Összes oldalmegjelenítés

Kitárt karokkal (2007)









 
DERES SZÁNTÓFÖLDEK MELLETT  

Deres szántóföldek mellett
sebesen fut a vonat velem,
traktorjárások barázdáin
még néhány fűcsomó terem.

Gyümölcsfák görcsös ágait
nem takarja már cakkos levél,
az őszi széllel parolázva,
törzsük is új tavaszt remél.

Fehér felhők között az ég
fakó kékje pillant a tájra,
a felkelő Nap tompa fénye
a hideg reggelt vigyázza.

Békesség takarója száll
suttogva a töretlen csendre,
hogy a természet édes álmát
ölelésével befedje.


*****

Fellegvár másképpen
Fotó: dr Bóka Mária











A DUNA-KANYARNÁL

Fák ölén kanyargó,
csillámló bölcs folyó
– ezüstben táncoló
örvénylő ár

Őszt hozó álmokból
ébredve hömpölyög,
hűvösebb szelekkel
karöltve jár

Sóhajba tompuló
elmúló nyárutó,
hegyek közt terülve
ködösen hál

Sodrásból kifutó,
csobbanó búcsúszót
őriz a fellegben
magasló vár 


*****


HA TEHETNÉM

Ha tehetném,
Világnak kürtölném,
mit jelentesz nekem.
Lágy dallammal röpíteném
- mint tavaszi szellő a virágillatokat - 
boldog énekem.
Én, ki mindent néma mosollyal 
hallgattam eddig el,
s kinek a fájdalom már oly hű barátja,
mint napkorong lassú járása
a termőföldeken.
Mert veled minden olyan tiszta,
mert veled minden olyan édes.
A könnyem is forrásvízzé válik,
a só belőle semmivé lesz.
Mert veled minden olyan egyszerű, 
s mert veled mindent megértek.
Mint anyját ölelő gyermek,
úgy szeretlek.
Ha tehetném, forognék körbe-körbe,
hogy a világ is táncra perdüljön, s ne ökölbe
szorított kezekbe gyűljön a harag keserűje.
Csak szeretet lengje nemes zászlaját a szívekbe,
mint ahogy én simítom szerelmem a testedre,
mint ahogy én csókolom lelkem a lelkedre.
Ha tehetném, ölelnélek, amíg élsz - amíg élek.
Melletted már nem félek.
Mert érzem, hogy eggyé válunk,
valahányszor 
szemedbe nézek.


*****


LEHETNÉK…

Lehetnék hallgatag
mint a vének,
kiket már az évek
oly sokszor tűztek
sorsuknak kardélére,
s e síri bölcsességnek
áttetsző homálya
csendben őrizné
a tovatűnő tegnapot.

Lehetnék néma,
így szótlan ajkam
nem kiálthatna
e végtelen Világba.
Szavam elfojtva vájna,
de távoli hangok
vágykeltő foszlányára
mégis, sietve nyitnék
résnyi ablakot.

Lehetnék gerjedő vulkán,
mely Eget és Földet
kezében tartván
rengetve tör fel,
s mint élet a halállal
szorosan karöltve,
a semmiből teremtve
épít reményt hozó
holnapot.
 
Lehetnék szomorúságok
messze űző szellője,
s boldog pillanatok
angyali őrzője…
csókok pecsételő
szerelme…
de bánat is,
öröm is,
én vagyok.
 
Lehetek maga a pillanat,
mely, ha kell, átölel,
és szemed íriszében,
lelked fénylő sugarát
keresve, szeretve
ringat, míg te
fáradtan megbújva
az éjben,
álmosan zuhansz el.
 
Lehetek igaz barátod,
vagy hű szeretőd,
kit, ha elárulsz,
akkor is veled van,
s osztozik sugárzó
örömödben,
vagy bajodban,
mikor vergődsz
magadra hagyottan.

Lehetek bárki,
kinek e Föld otthont adott,
jóban dúskáló gazdag,
kinek a minden jutott,
vagy földönfutó koldus,
kinek egész gazdagsága
lelke tiszta nyoszolyája.
Én akkor is, mindig
veled vagyok. 


 *****


SODRÓDÁSBAN

Otthontalan magányod
szeretetért reszket,
vad szelek tépáznak,
hideg eső áztatja a tested.

Én zuhanok – te távolodsz,
a lét lassan szétfolyik.
Talán lesz még, ki helyettünk
éli meg az álmok vágyait. 


 *****











ÁLMAIMBAN

Álmaimban visszatérek
elfeledni bánatom,
oda, hol egy patak csobban,
messzi-messzi tájakon.

Hűs vizének tisztasága
lelkem mossa - nem bánom.
Elsodorja minden könnyem,
s terhet könnyít vállamon.

Elvisznek a lassú léptek,
át az erdőn, tisztáson;
keskeny ösvény avarában
léptem puha - álmodom.

Kelő Napnak fénye ragyog,
hajnal színét számolom.
Ezer pompa ragyog reám:
messze űzi bús dalom.

Boldog ének kél szívemben,
száll a dallam, s dúdolom...
halkan, szinte észrevétlen...
el ne űzzem - ringatom.


****


A MINDENSÉG ÖLELŐ KARJA VAGY

A Mindenség ölelő karja vagy.
Oly tiszta lélekkel érsz hozzám,
hogy az elmúlt tegnapokból megmaradt
remény fölé te fested meg a szivárványt.
A mélykék égboltot is lehoztad…
Lábaim előtt hevernek a csillagok,
s egy-egy könnyem cseppjében
ragyognak vissza szomorú szemedbe,
ígérve halkan, egy boldogabb holnapot. 
Harangok zúgnak, megnyílnak a templomok…
emberek mosolya jelzi megtört szívünknek,
hogy ég felé nyúló kezeinkkel
elértük együtt a Napot!
Isten áldása ez
– igen, hisz´ ajándékot adott.
Olyat, mit eddig más nem láthatott:
Benned engem ringat szívedben,
Még én Veled, s Érted élek
minden pillanatot.


 *****









ÚJ REGGEL VIRRADT


Új reggel virradt…

A csend, ismerős békével telíti vendégszobám.
Emlékké vált pillanatok peregnek végig bennem,
s mint könyv lapjain, lapozgatok az élmények során.
Tegnap még zenétől harsogott e tátongó udvar,
s az emberek szerető mosolya egymásra talált.
Önfeledt örömmel, vigasságban ropták a táncot,
kiket önmagára hagyott vádlón, e gyarló Világ.
De minap miattuk ébredt fel, s tündökölt a Nap is,
nékik szólt a dallam, s illatozott a kürtöskalács;
mosolyukért dobbant a szívünk, és örömmel néztük,
ahogy esendő, törékeny lelkük a felhők közt szállt.
Fogyatékkal élnek… számukra az élet vezeklés,
józan értelemből való menekvés – hallgasd meg hát
e sorvadó testben, Isten kegyelméért esdeklő,
kétségben lebegő, magatehetetlen kiáltást…
Csak ültem ott én is közöttük – lelkemre szakadt egy
nagy teher – fájdalmukon a boldogság hasított át,
fakasztva torkukból ösztönös örömdallamokat,
melyeknek trillája sátrat, fákat, egész teret bejárt.
Majd csendben róttam a köröket fel-le alá járva;
egy kicsinyke kéz húzott magával – egy percet sem várt;
mintha időnk óriáskereke pörögve járna,
mosolya minden múló pillanatot szívébe zárt.
S ahogy az éj, sötétjével letakarta a tájat,
tűzijáték fénylő csillagzápora hullott reánk;
kápráztatva gyönyörködtek az árva, szelíd lelkek,
hisz volt, ki ily szépet álmai legszebbjében sem várt.

Elfeledtük már…

Isten gyermekeként élünk mindannyian e Földön,
és van, aki szemével, ám van, aki szívével lát;
bármerre sodorhat az élet, lelkeket érinthetsz,
s általuk te is megláthatsz számtalan, apró csodát.
Nem kell, hogy vagyonok árán vásárolj drága kincset,
csak tárd szíved, s fogadd be léted minden mozzanatát.

Indulnom kell…

Kipihent testtel és elfáradt lélekkel indulok;
az utam végéről háromszáz kilométer kiált:
s hogy visszaforduljak, új erőt most a falon függő
Jézus keresztre feszített, szenvedő szentképe ád.
Indulok, s itt hagyok mindent, mit magamban elhoztam:
szívet, lelket, örökké vándorló, nyugtalan hazát.
Nem tudhatja senki, mit hordoz lelkem koporsója,
csak én… s ki hasonló keresztet visz egy életen át.
Most mégis, indulnom kell – vár otthon egy másik világ.
A napsugaras, reggeli víg madárcsicsergésben
szelíden intenek búcsút az ipolytölgyesi fák.


*****




ÉG ÉS FÖLD KÖZÖTT

Ég és Föld között
lebegsz,
mint egy mozdulat,
mely biztos utat kutat
 
a végtelenbe kapaszkodva
vársz,
majd sietve törsz
hajszálerek résnyi
légi folyosóin előre

egyetlen leheletnyi
lépés
lehet most biztos őre
száműzött lelked
gondba ágyazott vágyainak

árván,
mégis a Világot
magadhoz ölelve szállsz
képzeletek szárnyán,
Ég és Föld között

a semmiből
egy remény
a szívedbe költözött,
s én itt várlak békességben,
e végtelen messzeségben

lelkem
az ég kékjébe öltözött;
már látlak…
valahol
Ég és Föld között

– megtaláltalak – suttogod
felém halkan e szót,
s én súgok vissza
valami biztatót
  
erőtlen ez a lendület,
fékek láthatatlan
szálai
feszülnek előtted

valahol
Ég és Föld között,
ahol hang és akarat
a végtelenbe szalad

mint rabszolga,
vonszolod magad,
s várod – várom,
hogy felszabadítsalak

de tiéd a szó,
s tiéd az akarat;
vedd fáradt kezedbe
sebzett Sorsodat

mert valahol
Ég és Föld között
kezem nyújtom feléd,
s már látlak…
talán
megtaláltalak


*****




RÁD GONDOLOK, KEDVES

Rád gondolok, Kedves.
Arcom tűnődve mereng
az augusztusi vasárnap
pihentető fényeiben,
s képzeletem
az emlékek halvány
árnyjátékain táncol
– veled. 

Hol jársz most?
Merre visznek álmaid?
Tétova lábaid
merre indultak…?
Megfáradt tested vajon
hol pihen ma éjjel?
S hallod-e feléd szálló,
aggódó sóhajom?

Rád gondolok, Kedves.
Szívem szorongva dobban,
ahogy az erdei patakban
– az éji nesztelen csendben –
egy elhajított kő csobban
– titokban. 

Lassan alkonyt sző a nyárutó
a fáradt, kora esti napban,
s egy fénysugár még
itt felejti reményét az ablakban. 
Merre jársz, Kedves?
Hol simítják lépteid
a járdák görcsös barázdáit?
Bársony-hangod
merre szórja most a szél?

S hol leszel majd
holnap pirkadatra?
Holnap reggel
hol hullik válladra
egy megsárgult levél?
 
Érintésem el nem érhet hozzád.
Bárcsak átléphetném e távolság
mérhetetlen hosszát!
 
Rád gondolok, Kedves.
Arcom tűnődve mereng
az augusztusi vasárnap
esti fényeiben,
s képzeletem
a vágyak színes
árnyjátékain táncol
– veled.


*****











A SZERELEMHEZ

Táncoltam a tavaszban,
a kikelet madárdallamában,
fürdőztem hajnali harmatok
frissítő párájában.

Dúsan virágzó hársfák tövében
szelíd álmokat szőttem a széllel,
bódultam az illat mámorában,
köréd fonódó, lázas szenvedéllyel.

Újjá születtem benned:
elnyújtóztam a fényselymű nyárban,
ahogy zsenge pázsit zöldje éled
az anyaföld oltalmában.

Együtt szálltam veled, s a Fénnyel,
(a tisztulni vágyó reménnyel)
de lelkemre ólomeső hullott,
s beborított fojtó sötétséggel.

Most gyom fedte utakon bolyongok
– fáradnak vállamon az évek –
távolodnak léptemmel a Sorsok
(megtört már markomban az élet).


***** 


BÚCSÚ

"Indulnom kell..."
- mondod csendesen,
majd sietve búcsúzol,
hogy magamra hagyj
töredék perceink
emlék-képeivel.

Fáradt karjaidból
lassan kibontakozom
(egy kicsit még hagyom,
hogy itt maradj
gondolataimon.)

Lépteid gyorsulnak
- mégsem távolodsz...
Visszaszálló sóhajod
lelkem köré
reményt fátyoloz.

Nézek utánad...
Elbátortalanodom...

Voltál... vagy... leszel...
(Jel maradtál Sorsomon)

Menj... csak menj...
Már várnak rád utadon.


*****


LEGYEN...

Emlékem
szívedbe karcolódva
nyugtázza létezésem
eleven nyomát.

Beléd vésett
érintésem
lelkednek súgja
altató dalát.

Legyen
békesség,
legyen
kegyelem.
Legyen áldás
szíveden.


*****


ISTEN VELETEK

temetek hitet
temetek életet
öleltem kérges
rőt reményeket
vívtam a léttel
múló szeszéllyel
hulljon hát széjjel
rész az egésszel
sorsom a létem
gyötrő fekélyem
szítsa a lángot
tartsa az átkot
gyötrő napoknak
vádló papoknak
vigye a vámot
vessen csak számot
fojtson a fénnyel
tiszta erénnyel
válhassak vakká
tudattalanná
formáljon mássá
üres óriássá

létem a bánathoz
bilincselt régen
fogoly vagyok már
sorsom tengelyében
vigyázzon álmot
mások éjében
hagyjon meghalni
csöndem méhében

leteszem tollam
Isten veletek
legyen áldott a holnap
mindig - bennetek


*****











LÉTIDŐ

Valahol
félúton járok talán;
álságra vagy valóságra
várok sután
- zarándoklat csupán
az élet, s ez az
őrjítő magány;
s míg lélegzetem fojtja
a lét gubancos bojtja
ólom-léptem szétterítem
az üvöltő romokra;
mint sivatag homokja
szétfolyik rajtam az idő
s mind-mind vágyaimra nő;
ábrándokba burjánzó
jelenések erdejében
– mint kis virág
az égig érő fák tövében –
félve rejtőzködöm 
önmagam elől.


*****











SZAVAKHOZ

Ó, szép magyar szavak!
Ti vagytok örök támaszom.
Sorsom hullámzó ritmusát veletek táncolom:
örömbe, bánatba, sóhajba, zokogásba,
lágy vagy kemény hangok vonagló ritmusára
- az életet a halálba
veletek vonszolom.

Ó, ti bölcs, hű szavak!
Hol vagytok, mikor válaszom
gödörben fetrengve, küzdve-keresve kutatom?
Zokogva reményből, cinikus kacagásba
- még vágynék egy ölelő, halk melódiára -
most végletek torz arcába
simítom mosolyom.

Áldott, magyar szavak!
Lelkem reátok hangolom,
s elfojtott könnyekbe fúlva, mondatba morzsolom
(gyöngyökbe görbülő, tündöklő ragyogásba)
mit várnék egy megoldhatatlan megoldásra:
Temessetek boldogságba!
Igen... ezt akarom!


*****


MARADOK OSZTHATATLAN

Tévhitbe bújtattam magam,
s Te jóváhagytad
balgaságom bűneit.
Egyetlen szánalmas
intelem-áramlat sem
özönlött át véremen,
mely leszűrte volna
vérereimbe rakodott
láp-mocsarak szennyeit.
Átkos ártatlanságom
siratom, s hazudom,
hogy minden szépségben
csak igaz rejlik;
de érzem: itt már régóta
más igazság sejlik.

Vermedben vergődöm
- még mindig nem odaát -
e mocsokká szennyezett
szent Földön tengődöm.
Irigység, hatalom
bódító mámorában,
csalók, hazugok,
gyilkosok fertő-otthonában.
Köztük nem lelem hazám.

Az igazak oly kevesen már.
Elsodor lassan mindenkit az ár…
- Mondd, meddig visz
e rút közöny?
Falakba ütközöm.
 
Rebbenő reményem
színtelenné temettem
- gyermekként még
a dús rét
szarkaláb-csokrába öleltem.

Megvető sóhaj
simítja indulataimon
a döbbenet ráncait.
Adni, szeretni jöttem én,
s koncként húzzák szét
alázatom csonkjait!
Így járom, szolgaként bicegve,
- olykor lábaid elé esve -
alvadt vérrel jelölt utam
szűkülő csapásait.
Tántoríthatatlanul.

Ne segíts!
Bár buknék el
halálban hörögve,
hazug árulóknak
az életért nyájasan
könyörögve…

De nem!
Nem ez hitelem.
Adni, szeretni jöttem!
- s megbocsátani.

Átokkal vagyok én kövezve
- a halállal övezve.
Arcomon fáj már a mosoly
- önmagammal vértezve
vezeklem a Világ bűneit.
Szétszaggat
az elém tartott tükör;
fojtogat, majd lassan megöl.

De dögként is kúszom,
elevenen!
S bár még halmozok
hibára újabb hibát,
sodródva a sötét poklon
át - látom mennyed
hívogató kapuját.
Maradok oszthatatlan,
s toborzom szavak,
tettek igazát.

Verhet Sorsom átkokkal,
zúzhatja konok életem.
Sem vakító fényesség
álnok csapdája,
sem bomlasztó hazugság
tömlöcének rácsa
nem bír el velem!

Sem eléd,
sem mögéd állva,
el nem veszítem
stigmaként hordozott
Hitem!


*****

 
MIELŐTT…

Mielőtt elnyelnek a lángok,
a tűz még bennem ég;
lelkemben apadnak
s duzzadnak az árkok
– olykor taszít,
majd röpít e földi lét.

 Mielőtt magukkal ragadnak
az álmok, leszek még
(lennék még)
könnyű könnyfelhő
szomorúságod egén,
vagy a mélység óriása
vágyad tengerén.

Mielőtt elnyelnek a lángok,
a tűz még bennem ég!
Hát legyek (ha lehetek)
szavakkal ölelő remény!
Vagy szelíd mosolyod
rejtett kacagása
ajkad szegletén…
 
Neked, ki Sorsomnál is
jobban fájsz talán,
s ki átléptél már ezerszer
a kínok kapuján.
Neked, ki hűen szeretsz,
követsz, vagy vársz reám…
Neked, ki velem
lépkedsz a végtelen
átjárhatatlanságán.
 
Nézd… az Út egy felé vezet.
E Sors által kirakott kövezet
olykor kín, olykor élvezet

– s már nem számít,
veled, vagy nélküled…
Az Út egy felé vezet…
Mielőtt megpihen testem
a puha csend ölén,
míg a bánat könnyé folyik,
s a vágy porrá törik,
itt hagyom létem szikráit
a szavak szent földjén.
Csendben.
Neked.


*****
  














MEMENTÓ – 1956

Magyarország,
ahol egykor kínt szült a valóság,
ahol száműzött börtönöd volt otthonod,
ahol Te magad takartad el a Napot…
 
Amikor a sötétségben
nem láttad a fényeket,
s a szürkeségben
kerested a színeket;
amikor a vágyad visszhangozta,
mit nem mondhattál ki már régóta…
 
Amikor egy mozdulatban
nem vibrált a lendület,
s az elfojtott félelemben
az arcokra fagyott a rémület…

Ahol a nemzet zászlajára
idegen címert helyeztek,
s katonák idegen nyelven
ártatlan nőket követeltek…
 
Adj egy percet magadnak,
s ne feledd!
 
Emlékezz,
hogy volt egy ország,
ahol az igazságot
két marokkal fojtogatták;
ahol kétségbe esésed
– mint malom a gabonát –
homokká formált
minden viselt formát.
 
Mikor már nem volt veled
– érted nem, csak ellened –
barátod, társad, kedvesed,
szülőd, testvéred,
vagy éppen gyermeked…

Amikor egy félszeg pillantásban
meglapult a kérdés:
„Vajon honnan ered
a gyűlölet, s ekkora önzés?!”
 
Amikor egy ágyúszóval
romba dőlt az élet
és rátok hullottak
a felépített évek…
 
Adj egy percet magadnak,
s emlékezz!
 
Ne feledd,
hogy ára volt a szenvedésnek:
híja állatnak, bő termésnek.
Elhurcoltak éhező szájából
jajszó kiáltott a verőlegénynek.

Súlya volt itt minden fordulatnak.
Valamit elvettek – ám valamit mégis adtak.
Felálltak közülünk az áldott hősök,
kik nem féltek, csak véltek
hinni abban, hogy felelősök.
 
Érted… értem… – egy nemzetért,
egy élhetőbb életért…
Életük árán is visszaadták a reményt,
egy születendő gyermekért,
egy megálmodott holnapért. 

Ők azok, kik ellenálltak
a hatalom szabta rabigának.
Nem futottak a határnak,
nem tántorították el őket a vádak.
Míg az elvtársak tapostak
népet, hitet, s porig aláztak,
Ők a szabadságért,
a hazáért szolgáltak!

Adj hát egy percet magadnak,
s emlékezz!

Csak egy percnyi tisztelgés a múltnak,
mely nélkül jelened nem lehetne
– még ha az emlékek meg is fakultak.
S hogy hittel, becsülettel élhess!
Értük, miattuk, rájuk emlékezz!

A mártírokért, kik hősi halált haltak.
A túlélőkért, kik halottakat sirattak.

A hazáért, mely nem akart többé
elnyomó hatalmat szolgálni!

A nemzetért, mely csak életek árán
tudott újra talpra állni. 

*****
 









ÜZENET AZ UTÓKORNAK
(Auschwitz-Birkenau áldozatainak emlékére…)

porban fekszem
tűzokádó sárkány
tárja karjait
mögöttem

lángnyelve izzón
várja halott testem
s a remegő félelem
rémülettel vegyül el
bennem

kiáltanék

– de kinek?
eleven halálom
keserves jajszavát
úgysem hallja meg
csak a rabruhába
öltöztetett
félholtra kínzott
tömeg

itt
mindenki
ugyanazt éli meg

itt
minden út
egy irányba megy

halálba futnak
a vagonok kerekét
csikorgató sínek

nem számít
az éhség
nem számít
a hideg
(testünk
erőtlenségtől
remeg)

kiáltanék…

de a világ
úgysem
hallja meg

foszló húsomba
élesen vájja fogát
a gyűlölet

s hogy ne feledjem
a halál okát:
a sárkány
újra és újra
tüzet okád

dicső menet indul
a halálba
számkivetve
halomba-hordába 
fekszem a porban
kínban
s nyomorban
félek

– még élek
sokunkat
befogadta már az Örökkévaló
(nem kell itt senkinek
útravaló)

szögesdrót mögött
vérzik el a remény
s gázkamrába fullad
az éltető oxigén

fekszem a porban
szennyben
és mocsokban

mellettem
életek gyötrődnek
éhen – vagy
halálos kórban

ebben az
embertelen
pusztító
pokoli korban

ahol ember
embernek szemét vájja
s magát istenként ülteti
szégyene trónjára 

fekszünk szorosan
együtt a porban
s mormoljuk
könnyes imánk
egymást követő
sorban

halkan

mellettünk hangtalan
térdel egy fohász

– talán lesz majd
egy új világ
egy szép
egy csodás!
(ha majd
eljön a Messiás) 

talán lesz még
egy új világ
ahol az istenek
szent neveit
büszkén őrzi
a méltóság

egyszer
talán…

fekszem a porban
lelkemmel már
utamra indultam

hitem a vesztem:
halálra születtem
mégis viszem
keresztem

a tűzhalálban sem
eresztem


*****


MERRE VISZI A SZÉL…
(A tömegpusztítások áldozatainak emlékére)

Vajon e hang
mely engem
szóra késztet
lehet-e híd
köztem s közted

– vagy a végtelenbe száll
mint keserves sóhaj
mi célt sosem talál…
Vajon látod-e
szavaimon túl
azt az idegekbe
vésett képet
mit én láttam
mikor a múlt
a jelenbe visszalépett:

Sötét folyosókon
százezrek meneteltek
s az égiek feléjük
megváltó
jeleket üzentek.

Vajon látod-e még
emlékük
fekete függönyét
mely mögött
megtört arcukra
torzult a lét
miközben sírva
könyörögtek
a megváltó
kegyelemért.

Vajon hallod-e
szótlan kiáltásukat
mit azóta is hord a szél
(a meg nem kapott
irgalom sóhaja
a halálból is visszatér)

Bár elmondhatnám
– ha tudnám –
vajon emléküket
merre viszi most a szél…


*****











SZABADON

Szelíd hangokkal kúszom
térben lebegve, s halkan
tündér-táncot járok.

Könnyű habokban úszom,
vagy éppen álmaimmal
messze-messze szállok.

Szabad lélekkel bárhol
e végtelen Világban
magamra találok.


*****










BENNEM A FÉNY

Évek óta fáj a lelkem,
könnyeimmel küzdök én,
vágyaimat elbújtattam,
úgy éreztem, nincs remény.
 
Egyszer, régen megmutatták:
Onnan tudom, hol a Fény,
amerre a szívem dobban,
és lelkemben dalt zenél.
 
Azóta is úgy ölelem,
mintha lenne Kedvesem.
Könnypatakban elringatom,
s két szememmel üzenem: 

Bánatomat elfogadtam,
lássatok így, Emberek!
Földön élő Csillagnépek,
így biztatlak titeket:
 
Megtörtem, de mégis élek.
– Szelíd hangon suttogom,
s bátorító, szép szavakkal
kiterítem mosolyom.
 
Küzdjetek és hallgassátok
szíveteknek dallamát!
Ne féljetek magatoktól!
Mindig volt, és lesz tovább!


*****


MA ÉJJEL…

Ma éjjel kitárta ablakát egy álom:
keringve szálldogált a sötét égen át,
majd megpihent a vágyak csöndes rejtekében,
s ölébe vette lágyan szívem zsarnokát.
 
Bennem még bőszen dúlt a múlt vad haragja:
– mint törvénynek be nem tartott akaratja –
romboltam hitet, szerelmet, Sorsot tagadva
 – láncra verve vártam a béke hű szavát. 

Ma éjjel ráhullott lelkemre egy álom,
elcsendesítve dühös dacom vad szelét;
(régóta tart már, hogy a magány útját járom,
s hagyom, hogy életem a bánat tépje szét.)

Ma ölében ringatott egy édes álom
s kérdő sóhajomra hajlott egy felelet:
„Könnyekbe bújva ne várj soha kacagásra!
Ölelni Fényt, csak szabad lélekkel lehet.” 


*****


EGYSZER…

Egyszer, ha majd felszállok az Égbe,
– ha leteszem a rám ruházott földi terheket –
akkora lesz boldogságom kertje,
hogy fénysugárból mindenkinek rózsát ültetek.

Egyszer, ha majd ott lehetek végre,
és fénykarommal minden lelket átölelhetek,
bánatos szívetek közepébe
az angyalokkal rózsáimból csokrot köttetek.

Egyszer, ha majd megtehetem végre…
de most még itt a dolgom: küzdök (élek!) veletek.
Fény helyett hát szóból szövök néktek
egy égig érő, csodatévő varázs-szőnyeget.


*****








 


 FÁTYOLTÁNC

Szállok a széllel,
s vágyam az éjjel
gondtalan álmot ígér.
 
Múlok az évvel,
s múltam a hévvel
habkönnyű csendet remél.
 
Fátyol a Fényben,
lelkem a kékben
– ellejti táncát az űr.
 
Libben a légben,
hullik a szégyen
 – lábamra omlik a bűn.


*****

KOPJAFA

Élet
vagy halál,
azt mondod, egyre megy,
de valamiért megszülettél,
s míg élsz,
mindenért
meg kell küzdened;
kezdetben csak sírni
tudsz és botladozva
jársz, majd rájössz
hogy az élet, egy
sírig tartó
tanítás;
rajtad áll, hogy merre
indulsz, tőled függ mikor,
hová érkezel; amíg itt vagy,
mindent újra kezdhetsz, ám az
Út, a végtelenig soha nem visz el;
Sorsod mindent megad:
figyeld meg mindazt, amit látsz!
Gyötrő kínból termett gyönyört
szül az igaz hittel kötött nász.
S az Igét, valahol, valakik
ekképpen hirdetik:
„a mában csak a most létezik”.
Holnap már temetők sírják fel az
égre a könnyes búcsúperceket,
s múló emlékednek őrzik
gyantás lenyomatukat
a rézszínű kandeláberek.


*****


HONVÁGY

Kőből faragott álmok
vaspántos kapujában állok.
Földbe süppedő léptem súlyát
nem, nem akarom, hogy lássátok!
Hisz’ egyedül, mindig csak egyedül járok,
s felétek húzódva, hol zúgva, zokogva kiáltok,
hol csak csendben meghúzódva, áldó jelekre várok.
Talán egyszer, végleg hazatalálok.



*****
 

HALLGAT AZ ÉJ

Hallgat az éj
s én benne a csönd vagyok;
lelkemben reszketnek
a reményt őrző tegnapok.

Könnyes az ég
 – szememben a csillagok
(mind, mind
arcod tükrében ragyog).

Hallgat az éj
s benne hallgatnak
a hajnalok;
hangod ölében
sírnak a gondolatok

magam vagyok.


*****

 









BEZÁRT A CSEND

Bezárt a csend,
s Te bölcsen
hallgatsz idebent,
Uram…
Behunyt szemmel
követlek - keresem
Utam,
de léptem még
bizonytalan…
 
Egy kósza vágy,
mint lágy érintés
a testen,
még mellém szegül
szárnyát szegetten.
 
Ölbe veszem,
s ölelem, mint árvát,
kinek gyarló Sorsa
csak egy ábránd,
s mert fázik, mint
magányos lélek
az idegen testben,
ki még keresi helyét
az ismeretlenben…
Ölbe veszem hát,
legyen még
védelemben.

Válaszút
ez az alagút,
mely most még
sötétlik előttem,
ám messziről
valami Fény dereng
a csendben,
s várja, hogy gyarló
kívánságaim
útjukra engedjem.

Voltam makacs
és engedetlen,
törekvő „most”-ban élő,
örök érthetetlen;
voltam bánatnak
párja és könnyeknek
sebes árja…

– sosem feledem,
mikor még kúsztam
véres térdeimen…

(nem volt lépteimnek
párja, mert láncot vert
bokámra
az Út szűk csapása.)

S lettem e „most”-ban,
olykor a semmibe
merengő,
kérdésre a választ
már csak magamban
kereső;
lettem egy eszmének
hűséges szolgája,
melynek lelkemben
épült fel imaháza.
 
Lettem mosolynak
cselédje,
kinek szívében a béke,
s kinek a vágy
már csak vendége,
mégis kimondhatom:
Bár bezárt a csend,
s Te csak hallgatsz
bölcsen idebent,
s még léptem bizonytalan,
de behunyt szemmel is
követlek – kereslek
Uram! 


*****


ÁTHAJLÁS

Hatalmas árokba vájom
álmokból áthajló
fájdalmas járásom
(nincs magamban sem
maradásom).

Lassú sóhajba simul,
s kényszerré válik
lelkemben a béke
(a válaszok
csendben hullnak
gyarlóságom ölébe).

Hisz’ tudom már…
ahogy ez az év is
rásimul majd
egy újabb évre,
úgy foszlik semmivé
a lenyugvó akarat
korhadt kérge.

S ha majd őszülni kezd
bennem
minden határ
csak egy dologra
vágyom csupán:
hogy felrajzolhassam
tollammal
a végtelen égre:
Itt voltam!

– s megérte…


*****


VALLOMÁS

Ha majd egyszer
elúszik hangod a messzeségbe,
s már csak lelked itt hagyott
árnyéka ölel,
úgy marad majd Sorsomon
érintésed nesztelen remegése,
mint itt felejtett, rejtett égi jel.
 
Most még oly jó
belesóhajtani az ébredésbe
– még ha fáj is ez a rácsodálkozás –
Mondd, mondd… merre lépjek,
hogy ne féljek?!
Az Út, nekem még
csak egy szűk csapás.
 
Te már tudod, hogy lehet
egyszerre közel, s messzire
a távol, s miért most (kéretlen)
kapunk többet
abból a mennyei tálból…
S tudod azt is,
hogy jut el a lélekig
egy messzi suttogás.
 
Most még oly jó
elmerülni egy-egy nevetésbe,
vagy beleremegni a szenvedésbe
– látni azt, mit arcod eltakar.
S érezni, hogy hozzám nyílik
lelkedből a szó, melynek selyme
oly tisztán tapintható,
mint marék búzába őrlött remény
– imába foglalható. 

Nem értem, csak érzem:
általad harmattá
válik könnyem, s a szó
szívemből virágot fakaszt.
S tudom, hogy ébredő gondolatom
a tiéddel – e távolságban is
egy és ugyanaz

Mint fűz lombja alá bújt
árnyék, olyan vagy nekem
– addig óvsz, míg lépted
léptem tartja,
te vagy terhem,
s te vagy lélegzetem. 

S tudom…
sosem lehetsz
több nekem,
mint egy távoli,
bűvös sejtelem
– mit magadból adhatsz,
csak azt ismerhetem.


*****


MEGNYUGVÁS

Válladon pihen már
levetett bánatom
– szelíd folyóvá vált
a múltból feltörő,
könnyes zuhatag.
Ujjaid arcomon
békét pihennek,
s lelkemre
puha bársonyt
borítanak.

 
*****


TEHETETLENSÉG

Semmibe futó szirénák
sikolyát hallgatom:
vörös kereszt
fehérben
kering tétlen
az utakon.

Egy testben a lélek
könnyet sír
felétek:

Ó, ti hatalmasok!
Irgalmazzatok!


*****


KINYÍLT KAPUK KÖZÖTT
 
Lélegzetem olykor még
visszahúz a mélybe,
s eltűnődöm a múlt
gödör-falának dőlve.
Fájó hiányt temettek
a fekete árkok,
de már feléd kúsznak,
s válladba kapaszkodnak
a visszatérő álmok.
Talpalatnyi helyen
nyughelyem keresem.
Melletted megtalálom.
Békességed könnyítő
oldásában, Fényed
befogadó csendjét
magamhoz vonva várom,
hogy magával röpítsen
az a levendula
illatú kék álom,
mit érintésed simít
tovább a már megszokott,
zord monotonságon.
Kinyílt kapuk között
egymáshoz vezet az Út.
Lelkedben leltem hazát,
s kezeim, kezedben
pihenve mutatják
a Szeretet igazát. 


*****










HÁRSFÁK A TÉREN

Ma a hársfák tövébe
fészkelt a béke.
Ágaik elérhetetlenül
néznek a messzeségbe.
A tér harangja, ódon
talapzatába olvadva,
ugyanazt a tűzvész
előtti, méltóságteljes
kongást hallatja,
mikor még a magasló
torony büszkesége volt.

Ma a hársfák lombjába
húzódott a csend.
A madarak fészke,
mint otthonok örök
menedéke, védelmet
remélve, létjogot teremt:
színek, illatok, formák
jelzik a létező jelent.
 
Ma a hársfák görcsös
ágai öleik a Fényt,
s könnyű táncba
röpítik a reményt.
A felhőkbe költözött
bánat ma messzire
tekint, s a Korsós lány
bronz-karja az itt élt
parasztok emlékét
lágyan átkarolja,
majd feléjük
szelíden int.

A díszes padokon
elpihennek a vágyak,
s újra álmodják
a letűnt éjszakákat.
Elnémult csendben
köszön vissza a pillanat:
gyermekkorom látom
s az ugyanitt álló,
festéktől pergő,
billenő széksorokat,
s hallom kattanó
koppanásukat.

Ma a hársfák illatába
rejtőzködött a múlt,
s a rohanó világ zaja
egy percre belém csitult.
 
Jó öreg vásárhelyi fák!
Veletek nyílok, virulok,
ősszel veletek sárgulok,
s egykor majd veletek
korhadok… de addig is:

Itthon vagyok.


*****


BŰNBÁNAT

Ne bánts, Uram…
’mit kaptam, mind eléd teszem:
gyarlóságban fogant a vágy,
a gondolat, a szó,
s csak egy az igaz teher:
’mit vállamra teszel.

 
*****

 








A PARÁZS MELLETT

Suttogó szavaink mögött
talán még hulló csillagot is
takart a fekete éj;
kívánságba karcolt vágyakat
sodort felénk szelíden
az augusztusi szél…
Lassú táncra hívtak
a fáradt lábak,
ölelő karokba bújtak
a fojtott vágyak,
s fénykoszorút
font fölénk
a meghitt pillanat.
Az égbe szökkenő
szikrák pattogó hangja
törte csak a csendet.
A szunnyadó parázsban
ezüst-szürke pernye pergett,
mint az idő ködlő kötelén
kavargó képzelet.
Szikrák fénye szállt
a végtelenbe,
arcod tükrébe libbent
a nyár múló sejtelme,
idézve a tavasz ébredő illatát,
igézve a kora ősz sárguló avarát,
s míg lelked érintette lelkem,
a boldogság büszke ragyogássá
szelídült ölemben.


*****



KÖSZÖNLEK, ANYÁM

Nézlek, ahogy fáradtan
mozdul törékeny tested…
Gyengülő erőd titkolva,
válladon pihen kereszted.

Nézlek, ahogy sápadtan
a múlt terhét vonszolod;
reményed könnyekbe rejted,
s csak szótlanul hordozod.

Nézlek, ahogy álmatlan
éjed ül egy hajnalon
– szemed alatt szarkalábot
mélyít az aggodalom. 

Nézlek, ahogy szeretve
vársz, vagy éppen jössz felém:
ősi ösztön hajtja lépted
– áldott úton Fény kísér. 

Nézlek, ahogy keresve
felém nyúlnak karjaid…
Ölelésbe fojtott könnyek
sírják Sorsunk harcait.

Nézlek, ahogy magad
áldozva vigyázol rám…
Óvjon meg Téged az Isten
és tudd: szeretlek, Anyám.


*****


IDŐSZÁRNYAK

Ó, megannyi
ki nem mondott
szóba fulladt már
számtalan felismerés!
S mert szeretni vágyunk,
reméljük, hogy egyszer majd
igazzá válik a nagy megérkezés.

Véljük, hogy
talán lesz még idő,
mikor majd fáradtan
hazatérve, megbújhatunk
csendben a reánk váró, lelket
óvó, édes ölelésbe, s az évek majd
bölcsőként ringatják őszülő öregkorunk.

Vak hitünk
elbújni látszik
a vágy-hiú reménybe,
s már nem számít, bilincsbe
verve, vagy szabadnak születve
száll a szó; mert semmi sem maradandó.
Előttünk kúszik az idő – fénye múltba hamvadó.


*****


EGYSZER MAJD…

Egyszer majd eljön
az a pillanat,
mikor csendes alázatunk
ölébe hajtja fejét
az ifjonti,
lázas akarat.
 
Megtér majd bennünk
a gyász, a bánat,
s elfogadjuk
a végtelennek tűnő,
magányt őrző,
fénytelen éjszakákat.

Kiold majd szívünkben
a könnyekké könyörült
görcsös harag,
s békét teremt lelkünkben
az évek nyomán járó
tapasztalat.
 
Megnyugvást kap akkor
ezernyi gyötrő kétség,
s „miért”-ek válaszait
tartja majd
a meghajlott vállunkon
pihenő elégség. 


***** 



NÉMÁN ÉS LÁTHATATLANUL

Ha majd olvastok egykoron
– ha maradnak utánam versek –
tűzzetek korhadt fejfámra
gondolataimból egyet. 

Némán és láthatatlanul.

Nem kell, hogy megsirassatok,
ne gördüljön síromra könnycsepp.
Csak egy nehéz perc takarja,
melyet még emlékem éltet.
 
Némán és láthatatlanul.

Ha még olvastok egykoron
– ha hagytam itt magamból kincset –
Hintsétek szét a Világba,
mit lelkem súg, s szavam hirdet.
 
Némán és láthatatlanul. 

Éterbe szórt lélek-magom
fedje be szelíden a Földet,
s nyíljon Szeretet virága
– ezt hagyom örökül nektek.

 Némán és láthatatlanul.








Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése