám.

*****

IDŐSZÁRNYAK

Ó, megannyi

ki nem mondott

szóba fulladt már

számtalan felismerés!

S mert szeretni vágyunk,

reméljük, hogy egyszer majd

igazzá válik a nagy megérkezés.

Véljük, hogy

talán lesz még idő,

mikor majd fáradtan

hazatérve, megbújhatunk

csendben a reánk váró, lelket

óvó, édes ölelésbe, s az évek majd

bölcsőként ringatják őszülő öregkorunk.

Vak hitünk

elbújni látszik

a vágy-hiú reménybe,

s már nem számít, bilincsbe

verve, vagy szabadnak születve

száll a szó; mert semmi sem maradandó.

Előttünk kúszik az idő – fénye múltba hamvadó.

*****

EGYSZER MAJD…

Egyszer majd eljön

az a pillanat,

mikor csendes alázatunk

ölébe hajtja fejét

az ifjonti,

lázas akarat.

 

Megtér majd bennünk

a gyász, a bánat,

s elfogadjuk

a végtelennek tűnő,

magányt őrző,

fénytelen éjszakákat.

Kiold majd szívünkben

a könnyekké könyörült

görcsös harag,

s békét teremt lelkünkben

az évek nyomán járó

tapasztalat.

 

Megnyugvást kap akkor

ezernyi gyötrő kétség,

s „miért”-ek válaszait

tartja majd

a meghajlott vállunkon

pihenő elégség. 

***** 

NÉMÁN ÉS LÁTHATATLANUL

Ha majd olvastok egykoron

– ha maradnak utánam versek –

tűzzetek korhadt fejfámra

gondolataimból egyet. 

Némán és láthatatlanul.

Nem kell, hogy megsirassatok,

ne gördüljön síromra könnycsepp.

Csak egy nehéz perc takarja,

melyet még emlékem éltet.

 

Némán és láthatatlanul.

Ha még olvastok egykoron

– ha hagytam itt magamból kincset –

Hintsétek szét a Világba,

mit lelkem súg, s szavam hirdet.

 

Némán és láthatatlanul. 

Éterbe szórt lélek-magom

fedje be szelíden a Földet,

s nyíljon Szeretet virága

– ezt hagyom örökül nektek.

 Némán és láthatatlanul.