Kiadatlan 3

HUSZONNYOLC

huszonnyolc éve
várjuk egymást
ahol te élsz
ott a legcsendesebb
legfakóbb
és legmeghittebb
a magány
árva lelkedbe
szép mosolyok írják az órák
rendeltetésszerű használatát
nehézkesen szuszogsz
az ébredések közötti mozdulatok
tétova bizonytalanságában
nem számít se eső se napsütés
se a divatok egymással viaskodó
pojáca színű rendje
ránctalan orcádon
öröm és bánat hullámzik
s néha közönybe
vagy várakozásba mártja bolyhát
a megbékéltség ecsetje

huszonnyolc éve
a lélegzeteid
mellkasomba ékelik
a leléphetetlen kilométerek
de a könnyeimből
minden pillanatban
mosolyt formázok neked
s mire hozzád megérkezem
már boldogan pihen
kezedben a kezem

már huszonnyolc éve
hogy az éjszakák sötétjében
vacogó tested
helyettem ölelik át
az el nem mesélt álmok

csak remélhetem
hogy bennük
a szívemnek minden
érted dobbanását látod


*****

KONVERTER


Mindig arra vártam,
az elmúlás majd sáros
könnyével végre betakar.

Csönddé imádkoztam
a csalódások átkát –
a bűn, kegyelmet nem akar.

Ha elengedhetném
e kétségbeesett lét
poklát, utaznék mennyekig,

de vasajtók rejtik
a kiszolgáltatottság
lemoshatatlan szennyeit.

Haragjaimból már
kiszakadtak a mérgek,
széllé váltak a sóhajok.

Törvényeim szerint
csak tiszta szívvel élek –
így mosnak át a holnapok.


*****


JELZŐK

Könnyes

Terhek alatt sír
a megtisztulni vágyó
lelkiismeret.

*

Divatos

Hazugságokat
masnis papírba kötve
ajándékoznak.

*

Modern

Egészség: élet.
Hiányra hiányt húznak
a rongyolt érvek.

*

Veszélyes

Kollaboránsok
addig kísérleteznek,
míg mind meghalunk.

*

Sok

Nyomaszt, s megfeszít
a túlcsordult undor. Már
megcsömörlöttem.

*

Nehéz

Nem tudom a kínt
leegyszerűsíteni
bársonyszavakká.


*****


ÉGIG

Nem számít más, csak a látszat:
a hazugság nem gyalázat.
Nem a hitünk – csak az érdek.
Torkon akadt, vak miértek.

Nem szavaink: csöndünk lázad
– fölsajduló, bús alázat,
rendre vágyó, igaz élet.
Istennek tett tűnt ígéret.

Nem lángolva: duruzsolva,
mint a parázs, mi tűz volna.
Fellobbanó rőzse-gallyak
égig érő füstté halnak.

Nem a vágyak – csak az erő,
mint a testben felizzó hő.
Nem az öröm – csak a könnyek.
Bűnre bűn hull s földre görnyed

mind, mi egykor tisztesség volt.
Feketéllik már az égbolt,
mégis fényt vár sötét éjünk:
ne csak haljunk – méltón éljünk!

*****



AZ ELINDULÓKHOZ

Legyetek bátrak!
Kerékbe törni csak a
gyengéket lehet.

Tiszta lélekkel
lépjetek az útra – az
igaz, s hű menet.

Legyen célotok!
Eléritek, ha a hit
alázatra int.

A kitartásból
merítsetek majd erőt,
újra és megint.

Legyen bennetek
a kíváncsiság titka,
s válaszoknak hely,

érzékenység a
kolduló panaszokra
– a szív, bő kehely.

Akarjátok a
tudást és akarjátok
a mély csöndeket.

Ott rejlik minden
lényeg eredője: a
lelkiismeret.

*****


KÖNYÖRGÉS AZ ÚRHOZ

Nyújtsd felém vigaszod,
segítsd meg pásztorod,
etessél meg fénnyel.
Terhektől roskadok,
testem csak imbolyog,
fáradt minden léptem.

Tekints rám, s oldozz fel,
adj erőt, s vigyél el,
oda, ahol várnak.
Szolgálnék jó hitet,
ha kell még becsület
e beteg világnak.


*****


EXHAUSTIO

Széthullva fekszem,
mint avarban a
kiszáradt gallyak.
Zaklatott elmém
csönd után kutat,
és idült terhek
rőt súlya alatt
feszülten hallgat.

Fáradt a lelkem.
Beteg tüdőmben
táguló erek
futnak a harcnak.
Pirula ízű
reménybe bújva
parancsol a sors:
hinni akarjak.

Hinni a rendben,
a gondviselő,
és megérdemelt,
hű szeretetben.
Mert a tisztaság
felülír mindent,
s engem is ölel,
a bús erőtlent.


*****


ÖNTISZTÍTÓ

Miféle rongy világ ez itt? – kérdezem.
Robotként rángatnak. Remeg két kezem.
Lelkemben apró férgek lakomáznak,
és visznek belőlem minden hiánynak.

Csontomig váj a konok érdek, s közöny.
Üvölteném: – Nincs hozzá semmi közöm!
Ha hagyom, hogy széthordják az egészet,
elbomlaszt lassú kínnal az enyészet.

Az Isten, ki a terheinket adja,
talán nem figyelt rám egy pillanatra?
Dehogy! A tanítást felejtettem el,
hogy önmagam miképp emelhetem fel.

Hiszen én vagyok tudásom birtoka.
Lehetek mérleg, vagy méreg zápfoga;
a morál széttéphetetlen szövete,
vagy a szolgálat kihasznált követe.


*****


LEVÉL, JAGINAK

Mostanában a szokottnál is 

többször eszembe jutsz.
Átérzem néhai vívódó kínjaid 

háborodott kiáltásait,
s még látom, ahogy
megállíthatatlanul
a semmibe futsz.
Sokan nem értettek téged.
Sokáig vitt az úton
egy bámulatos lendület,
nem tudtuk, hogy a lelked beteg.
Vágyott tisztulásod
mohó bohósággal ölelkezett.
Sok barátod volt,
no, meg az érdek-emberek.
Én sose irigyeltelek.
Jó volt látni,
hogy sorsod végre sikeres.
Tudtam, honnan jöttél.
Becsültél, s én becsültelek.
Sokan voltak,
kik egy-egy létrafokodon
veled együtt örülve álltak.
Néhányan kihasználtak,
majd sikolyaid hallgatva,
nevettek, vagy provokáltak.
Amikor a tehetetlenség
már mozdulatlanul megült
vergődő csöndjeid
izzadt markában,
akadt, aki sajnált.
Akkoriban az idő, szinte megállt.
Volt, kit előled űzött el félelme,
úgy érezte, tőled kell menekülnie.
Akkor már te se értettél semmit.
Fogytak a kapaszkodók.
Néhányan mégis vigyáztak rád.
Talán ők voltak
a melléd rendelt őrangyalok.
Lázadva is,
büszkén vállaltad véredet.
Nevetéseidből, haragjaidból, 

csapongó törekvéseidből,
saját börtönöd rácsai mögé nézve,
mégsem akadt senki,
aki megismerhette volna
a benned lakó, összes énedet.

Emlékszel?
Utolsó éved első napján megleptelek.
Nem vártál. 

Nem akartam szólni, hogy megyek.

Megálltam a kórházi ágyad mellett,

s te percekig fogtad a kezem.
Jó barát. Cimbora. Költő.
Ma rád emlékezem.
Akkor azt mondtad,
a félúton láttad a falat.
Tudni akartad, mit takar
a fekete füst borította,
földön túli akarat.
Mostanában
én is kíváncsi vagyok.
Összezúztak az évek,
a hetek, a napok.
Furcsa ez a fáradtság,
ez a végtelen nyomor.
Nehéz állva maradni, amikor
néhányan áttaposnak
segítő, jó szándékodon.
Mostanában
sokszor eszembe jutsz.
Vajon békét leltél?
Megtaláltad amit kerestél,
vagy a falon túljutva,
riadt önmagad elől
továbbra is csak futsz?

Ha tehetem,
én még maradnék, itt. Igen.
Sok dolgom van, hiszem.
A becsület talán megtart,
a végtelen hiába hív.
Értem aggódik most
annyi szerető szív.
A tiszta hit az egyetlenem:
hinni a jóban, túllépve minden
leköpött lélegzeten.
Ne felejtsd:
egyszer majd újra találkozunk.
A füstfalon túl,
talán ragyog egy másik Napunk.
Addig is tartsd meg a titkod.
Könyvekbe préselve áll
minden leírt szavad.
Mind, mi utánad maradt,
szomjas lelkeinknek
öröklétre érlelt, jó bora.
Emléked őrizve ölellek,
te kedves cimbora.


*****


STÁCIÓK

1.
Hullámzó terek
billegnek réveteg,
barlangnyi sötét
keresi üstökét.

2.
Deres parlagok
temetnek lábnyomot,
vágy és kín szisszen
a vergődő csöndben.

3.
Törékeny, árva
gondolatba zárva,
zúzott sóhajok
várják a holnapot.

4.
Foltokká fakult
a jelenben a múlt.
Isteni kegyben
formálódik minden.

5.
Fehér kályhában
egy apró láng lobban,
s dermedt könnyeket
morzsol a szeretet.


*****


RELATIVITÁS

Veszteséget
látni vagy megélni,
esélyeket
tudni vagy remélni,
nem ugyanaz.

Rettegésben
bohócként kacagni,
kiáltásban
szándékot hallani
– mint a tavasz:

havas ágon
fázó rügyfakadás,
életreményt
bontó fagytagadás.

Gyász és vigasz.

*****

ELŐRE

Mutasd magad erősnek,
ne félj, ha gondolatban
ezerszer is lelőnek!

Míg mások rabjaként élsz,
értékeid feledve,
békét hiába remélsz:

lengő hinta-lét láncán
rosdálló akarat vagy,
mit pincér szolgál, tálcán.

Légy örök vágy, titokban;
szelíden és hittel élj,
sártól nehéz bakancsban.

Mint virág a szirmait,
lassan bontsd ki, szótlanul,
Isten adta szárnyaid.

Ne nézz vissza! – elméd int.
Céljaiddal tisztítsd meg
sebeid és vágyaid.

*****

LADIKOS

Melegen süt a Nap,
ladikunk libben,
izzad a tenyerünk,
evezünk ketten.

A folyó tekereg,
kanyarog útja,
bokrokat ölel a
homokos partja.

Odafönn madarak
szállnak a csöndben,
távolban vadkacsa
pihen a vízen.

Ladikon napozunk,
nyári melegben,
felhőket csodálva
nevetünk, ketten.


*****

SZÍNEK

Narancssárga Napot festek
lelkem üres égboltjára,
hogy fájdalmam vörös kínját
szépen elhazudjam nektek.

Zöld színű kemikáliák
keringnek kísérletezve
agyam mély barázdáiban,
és üres gyomromat rágják.

Lila csöndekbe bújtatnak
napjaim szétfolyt percei:
kopott betűk, számok helyett
szorongó álmok zuhannak.

A reggelek elmosódott
szivárványképei mögött
vastag, fekete burok véd.
Magamba zárva várok ott.

Menedék ez a gyűrt vágynak,
hol a menekvések hálnak.
Kék, sárga szirénák zaja,
mit harangzúgások várnak.

*****

TÉTLEN

A téli napok bánata
vigasztalan vajúdik bennem.
Éhségemet is elfelejtettem.

Üres fészkek hűlt csöndjébe
zúzmarás fagyot lehel a tél,
és lassan vérző rügyeket vetél.

A köntösök mély zsebéből
messzire bujdosnak a vágyak,
útközben az égre kiabálnak.

Az ablakon apró nyomok:
macskaorrok szuszogásai.
A fenyőt is le kell már bontani.

*****

ÜRES

Se víz, se étel,
nem kell.
Ilyen egy passzív
ember.

Tél van. Kinn hideg
a szél.
Itt benn, csak a csönd
beszél.

Mindenütt tükrök
állnak.
De jó, hogy csak ők
látnak!

Bánat. Boldogság.
Mosoly.
Mind az arcomon
honol.

*****


FELTÉTELES

Megtörni kéne
minden vétkes csöndet,
az összesúgások
alantas rétegét.

Követni kéne
az isteni rendet,
tömjén szagú imák
orgonaénekét.

Meggyónni kéne
a kigondolt bűnt is,
a haragba rejtett
önzés rőt bársonyát,

kutatni kéne
a kifosztott rendet,
és újra kövezni
hitünk tűnt lábnyomát.

Vigyázni kéne
a lelkünket védő,
átvirrasztó hangra:
adni, s kapni vigaszt.

Szeretni kéne
megtanulni újra!
Szívünkbe fényt varrni,
s vinni holtunkig azt.

*****

ROBOT

Naponként felkelsz,
ütemre pulzál
benned az élet.
Az évek rozsdás,
vén robotja vagy:
emberkísérlet.

Időzített perceid:
tömörített fájlok.
Sietve felöltözöl,
s ahogy útnak indulsz,
megfáradt lépteidbe
belemar az átok.

Túlmosott ruhád
mély ráncaiban
könny, és szolgaszag.
Rekedt sikolyod
nem hallja más, csak
koldus-önmagad.

*****

ANAMNÉZIS

Az évtizedek,
mint rétegelt lemezek.
Emlékprésekben
lélegzem: (f)élek.

Egy összenyomott
akaratban lázadok:
fél évszázadnyi
örökölt nyomok

hizlalnak erőt
alázat és tett között.
Rám irányított
kamerák előtt

zajló mozdulat
fegyelmezi hangomat.
Sose léteztem!
– szít az indulat.

Létösztön jogán
sírtam levegő után.
Megfelelésből:
szeretethiány.

Csillagos ötös
mosolyaim mögött
keserű az űr.
Pénzhez kötözött

rászorult-szerep,
mi legyűr, és betemet.
Koporsóm a csönd.
Ez igen szűk keret.

Nekem az égbolt
kellett volna! De gyámolt
irányítottként,
rúgtam egy öngólt.

Pedig a sportot
sose kedveltem. Sok volt.
Durva és kemény.
A líra! Az vagyok én.


*****


BÍBOR

Mennyi
naplementét láttam már
fák, tavak, hegyek
folyók, s tengerek felett...

Mégis
a legszebb az volt, mikor
ott kinn a pusztán
egymást ölelve álltunk,

s néztük
ahogy a bíbor égbolt
felhőket terel
a távoli fák felett.

*****

ZENIT

Mennyi év és mennyi könny!
A küzdelmek
sorsomban úgy hevernek,
mint utamra szórt göröngy.

S mennyi óvó gondolat!
Bennük csírák:
a "nincs tovább" papírját
elejtő, szent akarat,

mi megtartott a hitben.
S ti, angyalok,
kik szárnyakat adtatok!
Lelkem magasra vittem,

hol nincs irigységbe font
sötét bosszú,
se gúny... csak fájó búcsú.
Mint mondat végén a pont.

Az áldás most átölel,
s ez végtelen.
Gyóntatott, tört lelkemen
felbukkan az égi jel:

"Szállni másképp nem lehet,
csak könnyedén,
mint a szökkenő remény,
s benned, szeretet. Etesd!"

*****

KÓRLAP

Túlterheltség talaján
burjánzó depresszió,
mi emberi szemmel nem,
csak lélekkel látható.

Elhúzódó kínt táplált
az elfojtott lázadás,
mellyel magas láz nem járt,
csak vívódó szorongás.

Kitapintható blokkok
a csakrák területén,
múltja kérges évein
elfekélyesedett gén.

Súlyos étvágytalanság
a romlott élet iránt,
ennek következménye,
hogy több alkalommal hányt.

Igen gyenge fizikum
a súlyveszteség miatt,
nehezen viselte el
a görcsös fájdalmakat.

Fáradt tekintetében
túlzott bizalomhiány,
kiszolgáltatottsága
méltatlan, s ez torz arány.

Javasolt a kockázat
szigorú kerülése,
pozitív gondolatok
reggel, délben és este.

Közöny ellen mindenképp
fokozott aktivitás,
az elidegenedés
helyett egy szerető társ.

Továbbá minden napra
a séták emelése,
hogy mielőbb gyógyítsa
a Földanya rezgése.

Szigorúan kerülje
az ártó félelmeket,
koncentráljon a szépre,
ezért mindent megtehet.

Gyógyulását szolgálja
a gazdag fantázia:
szeretet, mosoly, írás.
A legjobb terápia.

Önbizalmát növelje:
merítsen sok jó szóból,
s tanuljon elfogadni.
Egy hónap múlva kontroll.


*****

SZERETNÉK

Sár helyett utakat,
mellettük teret a fáknak;
védett otthont minden madárnak.

Koldusnak kenyeret,
betegnek orvost, eleget.
Értelmet életnek, s halálnak.

Virágágyásokat,
törmelékes földek helyett:
szirmokból illatozó szépet.

Gyalogló lábakat
robogó autók helyett,
s embert, ki köszönésre érett.

Egymásba merülő,
csillogó tekinteteket,
ölelésekben nyugvó vágyat.

Gondoskodó hitet,
ami átölelve várhat,
előttünk hagyva a hibákat.

Gúny helyett fényeket.
Az értelem szép színében
világoljon minden elme.

Jó szívet. Tisztított
vért vigyen szűk ereinkbe
a magvas megértés kegyelme.

Tervekből célokat.
Évek alatt elért álmot;
hamuból fellobbanó lángot.

Bűn helyett csöndeket.
Tisztességben érlelt hámok
tarthatnák össze a világot.

*****


KONZULTÁCIÓ

Zörgő celofán
tartja bűneiteket,
átlátszó falak
fognak álmokat.

Megfojtanátok
az érinthetetlen kínt.
Lélegző sebek
gennyesítenek

minden ünnepet.
Elloptátok az időt.
Fakó színeken,
beteg szíveken

futnak az évek.
Paragrafusok nyomán
törvénybe oson
a gúnyos mosoly.

Etalonba bújt,
tömény arrogancia.
Ezzé lettetek.
Lelkiismeret?

Avítt fogalom.
Kidobott ígéretek
nyögnek a dudván.
Látszattanulmány.

Átok ül minden
hazug pillanat nyakán.
Kényes kedvetek
elrendeltetett.

Bennünk szítotok
vértelen háborúkat.
Gyilkos gyűlölet
a friss látlelet.

Felbujtó erő
tár ki szégyenkapukat.
Önző lépteken
sír az értelem.

Tűréshatáron
túl tüntetnek életek
– nektek csőcselék –,
s kiáltják: elég!

S a tömeg? Kivár.
"Nem lát, nem hall, nem beszél."
Némák csöndje ez.
Rétegelt lemez.

S a nagy kövek, mint
alvó vulkán haragján
izzó tenyerek...
Hazám! Féltelek.

*****

ÚTELÁGAZÁSBAN

Nélkületek hallgatom
a búcsúzásba rejtett,
olcsó csöndeket.
Kötődő, kínzó álmok
szikes talaján járok,
kísér léptetek.

Ti már megtagadtatok;
zúgva, mint egy idegen,
míg én betegen
nektek adtam az időm;
tiétek volt mindenem:
ész, szív, fegyelem.

Bennem nem gerjed harag,
bármennyire is nehéz.
Int a józan ész,
mert sajdul gyönge szívem,
ha terheitekre néz.
A csönd is merész.

Megköszönöm a tudást
rejtő tanításokat.
Dolgoztam sokat,
hogy visszatükrözhessem
a bizalomra tapadt
szolgasorsomat,

de higgyétek el nekem:
már túl sok volt e teher.
Naponként lever
a gondolatokba vájt,
vörösen lángoló jel:
hogy dönteni kell.

Kiapadtak kútjaim,
már nem tudok mit adni.
Nincs ok maradni.
Szűkös éveim helyett
nem kell cserébe semmi,
csak menni, menni,

az ismeretlen felé;
megmaradt, fáradt vággyal,
tétova lábbal.
Dalom összefonódik
egy hervadó világgal.
Szól a virágdal,

s benne tolong sok emlék,
a sok felvállalt szerep.
Szúr a képzelet.
Hittem az igaz szóban,
s fáj, hogy hinni nem lehet,
csak a tetteket.

Ha megkérdezném: – Miért?
Szólnátok: naiv vagyok.
Vállat nem vonok,
és szégyenre sincs okom.
Telhetetlen századok!
Élek, s lázadok.

Tisztes batyut kerestem,
s a hátatoknak támaszt.
Ami elválaszt,
fagyott mosolyba zárja
a meg nem kapott választ.
Hitem eláraszt.

Az égbolt felhői közt
most fekete bélyegek
várnak színeket,
és fehér papírlapról
int egy üres képkeret.
Benne: szívetek.

*****

SZELÍD FEGYVEREK

Mindig szelíd szavakat kerestem,
valahányszor gáncsoltak, s elestem.
Ha bántottak, csak álltam, zavartan,
haragjaim szívemmel takartam.

Pedig sokszor üvölteni kéne:
ne lehessek senkinek se kénye!
A tüskékkel kirakott tévutak
örök tudatba karcolva tartanak,

és mégis könnyes csöndre intenek
a kérgesre hallgatott szégyenek.
Hűlt szavaim, mint szelíd fegyverek:
ostorcsapások után nőtt hegek.

*****

KÍVÜL

A robot-lét zajai
már nem szűrődnek át.
Sokáig kerestem
a miértek okát:
cipeltem keresztem.

Tétlen napjaimon
lassan hámlik a lét.
Mint napsütötte bőr,
úgy foszlik a sötét.
Kívül rekedtem.

*****

NÉLKÜLED

Hiányod már régesrég

sárrá tapasztották az évek.

Nélküled elnémult múlt lett

a tüskeszárnyú jelen.

Ahogy nélküled jönnek

velem szembe

a márciusi fények,

az önzetlen jóság is

nélküled üzen.

Március első napján

mindig te jutsz az eszembe:

a megmaradt emlékek

fekete-fehér árnyát

magamnak újra képzelem,

s hogy neked miért jutott

csak harminc évnyi élet,

arra ma se kapok választ,

azt ma se érthetem.

Mennyi mosoly,

s mennyi színes álom

fulladt semmivé veled!

A fák alatt már csak

egy megfakult fénykép

üzen a jelennek,

madarak dúdolják

fájó búcsúéneked.

Magamban őrizlek.

Ma is tisztán látom

az apró körmöket viselő,

hófehér kezed,

s ha felidézlek,

a hangoddal ringat

kedves tekinteted.

Tested már rég

az anyaföldnek adtad,

helyettünk ölel

az égi szeretet.

S akik nem ismertek,

azoknak elmondom:

Tóth Márti volt a neved.

*****

NŐNAPON

Nőnek lenni
ma végre: boldog lét-tudat;
vággyá derült mosolyban
ringatni rejtett álmokat.

Nőnek lenni
megannyi kedves bók-csomag
között meglelni tiszta
egyszerűségben önmagad.

Nőnek lenni
örömtánc a gyertyalánggal,
mert egy ölelés csöndje
összeolvad a világgal.

Nőnek lenni
ragyogva élhető szerep,
s benne bizonyosság a
válasz: de jó, hogy így szeret!

Nőnek lenni
örökké tartó iskola:
törődő jelenbe írt,
jövőre hulló múlt pora.

Nőnek lenni
ma nagyszerű, ez nem vitás:
ünnep a felső fokon,
s büszke rácsodálkozás.

Nőnek lenni
jó dolog, s nem csak Nőnapon.
Virágos csókok ölén
szeretni hűen, s szabadon.

2020.03.08.

*****

VÉNY NÉLKÜL

Naponta mártózz meg
apró örömökben,
figyeld a világot,
s mindazt, ahogy benne
a lélek megrebben.

Fogadj be lelkedbe
minden jót és szépet,
vedd a fényt magadhoz,
s kincseid úgy őrizd,
ahogy fák a fészket.

Önmagad szeretve
hordozd mindazt, mi fáj,
bánatra feleljen
a jó szó, a vigasz,
mi szívről szívre száll.


*****

JELZŐFÉNY

Isten,
teremts bennünk türelmet
e tébolyító riadtságban,
s adj esélyt túlélni
a sejtjeinkbe nőtt fekélyeket.
Segíts úrrá lenni
a félelmek tüzes lázadásán,
fékezd meg ösztöneinkben
a kusza rettegéseket.
Űzd el gondolatainkból
és cselekvéseinkből
a közönyt,
tartsd távol
a mindent kifosztó
kétségbeesést.
Hintsd meg lelkünket
az együttérzés,
az összetartás,
a jó szándék magvával,
s öntözd meg
igaz hittel a vetést.
Mutass józan megoldásokat
a nehézségek nyomorúságára,
és tanítsd meg, hogyan kell
kiszellőztetni magunkból
a pusztító mérgeket.
Oldd fel bennünk
a gyanakvással vegyült
bizonytalanság
felelőtlen lépéseit,
fontos dolgaink közt
mutasd meg
a sürgető lényeget.

Óvtál minket
a kapzsiságtól,
a gyűlölködéstől,
a dilettánsoktól,
az uralkodni vágyóktól.
Tanítottál minket
a felelősségre,
az önzetlenségre,
a békességre,
a becsületre.
Oly sokszor megmutattad
az egyszerűségben rejlő,
tiszta utat,
de gyarló lépteink
másfelé vittek.
Mint a vadak,
megtarthattuk volna
a szabadság kegyelmét,
de az önzésre épített bűn
bebörtönzött minket.
Most a múlandóság
sürgető csöndjébe vonulva,
megváltó jeledre várunk,
miközben tanulni próbáljuk,
hogy lehetne elfajzott valónkból
életképes, tiszta lelkű
emberekké válnunk.


*****

ÉS...

És újra csak szorongás.
Mégsem ismerős napok.
Centijét vágja
a veszteglő világ:
szükségállapot.

És újra csak szorongás.
Elevenedik a múlt:
az évtizedek
fekete függönye
semmit nem fakult.

És újra csak szorongás.
A félelem és közöny
egymástól két méterre,
most háborúban állnak
a fertőzött kövön.

És újra csak szorongás.
Létünk egy tátongó verem,
melybe mérget köpött
véres bosszúval
az áldatlan jelen.

És újra csak szorongás.
Gyász, rettegés, humor.
A vesztegzár mögötti úton
elvesztettük egymást.
Valamikor, valahol.

És újra csak szorongás.
Isten a világnak így üzen,
de mi vakon és siketen
sorszámainkat tologatjuk
a terepszínű terveken.

És újra csak szorongás.
Átfogalmazódik a remény.
Öleléstelen hiányban
laza sorfalat állunk,
élet és halál peremén.

*****

KÉRDÉS

Ti, akik most
ész nélkül,
szív nélkül,
vég nélkül
futkostok,
hajszolva
a megmaradt
életet,
ti, akik most
ejtőzve,
tengődve,
fertőzve
fecsegtek,
körbejárva
az ismerős helyeket,
ti, akik most
összefogdossátok,
hordozzátok,
s továbbadjátok
a halál körme alól
kihullott kórt,
tudjátok-e, hogy
minden érintéssel,
minden köhintéssel,
minden tüsszentéssel
halálra ítéltek valakit?

*****

JELEN(TÉS)

Elmulasztott vágy maradt, mit megtehettünk volna.
Mintha a sors minden bűnt most nyakunk köré fonna.

Kiérdemelt szenvedést vetett elénk a jelen,
s mi szemezzük minden nappal és minden éjjelen.

Jövőnk útja olyan, mint egy szertefoszló álom,
a négy falnyi feszültség túlfut minden határon.

A világban viharként dúl, dühöng a félelem,
s kétkedve töprengünk egy ismeretlen képleten.

Emberek, kik torz lélekkel játsszátok az Istent!
Nincs oly földi hatalom, mi sorsotoktól megment.

Bosszúszomjas indulatnak emeltetek várat,
de egy az Ég és egy a Nap, egy a baj, s a bánat.

S ti, kik még most is kacagtok, vigadoztok bátran!
Gőgtől lebegve táncoltok a halál markában.

Mennyi felelőtlen lelkű, önző, hitvány ember!
S a haldokló Föld csak tűri, szelíd kegyelemmel.

*****

FURCSA HÚSVÉT

Húsvét hétfő délelőtt
lustálkodom csendben,
összegyűlt a sok tojás,
nincs gazdája, egy sem.

Kis asztalkán váza ül,
tavasz-virág benne.
Ki az aki szaglássza?
Nyuszi-cica lenne?

Húsvét hétfő ünnepén
nem jön vendég, egy sem,
elrejtem az ölelést,
virtuális zsebben.

Karanténos ünnep ez,
cica-bűvöletben,
mosolyt csal az arcomra
az én cuki kincsem.

Keress te is mosolyt ma,
s találj vigaszt benne,
mintha ez a bezártság
nem börtönöd lenne.

*****

SORSTÖRŐ

Kezdetben dúlt a hamis látszat.
Akkor még volt, ki bátran lázadt,
de a szép szavak úgy hatottak,
mint vetésnek a szerves trágya.
Pénzéhes sorsokat bújtatott
a megtévesztés melegágya.

Az érdekbe oltott ígéret
haragtól ittas részegé tett,
s a hitről lemart minden mázat.
Patinás borrá érlelődött
a reményhordókban burjánzó,
mézzel áztatott nyáj-alázat.

A nők arany kupákból ittak,
a férfiak bikinit hordtak.
Kifosztott sorsok hűlt ölében
vigadt és dőzsölt a nagyvilág,
míg véres harcokkal, halállal
fedtek a hatalmak bűnt, s hiányt.

Aztán jött a nagy felismerés:
tövig szúrt tüdő, rozsdamart kés.
A félbetörött terveinkből
mennyi vágy és remény elveszett!
Egy zárt osztálynyi trónok méhe
új halálnak ad most életet.


*****


MAGVETŐ

Kritikus vagyok
a rajtam, rajtad, rajtatok
gazdagodókkal,
a rajtam, rajtad, rajtuk
torzsalkodókkal.

Kritikus vagyok
a rendszerhű elvű
sutyerákokkal,
a reményt pusztító
veteránokkal.

Kritikus vagyok
a háborgó szavakkal,
az elhallgatott csönddel,
az irányított szándékból
hörgőt nehezítő röggel.

Kritikus vagyok
a zsarnoki eszmékkel.
Rajtam, rajtad, rajtatok
támaszkodik a torzó értelem:
a mindig kétarcú történelem.

Kritikus vagyok
a bűnnel. Vétkeztem én is,
kiszolgáltatott vágyak okán.
A bűz leheletét
halálig viseli mindenki magán.

Kritikus vagyok
az engem, téged, bárkit
kihasználó, erkölcsi hulladékkal.
Az ön igazolt,
érdeknyi pondrókkal.

Kritikus vagyok
a hízelgőkkel,
a hírre hízó epedőkkel,
az alattomos, sárga gőggel.
Szánom a mások kárán örömködőt.

Kritikus vagyok
a hazugsággal érvelőkkel,
a közönnyel fertőzött játszótérrel.
Tűröm a céllövöldét nyitó,
hamis reményt áruló időt.

Kritikus vagyok
az élet s halál uraival,
kik könyvekké válnak, mint
minőségbiztosított életek.

A jövő sírján ma gyertyát égetek.

*****

RUTIN

Naponta háromszor
összesöpröm
a kegyelem nélküli
morzsák méreghulladékát.
A szívemet használom
egy maroknyi vödör helyett.
Eltakarom az átkos könnyek 

viasztalan vásznát,
szavak nélkül hallgatom
a gúny hangján
lelkembe szúrt üzeneteket.

Szótlanságba rejtem
az éretlen gondolatokból
kigyomlált akaratok hamvát,
csönddé takarom
a felhevült rémületeket.
Felügyelet alá vont cselekvést 

támogat az Isten,
minden imát feltétel nélküli
alázat követ.

Vagyon helyett
őszinteség lett a kincsem,
hazugság helyett
a becsület követ.
Születésemtől cipelem
árvaságom súlyát,
talán ezért húz magával
a felsajduló tömeg.

Meszes csigolyámban
lüktetve fáj az élet:
egy lezárt fémdobozban őrzöm
a magára hagyott hiányt.
Mellé helyezem
a bennem maradt szépet,
miként anya óvhatja egyetlen fiát.

Fejemen még
függönyből volt a fátyol,
mikor már bennem szűkölt a lét.
Korán tűnődtem már a halálról,
a lét nem volt több,
mint egy válasz nélkül hagyott,
kereszten vérző miért.

A zsarnokság
minden nap háromszor
beleszúr hitembe.
Élesen felhasít, akár a kés.
A gyűlölet lángját
fojtanám gyilkolva ölembe,
de erőtlen, merev ujjaim közé
fényt enged a rés.

Ernyedő izmok feszülnek
a kéményfüstös égre,
kitaszítva hallgat bennem
a haldokló tömeg.
Követelik: értsem meg
a kiosztott sorszámok
embertelen rendjét,
de ezt a pusztítást
még Isten se érti meg.

*****


LÁZ-ADÓ

A tétlenség
páncélruhájában
feszengve nézem,
ahogy láncait fűzi
a félkegyelmű pokol.
Milliók homlokán
verejték mélyít árkot,
a szívek helyén
eltaposott vágyak
motorja zakatol.

Sorsot húznak
az indulatok,
s a céltalan tervek.
Számolom
a nyomorban
fáradtan megülő,
fegyelmezett csendet,
kényszerláncon tűrve,
ahogy jól öltözött,
betanított szónokok,
meggyötört sorsokat
félelemmé vernek.

Ma még ököllel
döngeti a vágy
az égig nőtt falakat,
de holnapra meglehet,
hogy lila ajkak mögé zárt,
éhes gondolat marad
minden, mit megtarthat
a szabad akarat.

Számok és szavak
sakkozzák a mintát,
furfanggal rajzolva
a csalétek-jólét
vörös grafikonját.
Lázas lelkek adóznak
a hamisított jónak:
áldás ígéretében,
az engedelmesek
földig hajolnak.

Fényesen ragyogó,
büszke jelenbe olvadnak
a múltból mentett stigmák,
könyörtelenül égetve
a jövő könyvébe
a hatalmasság titkát.

S bár e bejáratott út
jól ismert sikátorok
sötétjébe halad,
mégis vigasztal a tudat,
hogy minden tiszta hang
összevarrt torokkal is
örök-zengő dal marad.

E hittel betöltve tartom
a törvénnyé magasló,
morális űrt,
s míg paragrafusok írják
a lélekre csontosodott bűnt,
én morajló viták közt,
összezárt ajakkal
éneklem magamban
a "Hazádnak rendületlenül"-t.

Élet és halál közt
kifeszített kötélen,
fákká magasodva
lépkednek a lombok.
Ma még utoljára
minden elkövetett bűnért
egy végső imát mondok.

*****


SZÍNEK
 
Gyönyörű lelkednek
színek adtak hangot.
Velük festettél
millió csodát.
Színekbe rejtetted
gyászra ítélt harcod,
s most néma a csönd,
nem nevetsz tovább.
Arcodról az álom
virradattá ébredt;
magához ragadt
a sötét halál,
de színek ölében
tündöklik a fényed,
s emlékek ajkán
téged megtalál.

*

HALÁLKÖZELI

fut a halál

jön a halál

amerre jár

testet talál

hív a halál

űz halál

fekete sál

sorszáma vár

hallgat a száj

fojt a halál

véres körme

torkomra zár

súg a halál

felfalna már

éles szava

szíven talál

itt a halál

kertemben jár

vetett ágyam

fekete sár

int a halál

visz a halál

ami voltam

nincs többé már

*****

HIDEGEK ÉS SZÉPEK

Fiatal arcokra tapad

az üresség hideg csókja.

A léten mintha mély átkok 

összeszőtt zsinórja lógna:

halhatatlan szavakból nőtt,

púder színű emlőt fejnek

a fényűző, márkás trendek;

együgyű közönyt tart a hit,

karjában fények remegnek. 

Tehetős, bizarr mohóság.

Hiányba öltözött káosz.

Vesztett ifjúságunk szárnya

nem emel senkit magához.

Magas rangú gyűlöletté

térült, vén arrogancián,

érdek és gúny tetőfokán

harsog a tehetős elit.

Dallamok egy vak zongorán. 

Fényes körmökön temérdek

ígéret reménye feszeng. 

Letakart nyomor terelget

jómóddal cinkos, torz jelent.

Hangzatos elvekkel futnak

feldühödt, buta mondatok, 

hamis hírekké koptatott

közönyben sorvadnak gazzá

a szétzüllesztett századok.

*****

FORMALIN

Amikor a gondolataid 

hiába zakatolnak 

a világba,

mert naponta 

tarkón üt

a túlcsordult harag,

jó lenne hinni,

hogy a csöndre várva,

még megőrizheted 

magad.

Amikor mögötted 

minden szót

szennyé kiált a lét,

és már nem tudod,

ki hazudott

a szemedbe,

mit és mennyiért,

jó lenne,

ha az önzés felett

a jóságoddal

szereznél fölényt.

Amikor elillannak 

az illatok s az ízek,

és nem tudod,

hogy holnap

vagy holnap után

elalszol-e végleg,

jó lenne remélni, 

hogy van még előtted 

valamennyi élet.

Amikor meglátod,

mennyi sorsot

ragadt már torkon a halál,

s a szenvedő szemekből

félelem tükröződik vissza 

ismeretlen szobák falán,

ha már az ablakokon

függöny helyett 

csak a remény rojtjai lógnak,

jó lenne, ha valaki 

rávarrna a lelkedre 

valami vigasztalót,

foltnak.

Amikor vacsora helyett,

a "hogyan tovább" kérdése

zsíros köretként

fekszi meg a gyomrod,

és a kitartásba kódolt

pozitív szótabletták

már nem oldják meg

a pénzre váltott,

földhözragadt gondot,

akkor jó lenne

hitbe és

bölcsességbe

kapaszkodva,

újra rajzolni a grundot.

Amikor nem tudod,

hogy az egészség,

a gazdagság,

és az esély

a törvény szerint

most éppen 

mekkora és kié,

és már nem akarsz belesimulni 

az unalmas ismétlődések

történelmi barázdái közé,

akkor a jövő poharába

már nem illik más,

csak egy könnyű rozé.

Amikor az akadályversenyek

előtted zajlanak,

de nincs a játéknak 

se eleje, se vége,

mert a szabályokat, 

nincs senki,

aki megértse,

jó lenne 

valami valódit kapni

a hazudott álmokért

cserébe.

Amikor kérdéseidre 

nincs aki felelne,

már te se szólnál,

ha valaki kérdezne.

Az életek 

lezárt üvegekben lebegnek,

mint az elvetélt magzatok 

formalinban őrzött teste.

Talán az elrontott világot

örökké gyónni lehetne.

Amíg a győztesek 

táncolva tapsolnak

a legyőzöttek felett,

és jövőjüket 

sértett haragba fojtják

a büszke vesztesek, 

amíg a gyerekek 

fegyvereket rajzolnak 

versenyautók,

és színes virágok helyett,

szabadságot

kellene álmodni,

a kegyetlen háborúk

helyett.

Amikor magad se tudod,

hogy a földre, 

vagy az égre vágysz már jobban,

és észrevétlen elmerülsz

az önfeledt, angyali szép

mosolyokban,

azt reméled,

hogy a bölcsesség

majd megtart 

minden fordulatban.

Amikor úgy érzed,

hogy túlnőtt már rajtad

minden,

amikor megrekedsz

egy vitás hevületben,

jó lenne elvonulva

számot vetni,

és töltekezni 

a múlhatatlan,

néma tiszteletben.

*

VÉRZŐ ŐSZ

Hideg eső és szél uralja 

az eltékozolt csöndet.

Fáznak az aszfaltra hullott,

nyálkás falevelek.

Hajnalonként fellélegeznek

az éter illatú álmok, 

és sorszámot kapnak

a végítéletre szánt életek.

Az idő hátrafelé lépdel.

E korcs világgal 

szemben állva,

farkasszemet néz hitem.

A jelen hatalma

minden törvényt átír, 

a percek körmei alatt

sárga genny az intelem.

Fegyelmezetten tűröm,

ahogy lebontja békém

a kettétörött homály.

Rideg rejtelmek követnek 

a jelen számkivetett útján,

egy csillagösvényen

eltévedve járok,

a talpamra rátapad a sár. 

Szemhéjamra fekete pírt fest 

az ellopott jövő.

Ajkamra rakja

a zsugorított ólomterheket.

Felhorkan bennem 

a megújulás éhe,

de létem nyolc napon túli, 

vállalhatatlan látlelet.

Hattyú ujjaimmal

kínná bontogatom

a hazugságot, az áldást.

Indulataimból 

kelyhet formálnak a szavak.

Leárazva porosodik a rend itt, 

akciós hiány lett

az egyetemes akarat.

Szívverésemben 

rutinná dobban a lét.

Véremnek szorongva ad helyet 

a pitvar és a kamra.

Mellkasomban túlfeszül

az alázat, s a jóság,

mintha még valami

fontosat tenni akarna. 

Torkomban 

mécsesek lángja lázad.

Nincs birtokviszony.

Nem válaszhatók szét az utak.

A világ és én, én és a világ. 

A betanított naptár 

csak egy újraírt,

téves számadat.

Emlékké dobozolom

a kacagások ízét, 

hallgatássá hajtom

a régmúlt félelmeket.

Boldogságot morzsolok 

a fényre, mintha erőm, 

s hitem benne lenne.

A remény a markomból kéreget.

Míg a tagadást vallatom,

halhatatlan fák derekába kapaszkodom.

Vállamon pókhálót ringat a szél.

Kifosztott vágy vagyok.

Celofán érintés a csendben.

Meglopott remény 

a szemek tiszta íriszén.

A lázadó könnyek tüzében

szent lobbanás tüntet.

Lenézve büntetnek

az alázattalan határozatok.

A szabadság fényében

akartam állni,

de csak az árnyak 

hamis játéka jutott. 

Ölelések kísérnek 

a tervek számkivetett útján.

Fegyelmezetten tűröm,

ahogy körbejár 

az ütemezett halál,

de hitem nem irtja ki semmi.

A csillagösvény végén

talán Isten kegyelme vár.

*****

FELTÉTELES

Megtörni kéne

minden vétkes csöndet,

az összesúgások

alantas rétegét.

Követni kéne

az isteni rendet,

tömjén szagú imák

orgonaénekét.

Meggyónni kéne

a kigondolt bűnt is,

a haragba rejtett

önzés rőt bársonyát,

kutatni kéne

a kifosztott rendet,

és újra kövezni

hitünk tűnt lábnyomát.

Vigyázni kéne

a lelkünket védő,

átvirrasztó hangra:

adni, s kapni vigaszt.

Szeretni kéne

megtanulni újra!

Szívünkbe fényt varrni,

s vinni holtunkig azt. 

*****

MAGYAR ELV-TAN

miután

beszerveztétek

kipróbáltátok

letagadtátok

feljelentettétek

megszégyenítettétek

ellehetetlenítettétek

átformáltátok

rászedtétek

idecsalogattátok

odahelyeztétek

szétzüllesztettétek

összeharagítottátok

visszatoloncoltátok

egymást

miután

kigúnyoltátok

kiéheztettétek

megosztottátok

megerőszakoltátok

lekurváztátok

leanyáztátok

összehánytátok

összetapostátok

kioktattátok

kifosztottátok

megköveztétek

megkeserítettétek

elítéltétek

elüldöztétek

felfeszítettétek

felkoncoltátok

kivéreztettétek

kitanulmányoztátok

eltemettétek

elsirattátok

egymást

és

mielőtt

bevallanátok

kitüntetnétek

letisztogatnátok

felmagasztalnátok

megmagyaráznátok

elpihentetnétek

átgondoltatnátok

ráhagynátok

idehelyeznétek

odakívánnátok

széttagolnátok

összevonnátok

visszacsatolnátok

egymást

dőljetek hátra

amíg lehet

és

vegyétek elő újra

tanuljátok meg újra

kezdjétek el újra

tízszer

százszor

ezerszer

a lényeget

*****

A HALLGATÁS ÁRA

Kérdésre válassz:

ha felelsz,

rád zúdul a szenny.

Fontold meg jól, mit üzenj!

Ha felelsz,

elönt a szavak fekáliája, 

nyakig merülsz

a balkáni demokráciába.

A torkok bűzös leheletétől

rongyolva foszlik a csili-vili,

és sorsodra billen a tele bili.

Rád ömlik 

a moslékos jelzők dac-hada,

neked feszül

a ragacsos vádak

rothadó tompora.

Ahol önmagad 

a köznek 

szívből adod,

ott összekötöznek,

összezsugorítják,

beléd fojtják

csönddé oltják

jó szándékú akaratod.

Az őszinteség divatja 

így múlhat el.

Ha nem felesz,

tán siket vagy,

netán büszke és konok?

Mire egyet alszol, 

már háttal állnak

kíváncsi idegenek,

barát-jelmezes ellenségek,

s az unott rokonok.

Ha nem felelsz,

van, ki azt terjeszti,

valamit titkolsz talán...

Büszke hangadóként

élvezettel provokál, 

átsüvít suttogó hangja

a sokaság

törpe csontú homlokán.

A honszeretet divatja 

így múlhat el.

Kérdésre válassz:

hallgatsz, vagy felelsz.

Egy önvallomásra 

csöndet vagy stigmát tehetsz.

Eldöntheted: becsületből,

vagy divatból élsz,

kitartasz a hűség 

szent kötelékében,

vagy hazádban

megtaposva,

kihasználva,

megalázva 

zárat cserélsz.

*****

VÉSZFÉK

A pokol ösvényén kúszom.

Létembe bújt a dermedt hideg. 

A mélyben kovászos éhem

élesztő arcú vágya koppan,

benn' üvölt a dühös tömeg.

Szomjazó bosszúk harapnak,

szavakkal öl az emberi hang.

A halál torkán fekélyes

gyűlölet duzzad, s kacagva szól

a sok aljas, balga bitang.

Bűn és törvény. Ősi játék.

A józan ész ma tiltott sziget.

Isten! Óvd meg büszke néped,

ha végig ér haragja kardján

a szenny, mit kő és tett követ.

*****

LAJSTROM

Ha magadra veszed

a fondorlatosság bűnét,

te lehetsz a legalattomosabb,

legkiszámíthatatlanabb,

és megvetendőbb lény

az emberek között.

Ha lelked ajtaján

beengeded a kapzsiságot,

te lehetsz a leggazdagabb

és legmagányosabb

élő kincsesláda

a fizetett barátaid között.

Ha otthont adsz az irigységnek,

az elégedetlen hiány lárvái

benned fejlődhetnek gonosszá,

így a legférgesebb is lehetsz

a férgek között.

Ha gőgösséged

kiemelkedik a sokaságból,

hamis tekintélyeddel

bátran hatalmaskodhatsz

az általad elnyomottak sorsán,

és te lehetsz a legszánalmasabb

a szánalmasak között.

Ha megengeded, hogy bőrödön át

beszivárogjon ereidbe a harag,

indulataid méhében hordhatod ki

éhes gyermeked,

a sorsod így teszi lehetővé,

hogy akár férfiként is, a gyűlölet

gondoskodó anyja lehess.

S ha mindezek után

elhatalmasodna rajtad

a létezést uraló lustaság,

ne is törődj azzal,

hogy életed során

mit mulasztottál el, és miért!

Gondolj csak az áldozataid

keserves kínjain magasló,

fellobogózott trónra,

ahol végre elfoglalhatod

a kitartó munkáddal megérdemelt,

számodra legméltóbb helyet.