TŰNŐDÖM
Tűnődöm,
hogyan maradjak tiszta
ennyi szennyes szó között?
A burjánzó hazugság,
mint Isten adta
átok zúg fejem fölött.
Mocsár-mélybe süppedő,
csonka, beteg lélek az,
kit uralni bűn emel.
Szánni nincs idő,
s a gyengeség nem vigasz.
Tűnődöm:
e valótlan világban
miért is ítélkezem?
Látszatnyi létbe zárva
holt igazság van,
hisz nem véd meg senki sem.
*****
TAGADÁS
haragod ha megtagad
pukkanjon csak hallgatag
minden olcsó pillanat
büszkeség ha elragad
vidd magaddal hangodat
díszelegj csak egymagad
párnák alatt pihe nász
pávatollnyi pózolás
dallamokkal hadonász’
templompadra ült imázs
istenednek fals fohász
nincs benne csak árulás
*****
JÖVŐRE
Jövőre egy hatalmas ölelésbe
rejtelek, te balga bánat.
Mosolyok ráncaiból majd
fehér angyalok vigyáznak,
teremtve örömből bölcsőt
e rút rabszolga-világnak.
Jövőre örömnek és egészségnek
ritmusát zengje csak ének,
miként a madárszárnyakkal
jelek feszülnek az égnek.
Ölelésbe rejtett álom
lebegjen minden magányon.
Jövőre mindenkinek ezt kívánom!
*****
KESERGŐ
Hol hitvány a minta, ott üres a cél.
A bűnösök ellen még megküzdenél,
de tiszta és nemes csak belül maradsz.
A törtetők torkán ma úgy fennakadsz,
mint ragadós mócsing az ujjak hegyén.
Ne keress oltalmat, csak igyál, s egyél!
Hirdetnéd hited, de már nincsen kinek.
A népek, mint fertőzött hústetemek.
Se jobbra, se balra már nem visz az út,
kifordult kabátodon átfut a cúg.
E mérgezett honban a lét kesereg,
de csöndre intenek a süket fülek.
*****
HÁNYSZOR ÖTVEN ÉV
ki tudhatja régen mi volt
hatvanhatban születtem
s ötven év lélegzete fojt
ez ötven év míg elsuhant
sóhajok nehezében
kerestem pornyi súlytalant
sorsomban mégse leltem azt
gyötrő napjaim ölén
a hit adott csak hű vigaszt
lehetnék vándor ki szabad
és még boldog is talán
s úgy fekszem Isten asztalán
mint ravatalra hulló csönd
gyásszá szikkadó könnyek
közt tagadom a rút közönyt
ki tudhatná régen mi volt
hazugságból hizlalunk
gyűlölködő népi ikont
stigmákat pecsételő gúnyt
mar markunkba a nyomor
tündöklésünk már rég kihunyt
téboly és fertő a világ
nézz körül s majd hajts fejet
nem vetül fény se rám se rád
csitulj ha már nem fűt a láz
üldözhetsz s ölhetsz ma még
de poklod lesz mi vért gyaláz
hányszor ötven év vánszorog
süllyesztve el sorsokat
míg lángoszloppá szíthatod
létednek szunnyadó tüzét
mert Isten kegyelme az
hogy élni jó és élni szép
*****
NÉLKÜLED
A harangzúgás mélységébe rejtelek.
Nélküled-csöndbe hull a ki nem mondott szó.
Hiába fednek mesterséges rejtjelek,
lépted szívdobbanásomban számolható.
Kergetek álmot, s lelket kínzó perceket
– szívembe duzzadnak, mint áradó folyó.
Lelkembe temetem hangtalan éneked,
hogy higgyem: csak feledni s elfogadni jó.
Álmaimban gyakran látlak és kérdelek:
– Ugye a békesség selyme tapintható?
Mosolyod utánam kacsint, s mint kisgyerek,
úgy kacagsz - összevegyül álom és való.
Körbe-körbe futnak a megfakult képek,
keringnek veled, s még hallom, mi hallható.
Nélküled lenni mégis, örökké félek.
A csöndeket nem hagyja élni semmi szó.
*****
ITT MARADTÁL
Már közönyt üvölt bennem hiányod.
Elmúlásba szendereg az élet.
A létem – láthatod – szavakká lett,
csak a múlt vet rám árnyék-világot.
Téged suttognak a homokszemek.
A barkaág bársonya téged hív.
Vérző maszk bennem e pumpáló szív:
küzd, ráng – s én mindig hozzád tévedek.
Itt maradtál – virtuális üreg
a hétköznapok poros peremén.
Nincs vakolat, mivel betemetném
szemed. S ezt más sosem értheti meg.
*****
NŐNAPON
Nőnek lenni
csak teher volt mindig nekem
– habár nem próbálhattam
férfiként élni életem.
Nőnek lenni
megannyi vonzó báj-alak
között keresni tiszta
egyszerűségben önmagad.
Nőnek lenni
vetélytánc a sokasággal,
hol egy jó lépés sokszor
harcba száll a taposással.
Nőnek lenni
kiszolgáltatott gúny-szerep,
s benne választalan a
kérdés: szeret vagy nem szeret?
Nőnek lenni
halálig tartó iskola:
csalódásokkal tűzdelt,
végtelen küzdelmek hada.
Nőnek lenni
sokszor olcsó megalkuvás.
Türelem felső fokon,
hallgatag alkalmazkodás.
Nőnek lenni
talán a legjobb Nőnapon.
Virágos bókok ölén
mosollyal ülni kínpadon.
*****
VISSZAVÁG(Y)ÁS
Tűsarokra, ápolt arcra,
bársonyos kezekre vágyom.
Ha az idő visszahívna,
szellő túrna dús hajamba,
s lenne aki összefogja
szívem, lelkem, álmom.
Ha az idő visszahívna,
rám virradna vágy-világom.
Illatom egy lenge ruha
ráncaiban meglapulna,
s lenne léptem boldog foglya.
Égre vetíteném táncom.
Elmerülnék ölelésben,
napsütések örömében,
talpam alatt forró homok
– benne futott Maratonok
születéstől a halálig,
s minden újraindulásig.
Mosolynak lennék virága,
csak kacagnék a világba.
Ha valóság lenne álmom,
hihetném: megtalálom,
hol az örök nyílás titka.
Ha az idő visszahívna.
*****
RINGATÓ
Csendesült az éji hang,
s pirkadattal elsuhant.
Messze tűnt a gondolat:
csillagokkal úgy haladt,
mint az élet. Alkonyat
– benne árva önmagad.
Karba venne kék remény
– pillanatnyi gyenge fény –
s átölelne csönd ölén.
Vágyaiddal alszol el.
Paplanod ma éj-lepel,
csöndbe bújva ringat el.
*****
LÉLEKSIKOLY
Nem kell, hogy megszeress. Közelségedben tanulom
az elfogadást, kutatom az ártó szándékban megbúvó
hiányt. Tanulmány vagy. Fejlődésem íratlan könyve,
a megértés záloga, mely hozzád közelebb emel. Jelek
mögé rejtőző, sebzett ártatlanságod vörös köntösében
szánalomért szűköl a szó, fohászt suttog az alázattá
térdelő megbocsátás. Ágaskodó, bősz viharok tépnek.
Magaddal sodornál mindent, mi lápos utadba téved.
Hallgatlak, szánlak és tűrlek. Léleksikolyod vagyok.
*****
MA MÉG
Ma még vágyom valami szív-melegre,
hogy elmém végre végleg elfeledje
a mindennapokba mart hiányokat.
Oly sokan leintenek – nem értenek,
mi fáj abban, mit az út sorsomnak ad.
Ma még tengereken csüng tekintetem,
és ölelést halmoznék édesdeden,
várnék érdektől mentes, jó szavakat,
de csak falak mögötti hallgatás van.
Minden lépésembe bűn, önzés ragad.
Ma még utaznék bújva, szerelmesen,
csacsognék csókokba hullva, s úgy lesem
a pillanatba rejtett méz-titkokat,
mint virágszirmokon fogódzó méhek,
ahogy nektárért küzdve kitartanak.
Ma még meg-megállok, hogy visszanézzem:
el mint rontottam, mit kell újra élnem.
Bennem vitázik bocsánat és harag,
a jónak való megfelelés éltet,
de a boldog lét magamtól megtagad.
Ma még az elmúlt szépre emlékezem,
mikor mesémmel aludt el gyermekem,
s ahogy éjekhez feszülve megvirradt
hiányomban közel a kéklő távol;
a vágy szívemben ma éppúgy világol.
Ma még hajtom hitemben a lényeget,
de a fásult unalom már integet.
A színek lassan ráncokká fakulnak,
s az életemből kiszűrődő fények
temetők merengő csöndjébe halnak.
Ma még elmondanám, ha lenne érvem,
mi fontos, és mire nincs szóm, csak érzem.
Láncokhoz kötve növesztem szárnyamat
gyűlölők elől menekítve szívem,
s már kevés a tér, mi szállni megmaradt.
*****
LAKATFALAKON
Illúzióvá
kacagott, hűlt vágyakat
őriz az idő.
*
Maroknyi sorsok
a remény ravatalán
csodákra várnak.
*
Egymáson függő,
lakatba zárt szerelmek:
rozsdatemető.
***
SAJDULÁSOM
Te
minden hétköznap megölelheted.
Felhívhatod, hogy hozzon kenyeret,
mert kevés maradt a vacsorához.
Ő bólint, és magában oszt-szoroz.
Fülében dallamot játszik a kor,
s te lépteit nézve visszagondolsz,
hogy mily kicsinyke volt valamikor.
Én
néhány havonta meglátogatom.
Mosolyában fürdetem bánatom,
ajkáról a morzsát törölgetem,
s míg kis markába szorítja kezem,
szeméből olvasom ki vágyait,
majd az időt kérem, hogy végtelen
keggyel ölünkbe ejtse perceit.
Te
megszidod, mikor rossz jegyet hozott.
Életre és modorra tanítod,
példát mutatsz, mint tették szüleid,
s még hiszed tanításuk elveit.
Ő lázad, és olykor úgy fáj a szó,
mint fa törzsébe hajított balta
hagyta reccsenés: szívbe sajduló.
Én
vele maradok késő éjjelig,
de már nem készíthetek reggelit.
Mielőtt lelkünk újra elköszön,
pelenkáját erősen megkötöm.
Homlokát simítom, csókolgatom,
s magam biztatva betakargatom:
– Aludj el Kincsem! Szeretlek, nagyon.
*****
ÜNNEP
– Balázskámnak –
Színes léggömbökön készülődik az ünnep,
hogy ártatlanságod Isten is meglássa ma.
Huszonöt ősz takargat, s te maradtál gyermek,
hogy óvhassalak féltve, melléd kuporogva.
Egymásban nyugvó évek pihennek térdeden.
A nélküled-tegnapok ködbe bújt árnyait
szeretetből faragott szavakkal színezem.
Képzelet-kerted örömvirága tágra nyílt,
sziromnyi szívével ma kis lelkednek üzen,
míg én kedves, boldog mosolyodba rejtezem.
*****
(S)ZÖKKENÉS
Hangod nevetésem rejti el.
Múltba szökkensz, csillag-éj emel.
Álmaimban néhány csonka jel
mégis mindig lépteidre lel.
Tenyerembe rejtettem szavad:
édes fogságomba varrtalak.
Gördülő, parány cukordarab
milliók közt - csenddé hordalak.
*****
MÁMOR-DAL
Zöld meredélyen
libben a nyár,
éji tükörben
úszik a táj.
Lenn a sötétben
izzik a lét:
hajnalig érzem
langy melegét.
Csend töredékén
bűvös a szó,
dallamok ívén
szállni, de jó!
Pattog a ritmus,
szomjaz' a száj,
hűs italom: juss
– inni se kár!
Kéz feszül égnek,
láb dübörög,
bor-dal az élet,
s nem könyörög.
Mámor a perc, és
benne lobog
mind, ami máskor
fázni szokott.
*****
TÜZET VINNÉK
Olykor visszatér egy boldog emlék,
s azt, hogy velem történt, elhiszem.
Képzeletben ma is úgy ragyognék,
mintha nem fakulna semmi sem.
Olykor megállok az utcazajban
– menedéknyi lélegzet a csönd.
Míg keresni vágyom tűnt oltalmam,
szél sodorja elém a közönyt.
Olykor sóvárogja árva lelkem
az éjbe tűnt, szárnyaló időt.
Vinném tüzét szoros ölelésben
– megtartanám önmagam előtt.
Olykor megszólít az ismeretlen:
szép szavakba zárja vigaszát,
s míg a jót szomjazom száműzötten,
fény ragyog egy messzi úton át.
*****
ŐSZI (V)ILLANÁS
Tarka színekbe öltöztek az ágak,
a levelek rozsda-táncot járnak.
Mint farsangkor a búcsúzó február,
a szeptember is új kapuban áll.
Átlép küszöbén a borérlelő ősz,
és napról napra hűs széllel időz.
Vállunkra rakja az ünnepek terhét:
csizma, kabát üres zsebtől nem véd.
A hiány szívedtől szívemig árad.
Ne keresd nyomát a boldogságnak!
Elillant az a nyári napsugárral,
nem őrzi más, csak csöndes madárdal.
A lombok hulló levelei között
egy elrejtett fészekbe költözött
a könnyű sétákba rejtett kacagás,
a kristályvizű patakcsobogás.
A lepkék távolodó tarka szárnya
összebújó lépteinkbe zárta
a nyár ezerszínű rózsaillatát.
Csak emlékké vált varázs ölel át.
Ősz van. Ködbe simul a volt-pillanat,
de szépsége a szívemben marad.
*****
OKTÓBERI (RÉM)ÁLOM
Menekülök az őszi hervadásba
– mindenütt indulatok karma sebez.
Riad a vágy a téli elmúlásra
- temetkezik a lélek lázadása -,
bút virágzik a lucskos bádog eresz.
Mezítelen lombokon ül a harag,
vijjogva véres ellenséget keres.
Fékezetlensége hatalmat arat,
magához láncol véneket, ifjakat.
A Föld arca is haragtól kék eres.
Görnyedve hajlik hátam, akár a fűz
hajtja lelkét a fodrozó vízpartra.
Az ébredés rémisztő álmokat űz:
átkozódó szájakból árad a bűz,
s a bomlásból felsír egy égi mantra.
*****
HOLNAPOM
Falak mögött hallgatom
lélekhúrok dallamát.
Talpam alatt lomb-alom
zizzenése surran át.
Léptek, zajok tűnt nyomán
avar fed be múlt időt.
Átölel a tört hiány –
kínzó árnya körbenőtt.
Csöndek mélyén nyugalom.
Néhány szó egy gyűrt lapon
– hunyt szememmel ringatom.
Mosolynyi rés. Holnapom.
*****
VILÁGOM, VILÁGOM
Gyűlölet a gyűlölettel
karonfogva járnak,
vágyaink a vétkeinkkel
folyton szemben állnak.
Gyilkosok és áldozatok
vérfakasztó hitben –
Világomban hatalmasok
játszanak – ez minden.
*****
ÁLLÓKÉPEK
1.
A szavak
valahol kívül maradtak.
Csonkított emlékeinknél
guberál a közelgő tél,
s kéményfüstökbe rejti el,
mit egy-egy sóhaj felemel.
2.
A hiány
nehéz és hangtalan. Ahány
lázadás, annyi fék pihen,
vagy titkos jelképpel üzen.
A jól megtanult tagadás
hitünknek jólét árkot ás.
3.
A vágyak
szerelmet hazudva hálnak.
Remegő pillanatba lép
a szemhéjunk mögötti kép:
egybeforrt álom és való,
mint testen puha takaró.
4.
A csöndek
elém magvakként terültek,
s míg belőlük szedegettem
virágsziromnyi szükségem,
a kudarc, hogy tűrje a gúnyt,
gyönge levelek alá bújt.
5.
Az elme
tetteink örök fegyelme,
mégis merész és oktalan.
Kontrollt nélkülöző harcban
tüntet az önző létezés,
kardja álszent semmittevés.
******
KÉRETLEN
Hallgat az éjben a susogás,
benne tükröződik a csend.
Szívem lüktető vágykalapács,
mit közöny tart meg idebent.
Közöny a szó,
közöny a tér,
büszkeségem
semmit se kér.
Bennem hallgat
az akarat
és kanalat
emel az étvágytalan élet.
Duzzadó hiányból dagaszt
csak egyszer kívánatos étket.
Adja, s megvonja ugyanazt.
Nehéz a váll,
nehéz az ujj.
Lehunyt szemem
látni tanul.
******
ÉVSZAKOK
JANUÁR
Mínuszokká hűlt várakozásban
jégvirágokról álmodik a hajnal:
titokban csipkét fest ablakomra
és körbefonja fagyönggyel, fagyallal.
Fekete-fehér pillanatokból
az idő elmúlássá foszlik bennem,
érintésbe kapaszkodó hiányt
takargat csapongó koldus-szerelmem.
Télruhát gombol reám a sötét,
magányos szavakba menekít a csend,
s a kíváncsi arcokba gyűrt mosoly
szememből apró kavicskönnyeket ejt.
FEBRUÁR
Szürke palástot dobtak a tájra
a februári esőfüggönyök.
Bús hangulatot öltött magára
a város: ma házában ücsörög,
kinek nincs semmi sürgető dolga
– bolond, ki esőben bandukolna.
A kúszó felhőkben elnehezült
pára most úgy szakadt le az égből,
ahogy korszakok üzennek a tűnt,
és elfeledni akart időkből.
Az eső szorgosan szitál fákra,
aszfaltra, töredezett palákra.
Tócsákban tükröződő vízkörök
fölött buborékokat hizlal a
gravitáció. Beleszédülök
e monoton, sistergő világba.
Az utakon zsúfolt a forgalom,
mégis elnyom az álmos nyugalom.
E nagy körforgást évszakok róják
hóba, esőbe, és napsütésbe
– így zajlik ez emberöltőkön át,
s én csak állok, tűnődve, merengve,
beletemetkezve az alvó fák
vízcseppes közöny-tekintetébe.
MÁRCIUS
Míg a márciuson könnyű szél fut át,
összesöpröm holt emlékek hűlt porát.
Száműzöm a könnyes csalódásokat,
kidobom a hazug vallomásokat.
Jövőbe tisztul az élet-állomás
– ez most a tavaszi nagytakarítás.
Vonatfüttybe olvad a reggeli fagy.
A bú, ha majd örökre magamra hagy,
lelkem az égre könnyedén felnevet:
szeretni fogom e nyomor-életet.
Tavasz, tavasz! Hát röpítsd a vágyakat!
Gyújts tüzet megfáradt szíveink alatt!
Tudom, Isten mindent hall és mindent lát.
Újraéleszt minden kertet, bokrot, fát.
Ujjammal bárányfelhőkre rajzolom
láthatatlan boldogságvágy-lajstromom.
Napsugárban keresem meg a vigaszt,
s pattanó rügybe, mosolyba zárom azt.
*****
SZERELMES VERS
Ahogy kibontja fényét a napsugár,
én úgy ragyognék benned, időtlenül.
Lélegzetnyi csöndem most csak arra vár,
hogy ott keress szerelmet, hol szívem ül.
Hajamba tűzöl egy nyíló virágot,
a mezőn majd ránk hajlik minden kalász;
szerelem-dal zeng, s betölti hiányod,
mit e végtelen úton velem bejársz.
Ha majd kibontja fényét a napsugár,
így ringunk mi ketten a Világ ölén.
E képzelet, hogyha egyszer összezár,
benne boldogok lehetünk, te meg én.
*****
ADVENT KEGYELME
A szavak olykor felülírják egymást,
s mi ítélve ítéltetünk.
Sóhajtásaimból életre kelnek
az emlékekbe ékelődött képek.
Esőkoppanások ütemére táncolnak
egy feledésből szőtt függöny mögött.
Szétfeslett zsebeimben
évtizedek elmulasztott lépéseit őrzöm,
változások lassú és gyors ütemét
zörgeti lelkemben a múlt.
Oktalansággá sorvadó lázadást
nyugtat az elérzékenyülés,
szorosan hozzám simul
a hajnalok derekára fonódó magány.
Kiáltásaimban gyengeségem suttog,
ragaszkodásomban a félelem ölel.
Haragomból felszakad az ösztön,
megbánásaim barázdáiban
bocsánattá mélyül a választalanság.
Építkezem. Emlékből, érintésből,
szóból, és folyónyi csöndből.
A lét bennem sír, bennem kacag,
bennem dörömböl.
Hazug ígéretek fölé sátrat épít
a kitartás. Talán ez a hazaszeretet.
Távoli tornyok alatt
orgonaszó kísér tömjén illatú,
ismeretlen imákat.
Az aranyló gyertyalángból
füstté sóvárog a szeretet,
de a szavak olykor felülírják egymást.
A reménybe temetkezünk.
*****
KÉZBESÍTETLENÜL
Tenyérnyi sziget voltál.
Villanásnyi szőke ragyogás
csillagszórók szikrái helyett.
Tekintetedben úgy virult az élet,
hogy szégyenkezve torpant meg
az utcasarkon tétován kerengő halál.
Két ölelés között apád szívében
háromszázhatvanöt napra lelt otthont
a határokon átívelő szeretet.
Az elbukdácsolt évek nyomán
viharrá duzzadtak a vétkek és
széthullottak a lélekbe épített fészkek.
Most képzeletbeli harangjátékot kongatnak
a januári égbolt felé emelkedő sóhajok.
Már csak harag és büszkeség ereje
visz előre egy-egy lépést – minden percben
közelebb a távol. Az elmulasztott érintések
sikoltva visszhangoznak a szövetek között,
az erekben felgyorsul a zubogás.
Olykor kígyómarásként fáj a csend.
Kívül maradva tolonganak a várakozó évek,
sorszámot kér a kegyelem.
Bűn és bűnhődés között a büszke öntudat
félelemből hófehér fejfát farag.
A gyökerek legalsó létrafokán áll a hiány,
elnehezedő súlya alatt reccsen a könyörtelen
és visszafordíthatatlan elmúlás.
Kendőzetlen megvetésben nyomorog
a meg nem értettség, s két világ között
lázasan szűköl a tehetetlen szándék.
Ki mondja meg, vezet-e feléd még út,
s épül-e hozzád híd a megkövült könnyekből?
Az ünnep harminc gyertyalángjában
gyermeki boldog emlékekkel
lobog együtt a gúzsba kötött jelen.
Benne elhallgatott kérdések és vádak,
az ölelések mégis visszavárnak
mindhalálig, kézbesítetlenül.
*****
REPEDÉSEK
Kettétört bennünk
sokadik sóhajtásra
a bizakodás:
megbántásokká
hasadt a jövő.
*
Sebeink lázas
fájdalmát felszakítva
gerjed új harag:
lélek-lázadás.
Veszélyes játék.
*
Feltorlódtak az
évről évre elmaradt
csillaghullások.
Hallgatásokba
zártuk fényeit.
*****
FARS(H)ANG
Álarcok hullnak
taposott, fagyos földre.
Keréknyomokon
rögzül a titkolt hiány.
Messze még a csalogány.
*
Csóktalan ajkak
rúzs mögé rejtik
a bút: vörös fájdalom.
Kacagásba öltöztet
a hontalan szeretet.
*
Szavakat szöktet
a jégtörő télszekér.
Összetört vágyban
táncot jár a felemás,
monoton intimitás.
*****
KÖNNYŰ, FEHÉR
Selyemvirágok szirmaiba zárlak,
hogy a jelenben örökké megmaradj.
Mielőtt a csöndek szélén hagynálak,
fejem alá puha, fehér párnát rakj:
édes álom ringasson, míg reám fagy
a sosem volt, édes gyönyör.
A hiány, így majd nem gyötör.
Ha majd a semmiből újra ébredek,
köntösöm is könnyű, hófehér legyen.
Belé bújva majd magamba rejtelek:
zsebemben nyugvó nélküled-tenyerem
barázdái mozdulatlan-szelíden
őriznek álmot, illatot,
mit az éj utánad hagyott.
*****
SZAKADÁSOK
Eltávolodott a csönd.
A szavak, mint omló búzaszemek.
Ki állíthatja meg az elme zuhatagát?
Törvény? Tisztesség?
Szerzett, vagy elemi juss?
A jelent múlttá darálja az időkerék,
ahogy majd mi is porrá leszünk.
Vágyaink még pillangót kergetnek
huzatos sikátorok téglái között,
de mi örökre hernyók maradunk.
Szállni csak szárnyakkal lehet.
Utolérhetetlen sóhajokba
fúrja magát az ábránd,
s mert színház az egész világ,
a kényszerített mosoly
hamis pompa közé vegyül.
Lemosható díszlet mögött lélegzik
a titkolt lélek-nyomor,
és naplementés rózsacsokrokba
rothad a szavatosságát vesztett,
naiv romantika.
*
Szemben állunk egymással:
gazdag és vagyontalan,
dolgos és dologtalan,
boldog és boldogtalan.
Hazugok bűnös ölelésébe
fullad az ígéretszomj.
Már felmarta arcunkat a könny.
Cserepes árkokat kozmetikáznak
szemérmesen a gyarapodó ráncok,
de a szarkaláb nem függönyözhető.
Szavak diszharmóniájában vergődve,
minden cselekvést oly mozdulatlan
erő ural, ahogy az ereszből csöppenő
esővizet bénítja a dermesztő fagy.
*
Maradék imádságom
már nem magamért térdel.
Elébem sosem futott
lélekszakadva az esély.
Nem a tatarozott templomok
lépcsőjén lépkednek lábaim.
A templom, magam vagyok.
A hit mélyebb a divatnál,
örökebb az emberi létnél.
A hit: gyökér.
*
Nincs aljasabb a gyűlöletnél,
és nincs ártóbb, mint a közöny.
Jelképekbe temetem stáció-tükrök
széthullott szilánkjait:
a sosem volt akaratból
szőhető tiszta jövőt,
a sosem volt bizalomra építhető
önzés bűnös maradványait,
a sosem volt tervek lendületébe
sorvadt kéznyújtásokat.
*
Egyedül vagyok.
Mint ti is, mindannyian.
Nincs más irány, csak amit látok.
Csak felfelé vezet az út.
Nincs más kiút.
Vak vagyok és béna.
Mint ti is, mindannyian.
Menekülünk egy látszatvilágba,
ahol a most hatalma öl,
s ahol a magány nem égető máglya,
csak sok parázs olykor egymásba hevül.
Isten irgalmazzon nekünk.
*****
TAVASZ-TÁNC
Ragyogást keresek
tűnő ködben,
tavaszom - vigaszom:
nyíló kertem.
Bódult álom
lebegő csöndem,
magasan szökken
boldog mennyben.
Lepkék táncát
kacagom, s járom
legelők, lankák
szél fútt útját.
Rügyező tavaszon
táncol lelkem:
ölelő hatalom
áldott kegyben.
*****
ELLENPONTOK
az undorból mosoly
elnyomásra nyomor
mind lélekig hatol
hiányból falánkság
kitömött hátizsák
szétbomló létmorzsák
a bűnre kegyelem
átok és gyötrelem
te nyered tenyerem
csontokban fájdalom
tagadott oltalom
szűk a tér - itt hagyom
csönd sarkán vigalom
szomjazott dús alom
dúdolom bús dalom
kérdés és válaszok
megfojt a cél s az ok
elcsépelt frázisok
*****
KOVÁSZ
Már
csak átmosolyog rajtam a hatalmas Ég.
Ha lenne még hitem, talán fohászkodnék.
Meg nem értettségem magamba temetem:
szívembe mart vádakkal hal ítéletem.
Ajkam már nem mozdul és a szemem se lát;
kerülgetem évtizedek hordalékát.
Koldus-létem elé vetett lélek-moslék
etet ma is, s úgy teszek, mintha jóllaknék.
Ha
marasztalsz, kényeztess földi örömökkel,
hogy kapaszkodjak beléd foggal, körömmel.
Veled-jussom szótlan kérdéseket okád,
de nem nézel rám, s már én sem nézek terád.
Néma vagyok, s gyáva – szédülök hiányba,
öleléstelen, vacogó, bús magányba.
E létet, a Kegyelmes, ha nékem szánta,
hát belegyúrom a keletlen kovászba.
Mert
kenyere lehetnél éhezett hitemnek,
a túlhevített, s kihűlt ígéreteknek.
Valamit kerestem tűnődő szemedben
– igazzá hazudhattad volna szerelmem.
Bőrödön furcsa, kényelmes közöny fut át.
Elfojtott szavamnak üres szív ad hazát.
Most sóhajból építek lélek-ólakat,
s tanulom belakni kifosztott önmagad.
De
egykor nem ezt álmodtam, nem ezt akartam.
Tucatnyi mondat gyűlik poros sarkokban,
s én képzelt zsákokba zárom be valahány
egykor-volt tervedet. Ráncosodó, parány
kezemen már feszül, sajog az ízület,
tüdőmből kipréselt “veled vagy nélküled”
sípolja: zokog a száműzött szeretet.
Nyomait keresem. Benned és kívüled.
*****
BŰNTRIBÜN
Ezt a temérdek bűnt
fogjátok rá a Világra!
Vetett ágyatokban
aludjatok békés álmot!
A nyomor szemében
egyenruhát viseltek mind
– évtizedek álmán
gyűrődik selyempárnátok.
Rejtsétek titokká
a tenyérnyi kapzsiságot!
Térképnyi törvényt tűr
valahány kiszolgáltatott,
s fel se tűnik, ha az
éjben léhán fel-felhorkan
ütemes szuszogásotok.
Tömjétek tovább a
hízott gátlástalan-zsákot,
szárnyalva hatalmas,
királyi tribünök felett!
A lovasok már rég
emlékezetté futottak,
de a szónoki hang
a lélekben tovább rezeg.
Tét a tétre rakva,
és forog az élet-roulett:
bőröndben pihenő
gyűrt ruhák közt halott jövők,
s takargatott kínok
várnak megváltó számvetőt.
Ti csak aludjatok. Hosszú
az út az ítélet előtt.
*****
ELÁGAZÁS
Úgy megyünk el egymás mellett,
miként a sínek ágaznak el.
Talpfák közt bolyong a sorsunk
– sóhajomra sóhajod felel.
Lassan szokom meg a hiányt
– a csöndbe még megkapaszkodom.
Holt álmokkal ölelkezem,
de csókjuktól fázom már nagyon.
*****
PARTKERESŐ
Mint széles folyó partjait a híd,
összekötnek bennünket a szavak.
Egymásnak dőlve tartjuk meg a kínt,
bordáink közt sóhajok zsonganak.
Háttal állva tüntetünk a múltnak.
Fáradtan, szégyenlősen és sután.
Halk vágyaink hiánnyá torzulnak
az elmaradt kézfogások után.
*****
ÉN(N)EKEM
Álmomban
dúdoltam neked.
Bódultan
súgva éneked
fülembe
bújtak dallamok.
Amerre
léptél, hallgatott
az út: csönd
hullott a földre.
A Göncölt
írtam kezedre,
s te sárga
pillangók röptét
csodálva,
titokban csentél
ajkamról
egy szelíd mosolyt.
Markomból
patak vize folyt,
medrében
sok kis kő lapult.
Est-ében
tükrében megunt
sóhajok
születtek újra:
vártak ott
valami múltra
épített,
ringató csodát,
s bennünket
néztek – odaát.
*****
KEGYELEM
Nyáresti éjben
alszik a túlpart:
távoli, kéklő
ormokba olvadt.
Csönd tenyerében
hallgat a sóhaj,
bíboros álom
árnyakra fényt varr.
Rendez az Isten
vágyat és vétket,
összerak vérző
törtből – egészet.
*****
SZÜLETÉSNAPODRA
- Tamás fiamnak -
Lassan lépkednek a szavak.
Ahogy ünneppé bontalak,
tested ölelni akarom,
de már nem ér el a karom.
Már csak a szavak maradtak
– mind összegyűjtöm magamnak –
és sok-sok szivárvány-emlék.
Minden nap elébed mennék,
mint oly sokáig, s annyiszor.
Még látom, ahogy nyújtózol
gyermekként, álmot kergetve.
Riadtan bújtál ölembe,
amikor rád szállt egy darázs.
Csak a szeretet. Semmi más
kötelék nem foghat össze.
Szívemben maradsz örökre.
Életet, szárnyakat kaptál:
megkötve nem maradhattál.
Hiányt és könnyet sose láss!
Üveggolyónyi csillogás
mögé rejtelek én is el,
de néha előhív egy jel:
Ezerkilencszáznyolcvannyolc
Medárd hajnala szólt, s tanonc
anya lettem. Te hercegem.
Szőkeséged s a Végtelen,
langy esőben járta táncát,
s Isten megmutatta arcát.
Lassan érnek el a szavak:
évtizedekbe bontalak.
Itt pihen millió emlék,
és ma úgy utánad mennék,
hogy szívemhez öleljelek.
Mérföldek közti ünnepek
integetnek a nagy fáknak,
hogy lombjukban rád találjak.
*****
(V)ÁROK
Homályba vész a gondolat:
egyszer-volt mesék, áhítat.
Kereszten függő, tetszhalott
vétkek nyomán a hajnalok
takarnak fényt és bánatot.
Magányba hal az ájulás.
Közöny és vád bár árkot ás,
benne szuszog a “még maradj,
mert kellesz nekem – el ne hagyj”.
Ölel a test, bódul az agy,
s évekből hiányzó buja
évszakok szeles vihara
vánszorog vissza a csöndre.
Hinném, hogy visz valamerre,
majd eltemet mindörökre.
*****
BAROMÉTER
Lobogóra tűzött kiáltásokat visz a szél:
harangzúgásba veszett, sorvadó szavak.
Csak a varjak károgása éli túl a csöndet,
a torkon akadt indulatot és könnyet,
a mosolyt alázó, gyilkos pillantásokat.
Viharoktól meghajlott, öreg fák alatt
árvaság mögé rejlik az igénytelen tartás.
Ablak a világra. Mocskos kezek intenek
fehér kendővel álcázott, véres búcsút,
kiegyenesedik a beláthatatlan végtelen.
Tenyér alatti fényt temet a métely,
lökdösődő kötélharcokban bukdácsol
a barázdákat szántott bizonytalanság.
Vizes ruhába kapaszkodó önkívületet
mér a lélekrezonancia-barométer.
Időkorlátok közé dobott könyörgésben
rajzolt szívdobbanásokat radíroz a gúny,
lebegő jelenbe köp jelképesen a közöny,
de visszazuhan és mindenütt szétterül.
Várnak a felhők, vakító napragyogás körül.
*****
MA
Kihűlt szavak mellé kuporodom,
mint egy járdaszegélyen megakadt levél.
Panaszkodni – azt mondják – nincs okom.
Kit cél és vágy is hajt, így, vagy úgy, de megél.
Napsugaras nyár köszön az utcán.
A reggeli csend olyan, mint egy jó barát.
Kóbor macskák jönnek léptem után,
akár az ember, ki már nem lel új hazát.
Némán zuhognak belül a könnyek,
s belém kövülnek, mint egy kérges délután.
Tüdőmben fáradt sóhajok ülnek,
pillantásom elpihen a fák derekán.
Csak állok. Nézem a büszke semmit,
hogyan képes lépésre bírni lábamat,
s míg egyik a másik után botlik,
egy törmelék nagyot roppan talpam alatt.
Saroknyi zúzott fal – akár a könny,
mit kővé dermeszt e magasztos, gennyes lét.
Börtön szagú bűnt terít a közöny,
s rám hunyorítva szítja a pokol tüzét.
*****
DIABLO
Hulló levelek színébe zárom
a markomból kigördülő időt.
Rozsda-vággyal újra rajzolt álom
lejti táncát az éj csöndje előtt.
Kavicságyon örvénylik a mélység,
kék áhítatot leng körbe a szél,
fák között szűrt napsugár a vendég,
az erdő magas sziklákhoz beszél.
Habos felhők járnak rajtuk táncot,
mintha nem létezne ott semmi más,
és úgy fehérlenek fönn a csúcsok,
mint néhány bojtos sapkás óriás.
Lélek-hintó ringatja az álmom,
minden emléket a szívembe zár,
s amíg lépteimet újra járom,
a távolság túlpartja visszavár.
*****
PARADOXON
Most, hogy így spontán belém taposott a reggel,
csak úgy létezem, semmibe néző szemekkel.
Tartalékláng életem napjai a polcon –
porosodnak a könyvek mellett. Ha kimondom
keserű bánatom, azért ver meg az Isten,
ha boldogság röpít, az meg semmibe vesszen,
akár a tüdőből kifújt, fáradt levegő.
Hasztalan. Mint az élet. Eskü. Út. Temető.
Se ünnep, se öröm, se hiány, se gyász.
A lét minden lépést, elvet meggyaláz.
Ősz. Ez vagy nekem.
Elmúlás. Hiány.
Behunyom szemem,
és millió árny
kacagja csöndem.
Mellettük fekszem.
Temetetlen.
*****
BÚCSÚ(S)ZÓ
Vacogó szavakat suttog az éj.
Égi jelek mutatják, merre mentél.
Szívedből száműzött halk dobbanást
hordanak messzire az őszi szelek,
avar temeti lépted – életed.
Hullámok ringatnak, és mint hű palást,
óvják a benned élt gondoskodást.
Nyugalommá hallgatott létöröm
melege sugárzik át minden kövön.
Erdőkbe ágyazott békéd a csend.
A könnyek égi szemeidbe néznek,
s míg árnytested meghajol a fénynek,
körötted magaslik fehéren a rend.
Vigaszod szárnyat bont majd idelent.
Fénykaroddal ölelj mindenkit át,
ki téged várva vezekli a hiányt!
Vándorlásod kísérjen hitedben,
utadon örök csillagod vezessen.
*****
(LE)TEHETETLEN
Mi lesz,
ha nem bírom el ezt a csöndet,
mit Isten törvénye rám szabott?
Szétfeszít, megbénít a végzet:
csak terhektől foszló rongy vagyok.
Hol van
a mennyekbe képzelt irgalom?
Hiány még nem volt ilyen közel.
Könyörtelen elmúlásokon
most magamra hagyva térdepel
minden
kérdés, mi soha nem kap választ,
s minden semmibe halt gondolat.
Kimondatlan kín könnye áraszt,
hogy vert magányomba zárjam azt.
*****
GYÁSZ
Kihunytak csillagaim.
Fényük helyén fekete
ruhában remeg a gyász.
A szavak tört ágain
föld színű feledés ül.
Olyan, mint egy látomás.
Kimondatlan hatalom
uralja mindkét karom:
erőtlen ölelésből
néma kibontakozás,
beletörődő közöny,
tántorgó lét - semmi más.
Temetett csillagaim
alatt fekete árok,
felettük szürke az ég.
A szavak könny-sátrain
zokogó magányom ül,
s benne fáj minden emlék.
*****
CSÖNDED ÖLÉN
Kezemben tartom
fehér virágaidnak
hulló szirmait.
Évszámok felett
egy szürke márványlapon
neved aranylik,
s hangod még zengi
a jövőnek hirdetett
tanításaid.
Könyörgő imák,
harangszók ölelik át
nyugvó hamvaid,
templomi béke
ül csönded bársony-ölén.
Némán állok itt,
magamra hagyva.
Árvaságom így nyitja
feléd kapuit.
*****
ÚJ DIMENZIÓ
Kerestem neked egy angyalkát,
s egy kicsi szívet. Szimbolikák
apró jeleibe rejtelek,
mit kapudra felfüggeszthetek.
Szeretetem idomult mása:
kézműves csodák a hiányra.
Csókolgatnám inkább homlokod,
s te gondolnád rólam “kis bolond”.
Vagy búcsúznék utolsót intve,
s kezed lassan felém emelve,
az arcunkra ült cinkos mosoly
biztatna, mint tette oly sokszor:
minden utolsót követ újabb,
mert a szeretet sosem múlhat.
De most... fáj e mélyből eredő,
elcsöndesült nélküled-idő.
KOVÁSZ
Már
csak átmosolyog rajtam a hatalmas Ég.
Ha lenne még hitem, talán fohászkodnék.
Meg nem értettségem magamba temetem:
szívembe mart vádakkal hal ítéletem.
Ajkam már nem mozdul és a szemem se lát;
kerülgetem évtizedek hordalékát.
Koldus-létem elé vetett lélek-moslék
etet ma is, s úgy teszek, mintha jóllaknék.
Ha
marasztalsz, kényeztess földi örömökkel,
hogy kapaszkodjak beléd foggal, körömmel.
Veled-jussom szótlan kérdéseket okád,
de nem nézel rám, s már én sem nézek terád.
Néma vagyok, s gyáva – szédülök hiányba,
öleléstelen, vacogó, bús magányba.
E létet, a Kegyelmes, ha nékem szánta,
hát belegyúrom a keletlen kovászba.
Mert
kenyere lehetnél éhezett hitemnek,
a túlhevített, s kihűlt ígéreteknek.
Valamit kerestem tűnődő szemedben
– igazzá hazudhattad volna szerelmem.
Bőrödön furcsa, kényelmes közöny fut át.
Elfojtott szavamnak üres szív ad hazát.
Most sóhajból építek lélek-ólakat,
s tanulom belakni kifosztott önmagad.
De
egykor nem ezt álmodtam, nem ezt akartam.
Tucatnyi mondat gyűlik poros sarkokban,
s én képzelt zsákokba zárom be valahány
egykor-volt tervedet. Ráncosodó, parány
kezemen már feszül, sajog az ízület,
tüdőmből kipréselt “veled vagy nélküled”
sípolja: zokog a száműzött szeretet.
Nyomait keresem. Benned és kívüled.
*****
BŰNTRIBÜN
Ezt a temérdek bűnt
fogjátok rá a Világra!
Vetett ágyatokban
aludjatok békés álmot!
A nyomor szemében
egyenruhát viseltek mind
– évtizedek álmán
gyűrődik selyempárnátok.
Rejtsétek titokká
a tenyérnyi kapzsiságot!
Térképnyi törvényt tűr
valahány kiszolgáltatott,
s fel se tűnik, ha az
éjben léhán fel-felhorkan
ütemes szuszogásotok.
Tömjétek tovább a
hízott gátlástalan-zsákot,
szárnyalva hatalmas,
királyi tribünök felett!
A lovasok már rég
emlékezetté futottak,
de a szónoki hang
a lélekben tovább rezeg.
Tét a tétre rakva,
és forog az élet-roulett:
bőröndben pihenő
gyűrt ruhák közt halott jövők,
s takargatott kínok
várnak megváltó számvetőt.
Ti csak aludjatok. Hosszú
az út az ítélet előtt.
*****
ELÁGAZÁS
Úgy megyünk el egymás mellett,
miként a sínek ágaznak el.
Talpfák közt bolyong a sorsunk
– sóhajomra sóhajod felel.
Lassan szokom meg a hiányt
– a csöndbe még megkapaszkodom.
Holt álmokkal ölelkezem,
de csókjuktól fázom már nagyon.
*****
PARTKERESŐ
Mint széles folyó partjait a híd,
összekötnek bennünket a szavak.
Egymásnak dőlve tartjuk meg a kínt,
bordáink közt sóhajok zsonganak.
Háttal állva tüntetünk a múltnak.
Fáradtan, szégyenlősen és sután.
Halk vágyaink hiánnyá torzulnak
az elmaradt kézfogások után.
*****
ÉN(N)EKEM
Álmomban
dúdoltam neked.
Bódultan
súgva éneked
fülembe
bújtak dallamok.
Amerre
léptél, hallgatott
az út: csönd
hullott a földre.
A Göncölt
írtam kezedre,
s te sárga
pillangók röptét
csodálva,
titokban csentél
ajkamról
egy szelíd mosolyt.
Markomból
patak vize folyt,
medrében
sok kis kő lapult.
Est-ében
tükrében megunt
sóhajok
születtek újra:
vártak ott
valami múltra
épített,
ringató csodát,
s bennünket
néztek – odaát.
*****
KEGYELEM
Nyáresti éjben
alszik a túlpart:
távoli, kéklő
ormokba olvadt.
Csönd tenyerében
hallgat a sóhaj,
bíboros álom
árnyakra fényt varr.
Rendez az Isten
vágyat és vétket,
összerak vérző
törtből – egészet.
*****
SZÜLETÉSNAPODRA
- Tamás fiamnak -
Lassan lépkednek a szavak.
Ahogy ünneppé bontalak,
tested ölelni akarom,
de már nem ér el a karom.
Már csak a szavak maradtak
– mind összegyűjtöm magamnak –
és sok-sok szivárvány-emlék.
Minden nap elébed mennék,
mint oly sokáig, s annyiszor.
Még látom, ahogy nyújtózol
gyermekként, álmot kergetve.
Riadtan bújtál ölembe,
amikor rád szállt egy darázs.
Csak a szeretet. Semmi más
kötelék nem foghat össze.
Szívemben maradsz örökre.
Életet, szárnyakat kaptál:
megkötve nem maradhattál.
Hiányt és könnyet sose láss!
Üveggolyónyi csillogás
mögé rejtelek én is el,
de néha előhív egy jel:
Ezerkilencszáznyolcvannyolc
Medárd hajnala szólt, s tanonc
anya lettem. Te hercegem.
Szőkeséged s a Végtelen,
langy esőben járta táncát,
s Isten megmutatta arcát.
Lassan érnek el a szavak:
évtizedekbe bontalak.
Itt pihen millió emlék,
és ma úgy utánad mennék,
hogy szívemhez öleljelek.
Mérföldek közti ünnepek
integetnek a nagy fáknak,
hogy lombjukban rád találjak.
*****
(V)ÁROK
Homályba vész a gondolat:
egyszer-volt mesék, áhítat.
Kereszten függő, tetszhalott
vétkek nyomán a hajnalok
takarnak fényt és bánatot.
Magányba hal az ájulás.
Közöny és vád bár árkot ás,
benne szuszog a “még maradj,
mert kellesz nekem – el ne hagyj”.
Ölel a test, bódul az agy,
s évekből hiányzó buja
évszakok szeles vihara
vánszorog vissza a csöndre.
Hinném, hogy visz valamerre,
majd eltemet mindörökre.
*****
BAROMÉTER
Lobogóra tűzött kiáltásokat visz a szél:
harangzúgásba veszett, sorvadó szavak.
Csak a varjak károgása éli túl a csöndet,
a torkon akadt indulatot és könnyet,
a mosolyt alázó, gyilkos pillantásokat.
Viharoktól meghajlott, öreg fák alatt
árvaság mögé rejlik az igénytelen tartás.
Ablak a világra. Mocskos kezek intenek
fehér kendővel álcázott, véres búcsút,
kiegyenesedik a beláthatatlan végtelen.
Tenyér alatti fényt temet a métely,
lökdösődő kötélharcokban bukdácsol
a barázdákat szántott bizonytalanság.
Vizes ruhába kapaszkodó önkívületet
mér a lélekrezonancia-barométer.
Időkorlátok közé dobott könyörgésben
rajzolt szívdobbanásokat radíroz a gúny,
lebegő jelenbe köp jelképesen a közöny,
de visszazuhan és mindenütt szétterül.
Várnak a felhők, vakító napragyogás körül.
*****
MA
Kihűlt szavak mellé kuporodom,
mint egy járdaszegélyen megakadt levél.
Panaszkodni – azt mondják – nincs okom.
Kit cél és vágy is hajt, így, vagy úgy, de megél.
Napsugaras nyár köszön az utcán.
A reggeli csend olyan, mint egy jó barát.
Kóbor macskák jönnek léptem után,
akár az ember, ki már nem lel új hazát.
Némán zuhognak belül a könnyek,
s belém kövülnek, mint egy kérges délután.
Tüdőmben fáradt sóhajok ülnek,
pillantásom elpihen a fák derekán.
Csak állok. Nézem a büszke semmit,
hogyan képes lépésre bírni lábamat,
s míg egyik a másik után botlik,
egy törmelék nagyot roppan talpam alatt.
Saroknyi zúzott fal – akár a könny,
mit kővé dermeszt e magasztos, gennyes lét.
Börtön szagú bűnt terít a közöny,
s rám hunyorítva szítja a pokol tüzét.
*****
DIABLO
Hulló levelek színébe zárom
a markomból kigördülő időt.
Rozsda-vággyal újra rajzolt álom
lejti táncát az éj csöndje előtt.
Kavicságyon örvénylik a mélység,
kék áhítatot leng körbe a szél,
fák között szűrt napsugár a vendég,
az erdő magas sziklákhoz beszél.
Habos felhők járnak rajtuk táncot,
mintha nem létezne ott semmi más,
és úgy fehérlenek fönn a csúcsok,
mint néhány bojtos sapkás óriás.
Lélek-hintó ringatja az álmom,
minden emléket a szívembe zár,
s amíg lépteimet újra járom,
a távolság túlpartja visszavár.
*****
PARADOXON
Most, hogy így spontán belém taposott a reggel,
csak úgy létezem, semmibe néző szemekkel.
Tartalékláng életem napjai a polcon –
porosodnak a könyvek mellett. Ha kimondom
keserű bánatom, azért ver meg az Isten,
ha boldogság röpít, az meg semmibe vesszen,
akár a tüdőből kifújt, fáradt levegő.
Hasztalan. Mint az élet. Eskü. Út. Temető.
Se ünnep, se öröm, se hiány, se gyász.
A lét minden lépést, elvet meggyaláz.
Ősz. Ez vagy nekem.
Elmúlás. Hiány.
Behunyom szemem,
és millió árny
kacagja csöndem.
Mellettük fekszem.
Temetetlen.
*****
BÚCSÚ(S)ZÓ
Vacogó szavakat suttog az éj.
Égi jelek mutatják, merre mentél.
Szívedből száműzött halk dobbanást
hordanak messzire az őszi szelek,
avar temeti lépted – életed.
Hullámok ringatnak, és mint hű palást,
óvják a benned élt gondoskodást.
Nyugalommá hallgatott létöröm
melege sugárzik át minden kövön.
Erdőkbe ágyazott békéd a csend.
A könnyek égi szemeidbe néznek,
s míg árnytested meghajol a fénynek,
körötted magaslik fehéren a rend.
Vigaszod szárnyat bont majd idelent.
Fénykaroddal ölelj mindenkit át,
ki téged várva vezekli a hiányt!
Vándorlásod kísérjen hitedben,
utadon örök csillagod vezessen.
*****
(LE)TEHETETLEN
Mi lesz,
ha nem bírom el ezt a csöndet,
mit Isten törvénye rám szabott?
Szétfeszít, megbénít a végzet:
csak terhektől foszló rongy vagyok.
Hol van
a mennyekbe képzelt irgalom?
Hiány még nem volt ilyen közel.
Könyörtelen elmúlásokon
most magamra hagyva térdepel
minden
kérdés, mi soha nem kap választ,
s minden semmibe halt gondolat.
Kimondatlan kín könnye áraszt,
hogy vert magányomba zárjam azt.
*****
GYÁSZ
Kihunytak csillagaim.
Fényük helyén fekete
ruhában remeg a gyász.
A szavak tört ágain
föld színű feledés ül.
Olyan, mint egy látomás.
Kimondatlan hatalom
uralja mindkét karom:
erőtlen ölelésből
néma kibontakozás,
beletörődő közöny,
tántorgó lét - semmi más.
Temetett csillagaim
alatt fekete árok,
felettük szürke az ég.
A szavak könny-sátrain
zokogó magányom ül,
s benne fáj minden emlék.
*****
CSÖNDED ÖLÉN
Kezemben tartom
fehér virágaidnak
hulló szirmait.
Évszámok felett
egy szürke márványlapon
neved aranylik,
s hangod még zengi
a jövőnek hirdetett
tanításaid.
Könyörgő imák,
harangszók ölelik át
nyugvó hamvaid,
templomi béke
ül csönded bársony-ölén.
Némán állok itt,
magamra hagyva.
Árvaságom így nyitja
feléd kapuit.
*****
ÚJ DIMENZIÓ
Kerestem neked egy angyalkát,
s egy kicsi szívet. Szimbolikák
apró jeleibe rejtelek,
mit kapudra felfüggeszthetek.
Szeretetem idomult mása:
kézműves csodák a hiányra.
Csókolgatnám inkább homlokod,
s te gondolnád rólam “kis bolond”.
Vagy búcsúznék utolsót intve,
s kezed lassan felém emelve,
az arcunkra ült cinkos mosoly
biztatna, mint tette oly sokszor:
minden utolsót követ újabb,
mert a szeretet sosem múlhat.
De most... fáj e mélyből eredő,
elcsöndesült nélküled-idő.
*****
JÓ LENNE
Sétálni
utcákon bolyongó léptek nyomán,
köszönni a korosodó fáknak,
amikor némán meghajolnának
erőtlen, tétova testem után.
Ölelni
a vén törzsükben rejtező erőt,
süllyedni sárguló avarágyban,
hinni az apró, égi csodákban,
s hogy minden perc teremthet szép jövőt.
Érteni
a szótalan pillantások kegyét,
titkok, csöndek, könnyek áradását,
reményt látni a Nap sugarán át,
s mosolyokkal fizetni mindenért.
Sétálni
utcákon bolyongó léptek nyomán,
köszönni a korosodó fáknak,
amikor némán meghajolnának
erőtlen, tétova testem után.
Ölelni
a vén törzsükben rejtező erőt,
süllyedni sárguló avarágyban,
hinni az apró, égi csodákban,
s hogy minden perc teremthet szép jövőt.
Érteni
a szótalan pillantások kegyét,
titkok, csöndek, könnyek áradását,
reményt látni a Nap sugarán át,
s mosolyokkal fizetni mindenért.
Fogadni,
ahogy térdre hull az őszinteség,
s igazsága a ránk szabott útnak,
örülni minden apró dolognak.
Talán ennyi pont elég lenne még.
*****
Ha tehetném, levenném
szívedről a bánatot.
Bús napok kő-hideg tenyerén
kuporgó valóság az élet.
Hosszú ujjaiddal fonja
ébenfekete haját a gyász,
s te színes álruhában jársz,
hogy eltakard mosolyok,
bánatok, hiányok testét.
Hátadon holtodiglan terhek:
mások számára közömbös,
természetes ember-való.
Ősz-barnára festette Isten a tájat,
összegyűlt bánatokat söpör a szél.
A hulló levelek akár a könnyek,
és egyre több ember a múltjáról beszél.
Ha tehetném, letenném
szívemről a bánatot.
Az évek tört-egész szigetén
nyomorgó elmúlás az élet.
Fénylő mosolyommal tartja
mindennapok sötétjét a ház.
Falai közt sikolt a gyász,
hogy éltesse tetszhalott
erőm és céljaim tétjét.
Csöndemben örökzöldek nőnek:
mások számára közömbös,
láthatatlan lélek-való.
*****
RÉSZEG(Y)SÉG
Lombhullásba temetett hiányok
vacognak az őszi napsütésben.
Magányos hintákat lendít a szél.
Évtizedek könnye nehezedik
a csöndre, s benne senki nem beszél.
Keréknyomokban hallgat az idő.
Megcsalt várakozásokba kódolt
reményt vonz a kötelességtudat,
míg a kibontatlan kacagások
elsiratják a széthullt álmokat.
Hiányok hátán haldokló magány,
holnappá rothadó, üres percek.
Félrevonuló fény, ősz, alkonyat.
Boldoggá hazudott józanságot
részegít a lázadó öntudat.
*****
MÁR NEM
Lassan eltűnök
a realitások mögötti kétségek
félelmet keltő erdejében.
Gondolataim körül burjánzanak
az árvaságból, s magányból
kihajtott indák. Kérdéseimre
hiába keresem magamban a választ.
Hibáimat hiába akarom kijavítani.
Bukott diákként szégyentáblára
írom gyönyörű nevem, melyre
tudatom óta oly büszke vagyok.
Csalódásokat, szomorúságot
közvetítő jogtalan vádjaim,
hiányaim börtönében sorvadok.
Már nem akarom tudni, ki vagyok.
Sorsom egyirányú utcáit róva
megrepedt téglák tartanak.
Félek előre lépni – gyengeségem
felétek mutatom mégis.
Mosolyoghattok. Hátat fordíthattok.
Csak tükröm könnyezik
– ez már nem én vagyok.
Mélyülő szarkalábaim közé véstem
hiábavaló várakozásaim kudarcait.
Képzelt szeretetlenségem láncaival
kötöm gúzsba magam. Szorosan,
hogy ne férjen közé a remény,
s ne vágyjam a világosság
embernek mutatkozó biztatásait.
Adósságaim szeretném megadni csak.
Viszonzatlan jó szóra küldeni áldást,
beválthatóvá tenni a zálogba adott,
de soha be nem tartott ígéreteket.
Visszaadni minden kapott vagyont,
mi engem meg nem illet.
Elengedni élőt és holtat,
s hinni, hogy mindez feloldhat.
De hiába minden tiszta szándék,
ha jónak lenni oly kevés vagyok.
Mozdulatlan tűröm a csöndet,
a közelemben lopakodó,
érthetetlen, kétarcú közönyt.
Várom az éjek álmot hozó
szabadságába rejtett találkozást
vágyott önmagammal, s hogy
a sosem volt boldog ébredések
helyett egy éjjel talán majd
engem is megtart karjában a halál.
*****
A HIÁNY KARÁCSONYA
Az ünnepi fényeket
fekete csönd takarja.
Elengedésre tanít
hiányaim fény-karja.
Szeretet helyett deres
léptekbe lapul a szó.
Reám zuhant számtalan
szétválogatni való.
Kínom magamba zárom.
A gyász feléd menekül,
bolyong sóhajokon át,
és nélküled hegedül
karácsonyi dallamot
a szívem. Ölelnélek,
de már nem érhetlek el,
s egyedül lenni félek.
Pedig megnyugtattalak:
igen, már erős vagyok!
Most mégis: remeg a lét.
Apu, küldj egy csillagot!
*****
LASSAN
Még moccansz, még szuszogsz,
de már szisszenve távolodsz.
Közelséged hűvösében
dermedt csöndünk ostoroz.
Még dacolsz, s még karolsz.
Fáj, de már „nem oszt, nem szoroz”:
önző és vérző közönyből
bújunk vissza magunkhoz.
Még várok. Rég várok.
Emlékké vált álmok
néznek, míg oldom a féket.
Halk elengedés, végzet.
Még sírok. Még írok.
Szívbe ásott árok
tíz évnyi esélyből - mélyre.
S lassan kimondjuk: vége.
*****
FEKETE
Fekete bánatban
fekete a múltam.
fekete álmokkal
feketébe bújtam.
Fekete csöndemben
fekete lett minden:
fekete fájdalom
fekete keretben.
*****
I(DE)GEN
Szívünkbe-dermedt képeket
sejtet a hajnalok vászna,
s izzó, nagy fényeink helyett
a félelem árnyát vigyázza.
A mozdulatlanság béna
testté merevített mindent:
könny nélkül síró szemünkben
üressé vált a tekintet.
Közönnyé avult éveket
takar a tékozló jelen,
s napjaink közt botorkálunk,
mint két eltévedt i(de)gen.
*****
TEGNAP
Megsemmisítő tekintetedben
porig égtünk valahányan,
s te fotelkirályként üdvözültél
egy megfakult koronában.
*****
TAN-ÚT
Úgy kerülgetjük a szavakat,
mint márciusi napsugarat
a tél.
Visszafordíthatatlan vihart
kavar hallgatásaink alatt
a szél.
Bizalomhiányos jelenben
vádakból vastag falat épít
a múlt,
pedig csak hinni kellett volna,
hogy az őszinteség nem kíván
tanút.
*****
INSTANT
Láthatatlan láncon tartjuk egymást
– vétlen foglyod vagyok, s te az enyém.
Kudarcaink betakarnak, és lásd:
mégis fázunk. Te bennem, s benned én.
*****
ELLENTÉTEK
A melegben fázom,
míg a hideg körül ölel.
Fény és sötét viszálya
elől hogy bújjak el?
Míg a szó meghallgat,
a csönd bennem bőszen üvölt.
A nap és éj hatalma
holnap felettem dönt.
*****
MINDEN RENDBEN
Örömgyűjtő életünkben
míg összeáll az egész,
vajon hány perc a minden?
Néha megáll a józan ész.
Amerre csak szemünk ellát,
napraforgó jellemek pörögnek
szivárványköpenyben;
az irónia kaleidoszkópján át
mi sírunk, ők nevetnek,
s hazudják: minden rendben.
Nekünk a semmi
a legnagyobb bőség:
a szívekben gyűlölet,
hömpölygő irigység.
A szó megkopott: haza.
A hatalom: a pénz szaga.
Bujdosó lelkiismeretek
vándorolnak át a határon,
feneketlen zsebükben
reménybe csomagolt,
elérhetetlen álom.
Hiány és bőség keveredik
örökölt szerepben,
itt sírnak, ott nevetnek,
s hazudják: minden rendben.
Ennyi az egész?
Ennyi lenne a minden?
Csak menni, menni
születéstől a halálig?
Kétkedőn szenvedni
száműzött hitünkben,
míg test és lélek
külön nem válik?
Míg bőrünk alá fészkel
a valósággá hamisított érdek,
emlékké őrizzük a múlandót,
a vágyakba rejtett szépet,
tagadva, hogy minden perc,
minden születésnap méreg.
A hiányból növekvő dagály
mocsokká szennyezi a fényt.
Talpunk alatt sár,
benne cuppog a lét
sivár testünkbe zárva,
s mint a magányra ítélt,
szerencsétlen árva,
úgy állunk sorban
a megváltó kegyelemért.
Pocsolyánk vizéből
szemünkbe tükröződve
sír a felirat: ennyit élt.
Elmenők, s maradók őrlődnek
e kitaposott rendben.
Mind sírnak... majd nevetnek,
s hazudják: minden rendben.
*****
BOHÓCKÖNNYEK
minden átkozott percben
magam mögött hagyom
a közönnyé tékozolt időt
nevetséges egyszerűséggel
sorvad gennyes pondróvá
bennem a rózsaszín romantika
pontokba szedett követelések
visszhangozzák a teljesítetlen
vágyak sikolyából kiszűrődő
kétségbeesés utáni csöndet
míg a halál majd újra csönget
giccses félhomályból
lobbanó gyertyaláng
világítja be az elmém
fojtó füstjében kavarog
az uralkodó méla undor
már semmi nem lehet
úgy ahogy szeretném
már sehogy se szeretném
csak valahogy átszűrni
az örökkévalóba vontató
köldökzsinór mérgezett
vérét s békében hagyni
a vigasztalan vergődés
muszáj-lélegzéseit
nem volt jó se ott se itt
csak magamra haragszom
az ártatlan bohóckönnyek
önsajnálatba temetnek
s hagyom hogy húsom
elnyelje a valóság méhe
fogaim közé feszítem
a kirakatnyi ígéreteket
s váltok egy idénybérletet
szerepemet így játszom el
idomított örömmel
*****
KÉNY-SZER
Belekényszerültem rég a virtuális térbe.
Az elképzelt valóság csak itt ad örömöt.
Figyelmet halmozok érintésekért cserébe,
míg szótlanság ölel magányos falak között.
Konok dacból fordítok a kegyelemnek hátat.
Sértettség és közöny: naponta szíven hasít.
A fojtó csönd torkában is felduzzadt a bánat:
minden pillanat életben maradni tanít.
*
Régóta tudjuk: kizártuk magunkat egymásból,
s hogy merre van a kulcs, már senkit nem érdekel.
Szemérmetlen önzőséggel veszünk el a vágyból,
mégis a hiányban élünk, s mindegy, hogy kivel.
Hibáztunk. Egy napon majd mind ráeszmélünk egyszer,
de akkor már mindenhez túl késő lesz talán.
E virtuális tér pedig elegendő kényszer,
hogy elvérezzünk a lét közös ravatalán.
Örömgyűjtő életünkben
míg összeáll az egész,
vajon hány perc a minden?
Néha megáll a józan ész.
Amerre csak szemünk ellát,
napraforgó jellemek pörögnek
szivárványköpenyben;
az irónia kaleidoszkópján át
mi sírunk, ők nevetnek,
s hazudják: minden rendben.
Nekünk a semmi
a legnagyobb bőség:
a szívekben gyűlölet,
hömpölygő irigység.
A szó megkopott: haza.
A hatalom: a pénz szaga.
Bujdosó lelkiismeretek
vándorolnak át a határon,
feneketlen zsebükben
reménybe csomagolt,
elérhetetlen álom.
Hiány és bőség keveredik
örökölt szerepben,
itt sírnak, ott nevetnek,
s hazudják: minden rendben.
Ennyi az egész?
Ennyi lenne a minden?
Csak menni, menni
születéstől a halálig?
Kétkedőn szenvedni
száműzött hitünkben,
míg test és lélek
külön nem válik?
Míg bőrünk alá fészkel
a valósággá hamisított érdek,
emlékké őrizzük a múlandót,
a vágyakba rejtett szépet,
tagadva, hogy minden perc,
minden születésnap méreg.
A hiányból növekvő dagály
mocsokká szennyezi a fényt.
Talpunk alatt sár,
benne cuppog a lét
sivár testünkbe zárva,
s mint a magányra ítélt,
szerencsétlen árva,
úgy állunk sorban
a megváltó kegyelemért.
Pocsolyánk vizéből
szemünkbe tükröződve
sír a felirat: ennyit élt.
Elmenők, s maradók őrlődnek
e kitaposott rendben.
Mind sírnak... majd nevetnek,
s hazudják: minden rendben.
*****
BOHÓCKÖNNYEK
minden átkozott percben
magam mögött hagyom
a közönnyé tékozolt időt
nevetséges egyszerűséggel
sorvad gennyes pondróvá
bennem a rózsaszín romantika
pontokba szedett követelések
visszhangozzák a teljesítetlen
vágyak sikolyából kiszűrődő
kétségbeesés utáni csöndet
míg a halál majd újra csönget
giccses félhomályból
lobbanó gyertyaláng
világítja be az elmém
fojtó füstjében kavarog
az uralkodó méla undor
már semmi nem lehet
úgy ahogy szeretném
már sehogy se szeretném
csak valahogy átszűrni
az örökkévalóba vontató
köldökzsinór mérgezett
vérét s békében hagyni
a vigasztalan vergődés
muszáj-lélegzéseit
nem volt jó se ott se itt
csak magamra haragszom
az ártatlan bohóckönnyek
önsajnálatba temetnek
s hagyom hogy húsom
elnyelje a valóság méhe
fogaim közé feszítem
a kirakatnyi ígéreteket
s váltok egy idénybérletet
szerepemet így játszom el
idomított örömmel
*****
KÉNY-SZER
Belekényszerültem rég a virtuális térbe.
Az elképzelt valóság csak itt ad örömöt.
Figyelmet halmozok érintésekért cserébe,
míg szótlanság ölel magányos falak között.
Konok dacból fordítok a kegyelemnek hátat.
Sértettség és közöny: naponta szíven hasít.
A fojtó csönd torkában is felduzzadt a bánat:
minden pillanat életben maradni tanít.
*
Régóta tudjuk: kizártuk magunkat egymásból,
s hogy merre van a kulcs, már senkit nem érdekel.
Szemérmetlen önzőséggel veszünk el a vágyból,
mégis a hiányban élünk, s mindegy, hogy kivel.
Hibáztunk. Egy napon majd mind ráeszmélünk egyszer,
de akkor már mindenhez túl késő lesz talán.
E virtuális tér pedig elegendő kényszer,
hogy elvérezzünk a lét közös ravatalán.
*****
MAGAM
élet s halál börtönében
zúzott hittel és reménnyel
tisztogatom saram
magam vagyok - magam
minden úton és útfélen
letakarnák tiszta fényem
taposnának sokan
magam vagyok - magam
törött jövőm tenyerében
szilánkjaim szétterítem
múlt és jelen zuhan
magam vagyok - magam
tűnő célok jég-fehéren
lebegnek a szürke égen
félelem űz, Uram
magam vagyok - magam
élet s halál küzdelmében
széjjel fut a messzeségen
segélykérő szavam
magam vagyok - magam
*****
PRÉDA
Szánalmas, csonka éveim után
összegzem életem, sután:
többnyire küzdelem jutott,
s a remény hite sokszor elhagyott.
Undorral mosolygom e létezést:
cirkuszi báj és konc a tét.
Kacagni kéne jó nagyot,
úgyis csak tévedés, hogy itt vagyok.
Sokáig hittem: egyszer jól leszek.
Megcsúfolt évek, halk neszek
üldöztek, s vártam a napot:
lesz, mikor majd boldogan hallgatok.
Kigúnyolt hitem, naiv csemegém,
túlfűtött álmom: te meg én.
Szeszélyek prédája vagyok,
jussom csak álmokba hűlt illatok.
Mint lélekbe bélyegzett ócska mém:
túlolvasott ponyvaregény,
szerepek, játszmák, holnapok...
Hazudd, hogy tévedés. Még itt vagyok.
*****
ÉGIG
Nem számít más, csak a látszat:
a hazugság nem gyalázat.
Nem a hitünk – csak az érdek.
Torkon akadt, vak miértek.
Nem szavaink: csöndünk lázad
– fölsajduló, bús alázat,
rendre vágyó, igaz élet.
Istenek tett tűnt ígéret.
Nem lángolva: duruzsolva,
mint a parázs, mi tűz volna.
Fellobbanó rőzse-gallyak
égig érő füstté halnak.
Nem a vágyak – csak az erő,
mint a testben felizzó hő.
Nem az öröm – csak a könnyek.
Bűnre bűn hull s földre görnyed
mind, mi egykor tisztesség volt.
Feketéllik már az égbolt,
mégis fényt vár sötét éjünk:
ne csak haljunk – méltón éljünk!
*****
TENGELY KÖRÜLI ÚT
Észak
- Segítesz?
- Igen!
- Elhiszed?
- Hiszem!
- Nehéz lesz.
- Tudom.
- Hagyd csak rám!
- Hagyom.
- Követnél?
- Vakon!
- Szeretnéd?
- Nagyon!
Nyugat
- Szuper volt!
- Igen.
- Megérte!
- Hiszem.
- Kellettél.
- Tudom.
- Ráhagyod?
- Hagyom.
- Követtél?
- Vakon.
- Fáradt vagy?
- Nagyon.
Kelet
- Fázol még?
- Igen.
- Jó lesz majd!
- Hiszem.
- Így van ez...
- Tudom.
- Hagyd csak rá!
- Hagyom.
- Bízol még?
- Vakon.
- Visszavágysz?
- Nagyon.
Dél
- Ismerlek?
- Igen.
- Rég volt már...
- Hiszem.
- Játszottam!
- Tudom.
- Hagyhatnád...
- Hagyom.
- Hogy bírod?
- Vakon.
- Csalódtál?
- Nagyon.
KERESZT
Gúnyoltátok és üldöztétek.
Mély megvetésben fürdettétek
– félelmetektől porzott az út.
Kínoztátok és megöltétek.
Ma vérén kúszva követnétek
– aljas bűnökön trónol a múlt.
*****
PARÁZSNYOMOK
Csak a négy fal van,
mi összeköt. Kívüle
szabadon élhetsz.
*
Míg emlékezem,
másnak romantikázol.
Mire gondoljak?
*
Gyáva akarat
a szív dobbanásait
semmibe venni.
*
Ha kötlek - mennél,
ha küldelek - maradnál.
Egy helyben állunk.
*
Érted dobtam el
a vágyaimat? Dehogy...
Csak magam miatt.
*
Kötelességre
születtem. Felelősség-
körömbe léptél.
*
Nincs továbblépés.
Működésképtelen lett
minden hajtómű.
*
A lelkem fáj, de
köszönöm a szavakat.
Megtanultalak.
*
Se érdek, se bűn,
se szeretet nem múlik.
Csak átalakul.
*****
VÁLASZT(ÁS)OK
Szabadság ízű
feloldozást kínálok.
Fogadd el. Finom.
*
Két szám közül az
egyik felesleges volt.
Kiradíroztam.
*
Törvény és törvény
egymással szemben állnak.
Melyiket hiszed?
*
Vívódástalan
utad lehet nélkülem.
Elengedhetlek.
*****
KESZEKUSZA
Varrhatatlan
Összecsomagolt vágyak
gyűrődnek a szekrényben,
zsebekbe zsugorított intelmekkel
együtt préselődve fuldoklik a bűn.
A tudatlanság túlzsúfolt folyosóin
halogén sóhajokkal teletömött
sötétség tátong. A rongyos célok
hasadása nem varrható újra,
a cérna nem megy át a tűn.
Ingercsomókat bogozó törekvés nyüszít,
botor hazugságok se csillapítják
a hidegrázás méla undorát.
A fülek látnak, a szemek hallanak,
míg érintések hideg bársonyát
szavalja a sarokba szorított emlékezet.
Monoton vízzubogásra
széknyikorgás mordul,
mosatlan edényeket tologat
az enyém-tiéd gőgje,
vállfákon lógó elutasítás
hunyorog a tékozló csöndre.
Számító mozdulatokat
rendszereznek a ráncok,
és kényszeredett ragozással
mondatokat fertőtlenítenek
az igekötős tagadások.
Burjánzás
Összegyűrt flakonokba szorult
kiáltásokat őriznek a konténerek.
Ódon utcasarkok hepehupás kövén
gurulnak jobbra és balra.
Kiselejtezett pillanatok
maradéka csüng az ágakon,
sértettségüket megszégyenítve
rázza a szél. Kiszámítható
zuhanásuk életveszély.
Számok mögé bújik
a felismerhetetlen,
sötét és világos harcát takarja
az óra megkopott lapja.
Igaz-hamis játékot lépkedve
csírázik a kigúnyolt jövő,
rosszindulatú gondolattumort
növeszt a feledékeny idő.
Legörbített ajkak mögül
lázasan sziszeg
az egymásba fonódott
harag és gyűlölet.
Dallamokba feszített őrület
szálkás kapuján dörömböl
a mosolytalan látszat.
Ez a megjátszott alázat.
Szavak romjain
hunyorogva imádkozik
a megálmodott béke:
se szívnek, se léleknek
nincs menedéke.
Összezárt fogakat koptat
a kudarcban növekvő,
birtokló magány.
Bomlás
A kiszámíthatatlanság utcáin
mosolyogva oson a spekuláció.
Lapra lap lapul: az akarat jól takarja
a festett arcok hitelesített mását.
Évtizedek rutinját
mormolják az átkok,
életjelet ad az eljátszott
észrevétlenség,
benne mumifikálódnak
a vitrinben őrzött szövetek.
A gyertya csonkig ég.
Keszekusza fonalak mentén
kapaszkodik a töprengés,
be nem tartott ígéretek után
forognak a táncok,
beleszédülve ropják
a nevetséges nyilvánvalóságot.
Ajtók záródnak és nyílnak
hajszálpontos helyeken,
ott, ahol elhatárolódnak az álmok.
Betegen és részegen
rendelt megérkezések,
újragondolt maradások
elfonnyadt gyümölcseiből
erjed bűzzé a csalódottság.
Szabadesés
Értelmetlen összenövést
hasít ketté egy életlen kés:
utoljára még felüvölt
a kutyaszőr szagú sebekből
kivérző kínos szenvedés.
Nincs oldás, nincs kötés,
csak biztonsági háló nélküli
szabadesés.
*****
HUSZONHÁROM
Tűpontos időzítések mély barázdáit húzza
maga mögött a szégyen. Vívódást pumpál
ódon könyvek betűi közé a szív, felszántva
könnyes forgatókönyvek könyörtelen sorait.
Múló igazságok színjátszó arcát mutatják
a bennünk elhasználódott évszakok:
a télből jégvirágot, a tavaszból
rügyet fakaszt az emlékezés.
Élesen világít szemünkbe
az arcunkhoz támasztott
közönségesség tükre –
nagyított sérelmek
sebe vérzik benne.
Megtisztulás.
Lebegő magányok ölelik a sóvárgást.
Emberkarok helyett. Neonfény
világítja meg a késleltetett
elindulás fájdalmát.
Kényszeredetten
tapsol az utolsó
sorban feszengő
hiány. Míg a percek
mögött megbújva hallgat
a sokaság, egy kóbor lélekben
képzelgő sérelmek vernek tanyát.
Kínosan sziszeg a múltat taposó jelen,
minden összefügg, mégis jelentéktelen.
Egy betöltetlen hely ott marad üresen.
Töltelékszavak takarják
romboló hallgatások üregeit.
Valóságot kápráztat a ragyogás,
így észrevétlen marad a fénytelen,
fátyolos tekintetbe rejtett búcsú.
Szereppé álcázott kudarcokat,
és maroknyi szomorúságot
morzsol a megszokottság.
Csodák sírján huszonhárom gyöngyvirág
buja illata szaggat földszínű gyászruhát.
*****
TÜZEK FÉSZKE
Ahogy őszi gallyak reccsennek a lábunk alatt,
úgy roppan szét bennünk, és üvölt fel az indulat.
Szégyen e tűz, hisz jelent égetve lázzá hevül
– csak alázat lehet, mi efféle kínokat tűr.
Évek hiánya fon körénk parancsoló csöndet.
A türelmetlenség haraggal karöltve csönget,
majd megállít, és kimért józanságra int az ész.
Körülnézünk, s a hiány gúnyosan szemünkbe néz.
Megkopott ígéret keres új helyet s értelmet
a hosszú ragaszkodás elavult törvényének.
A megtartó fegyelem vaspántjain rozsdálló
várakozásba botlik egy magára hagyott szó.
Kihűlt szerelmek szoknyáin gyűrött könyörgések
zsugorodnak. A fák fölött könnyező emlékek
rántják ragacsos köddé a bárányfelhők kékjét,
vigyázva, hogy féltett álmainkat szét ne tépjék.
*****
SZÜKSÉGÁLLAPOT
gyökértelen létezésben
keresi szükségét
a kapaszkodó jelen
eltaszított ragaszkodást
leplező mosolyok szegletében
sírássá görbülnek
a megkövült
megkopott
túlhordott
hallgatások
jelentéktelenné morzsolt
szokások
pillantások
szavak gyónnak
a hátat fordító
figyelemnek
naplózott
sorszámozott
emlékek pillanataiból
új valósággá osztódnak
a be nem tartott fogadalmak
a fehér galambok
szárnyain vacogó
hűlt szerelmek vágyai
meg nem hallgatott imák
hevernek akaratlan
tettben és gondolatban
hiábavaló törekvések sírnak
a túlcsordult csöndek ölén
a szemek tükrében
burjánzó vádak
vezeklő vétkek
önzés és megalkuvás
a hamisság görbe íve
választalan kérdések
sokasodnak a sorban
észrevétlen lapuló
tervek
vágyak
hideg érintések között
néma elengedéssé
tömörülnek
az egymást ölelő hiányok
az erőtlen ígéretek
az önzetlenségből
és hazugságokból
összefont indák
az elvárásokból fogant
csalódások
fohásztalan éjszakák
szorongató markából
vajúdva születik a jövő
a tudatlan bizonytalanság
terheit cipelő
halálhoz hasonlító
elengedés
rendelt magány
*****
CIRKUSZ
Tulajdonságainkból
porondot építettünk,
büszkén pózolva a jelent.
Biztonságossá téve hívságaink
zavartalan mutatványait,
gondolattégláinkból
falat emeltünk a porond köré.
A fal mögött lökdösődnek
kibékíthetetlen ellentéteink:
Egymás mellett sorakozva,
hiányzó vakolatok résein kukucskál
a háttérbe szorított tisztelet,
az őszinteség, s az érzékeny odaadás.
A felelősség zavartan fordít hátat.
Erőszakosan visít az önzés,
a számító érdek, a hatalomvágy.
Néhány lépésre tőlük
ordítva bömböl az akaratosság.
A hamisság a hazugsággal karöltve,
kissé távolabbról figyel,
s némi bonyodalom szándékával
időnként közbeszól.
Földön fekvő célokat,
s önbizalmakat taposnak
a jól kifejlett rosszindulatok.
Halálra ítélt egészség könyörög
a feledékeny irgalom előtt.
Könnyezve nézi őket a remény.
Bábuként, megalázva hevernek
perverz gondolatok kénye-kedvére
az érintetlen vágyak.
Némasággá kövül a hallgatás,
a türelem a bizonytalansággal barátkozik.
A féltékeny indulatokból bűn,
a veszteségekből nyomor burjánzik.
Révedő tekintetekből könnyek csordulnak,
légszomjas tüdők levegőnek álcázott
szmogot pumpálnak
az utolsóig dobbanó szívek
közeli szomszédságában.
A porondot sárga, piros,
kék és zöld fénycsóvák
pásztázzák. Közepén
egy bohóc hegedül.
Zenéje az égig harsogja
a szentté dicsőített,
halva született igazság
könyörületes kegyelmét.
Micsoda cirkusz!
*****
NYOMÁS ALATT
Kétszer kérdezni,
tudva a biztos választ:
csak teszt üzemmód.
Meghibásodást
jelezni, sejtvén a cselt:
kicsinyes bosszú.
A vád gyanúja
cinkossá tesz, bűnbe csal.
Le nem mosható.
Esélyeinkből
kijátszott bizalmunkért
megbüntet a csend.
*****
UTÓHANG
Nem a tett és nem a bűn.
A vezeklés - keserűn.
A szűz tisztaság szennye,
a csend bemocskolt kelyhe.
Nem a csók és nem az út,
mi belőlünk szabadult.
A hallgatás sejtelme,
néma játszmák üzelme.
Nem a szó és nem a vád.
Az eltitkolt vágyra vágy,
mi el sosem mondható,
csak megélni volna jó.
Nem a volt és nem a van.
Az idő bizonytalan.
Az eltemetett érzés.
A letakart kísértés.
Nem a múlt s nem a jövő.
A közben eltelt idő.
A szemtől szembe csöndek,
mik halottan születtek.
*****
VOLTAM
Fénye voltam sötét éjjeleknek,
de elfújták szeretetlángomat.
Rúzsos ajkak most rajtam nevetnek,
kerülve könnyes pillantásomat.
Éhe voltam meleg ölelésnek,
tűrtem pusztító, bűnös átkokat,
vétkemből vérző vétkek születtek,
hogy ne hallják meg kiáltásomat.
Öle voltam zárkózott magánynak,
s e hiányt senki nem vette észre.
Sértett haragok csönddel tagadnak,
és két részből tesznek az egészre.
*****
KUPORGÓ
A csönd szürke szélére kuporodva nézem,
mint kísérnek az utolsó közös ünnepek.
Kereszt alatti fogadalmak futnak messze,
a tavasz örökzöld fenyőillatot temet.
Porhanyós föld alá bújt minden kócos emlék,
párnasüppedésben alszik egy halk felelet.
Hűs hajnalok magányában préselve szorít
az elrendelt búcsú – vigyázó kezek helyett.
Már elindultak a léptek. Távolodó fák
köszönnek össze a szélben. Szemembe nevet
a fájdalom, gyűrt arcomon köröket táncol,
s újraszámolom a bennem kihalt fényeket.
*****
ANGYALOKKAL
Halovány képek suhannak át az éjeken.
Álom, vagy egykor volt valóság? – kérdezem.
Bőrömhöz simul a paplan alatti sötét,
s míg verejtékbe gyűjtöm fájdalmam könnyét,
átölelnek kedves, cikázó éji árnyak.
Csöndemre láthatatlan angyalok vigyáznak.
*****
RENDELT IDŐ
Mint gyermek, ki ajándékát várja,
s titkokba rejti édes álmait,
úgy vágyom ölelő karok csöndjét,
s hogy majd erős várába zár a hit.
A remény ringató ölét vörös
szirmokkal szórom kavicsok helyett,
nyárra őszt, majd télből újra napfényt
várva, mely csillámlón reám nevet.
Akár a boldogság, mit elképzel
az elme, sóvárgó vágyak nyomán:
a zsivajból szűrt öröm lágyan a
szeretet kegyelmét csókolja rám.
*****
Mielőtt sziromként lehullok a porba,
még elmondom, hogy mit szerettem volna.
Látni a ragyogást, vigyázni az álmot,
gazdaggá tenni mindent, mi sivár volt.
Koldusnak, betegnek megadni a vigaszt,
soha senkitől meg nem tagadni azt.
Gyertyafényben kedves angyalokat várni,
a teliholdnál vágyakat kívánni,
az úton megtalálni a legszebb követ,
és markomba venni munkába menet.
Tömegben jó zenét hallgatni tombolva,
nem törődni azzal, ki és mit mond ma.
Idegen tájakon sétálni elveszve,
naivan figyelni minden új neszre,
madáréneket hallgatni erdők ölén,
csodálni, hogy kúszik a fák közt a fény.
Szerelmet elhinni, adni és fogadni,
sokból és kevésből templomot rakni.
Messzire nyújtózkodni a csöndek mögül,
elfogadni magam kívül és belül,
s hogy téli estén forró teát kortyolva
valaki ráhajtsa fejét vállamra.
Úgy takarjon be, hogy többé sose fázzak,
míg otthonná lakja velem a házat.
Békére lelni harag és közöny helyett,
egy kezet fogni, mi holtomig vezet.
A létet csak megélni szerettem volna,
sziromhullásban, gyönyörűt álmodva.
*****
TÁVOLRÓL
Mióta elválasztottak
minket a megüresedett évek,
én már csak távolról szemléllek.
Sokáig úgy kerestelek,
mint elhintett magvakat a varjak,
s hogy nélküled éhen ne haljak,
maradtam fekete árnyad:
magadhoz fogható büszke semmi,
s te megtanítottál temetni.
Fázó harmatcseppek alatt
sáros üreget ástak az éjek.
Mélyre száműzött szenvedélyek
sikoltották a világnak
ezerszer is elsuttogott neved.
Nevetésem utánad ered
és átölel észrevétlen.
Csak a lámpafény zavarja szemem.
Nem akarom, hogy lásd: könnyezem.
*****
GYERMEKKÉNT
Nem mehettem sehova,
így rendelte el az Ég.
Gyűlöltem az életet.
- Meddig kell maradnom még?
- kérdeztem a bokrokat,
s megkérdeztem a fákat.
Nem válaszolt egyik sem,
s én kémleltem utánad.
Nem néztél vissza sosem,
csak róttad az utcákat.
Botladozó téglákon
sírt, s hallgatott a bánat.
Nem mehetek sehova,
kárba veszne minden út.
Hólyagos tenyeremen
tükröt tartva fojt a múlt.
*****
KAMU-VERS
Kamu profil kamu képpel,
kamu hírek kamu ténnyel.
Kamu hanggal kamu sztárok,
kamu tervben kamu álmok.
Kamu munka, kamu érem,
kamu célból kamu érdem.
Kamu törvény, kamu vádak,
kamu pótlás kamu kárnak.
Kamu szülő, kamu árva,
kamu úton kamu tábla.
Kamu szőlő, kamu borász,
kamu hitnek kamu fohász.
Kamu igen, kamu még nem,
kamu bérek kamu pénzen.
Kamu orvos, kamu kórház,
kamu kézben kamu póráz.
Kamu program, kamu fájlok,
kamu zsebből kamu párt lop.
Kamu érzés kamu szívben,
kamu vágyban kamu minden.
Kamu halál, kamu élet,
kamu létben kamu végzet.
*****
KARNYÚJTÁSOK
NAIVITÁS
Kicsalogattak
a fényre, majd napszúrást
kaptam. Szédülök.
LÉLEKRONTÁS
Megcsömörlöttem
a gyűlöletből formált
szavak ízétől.
VI(G)ASZ
Úgy búcsúztatlak,
mintha halálba mennél,
s te ÉLNI indulsz.
FOHÁSZ
Kiszolgáltalak,
születéstől halálig.
Oldozz fel! Mennék.
IDŐ
Elfut előled
amint megérintenéd.
Múltad nyomán jársz.
GYANAKVÁS
Semmiből jönni
hazug ígéretekkel:
üres fecsegés.
IRÓNIA
Sokáig hittem:
néha vissza kell nézni.
Már csak nevetek.
KÖZELSÉG
Vágyakban alvó
meghitt kapaszkodások
érintései.
JÖVŐ
Elképzelt célok
arasznyi távolsága.
Láthatatlan út.
*****
CSEREPEK
KÉPZELET
Hunyd be a szemed,
hogy eltűnhessen minden
kínzó rettenet.
KÖNYÖRÜLET
Hagyd a fájdalmat
rám. Már hozzászoktattál,
hogyan kell tűrni.
KREATIVITÁS
Egy mosolyodban
millió lehetőség
szikrája lobban.
TÖRVÉNY
Emberjogokat
sért minden, ami ember
ellen hivatott.
TETŐ
Megtartott, védett,
majd darabokra hullott.
Most átjár a szél.
CELSIUS
Higanyként kúszik,
szinte forr az indulat.
Lázad: az élet.
ÁLARC
Merev arcokon
cinkos mosoly tanyázik.
Számító öröm.
NÉMASÁG
Fénytelen szemek
tükrében fájdalom kér
megváltó vigaszt.
PÓTVIZSGA
Felkészületlen
voltam az életre, de
a halálra is.
RÖVIDÜLT
Egyre közelebb
kúszott felém a csönded.
Nem űzhettem el.
BIZONYOSSÁG
Súgd meg valahogy,
mi van a kormozott fal
másik oldalán.
BÉLYEG
Egy gyűjteménynek
illusztris tagja lettem,
majd elcseréltek.
PATENT
Mozdulatunkból
egy sima, egy fordított
a szavakra hullt.
VÁD
Csak én hibáztam.
Azt hittem szerethető
vagyok. Tévedtem.
SELEJTEZÉS
Kár, hogy eldobtad
az egyszerű dolgokat.
Közöttük voltam.
EXIT
Bezárt szíveink
lakatolt kapuk előtt
– vergődő élet.
SZÍNHÁZBAN
Szavak jelmeze
mögött a valóságunk.
Törékeny darab.
*****
CÉLTALANUL
Csillag feszül szívemen,
fényében önmagamat látom.
Holtig tartó küzdelem
hajt előre csöndesen,
de céljaim már nem találom.
Csillagfényű életem:
árnyakban rejtegetett álom.
Alázat és fegyelem
sajdul mindkét térdemen.
Az út végét vergődve várom.
*****
MAGÁNY
Kerengő illatok hátán lebeg az éj,
benne az elcsendesült, fekete tér.
Csukott ajtók zárják a szürke tegnapot,
tagadnak szerelmet, néma haragot.
Büszke bánat tekint a csillagos égre,
magányba csomagolt csillagok fénye
világít be egy résnyi, rejtett zegzugot.
Falak túloldalán intim sóhajok.
*****
CSIPKEBOKOR
Mindig eltűnődtem
valahányszor láttam,
dalra fakadt ajkán
hogy feszül a szó.
Maroknyi szívében
dobbanásnyi vérem
vöröslött, mint bokron
beért csipkebogyó.
Ahogy arcát néztem,
kerestem az ébren
kapaszkodó álmot,
melyben megtart a jó,
de csak tenyérnyi föld,
mit lopva ketté tört
a számító élet –
ennyit láttam. Oly jó
lett volna hinni még,
hogy hiányom sebét
gyógyítja e dallam,
és védelmez a szó.
Hallgattam, majd láttam,
mint táncoltak hátam
mögött az idegen,
csalóka fények: tó
tükrében felhőket
rejtett a képzelet,
s függöny mögötti fényt
csorgatott egy kancsó.
Most ibolyák nyílnak,
s büszke orgonáknak
dalolnak madarak,
de bennem még a hó
kristályos hidege
olvad, s altat zsenge
füvekbe álmodott
reményt a virrasztó
csöndek gyönge fénye.
Akartam – és mégse
érhettem soha el.
Ő csak néz, s énekel.
*****
HIÁBA
Hiába vártam, hogy boldog legyen.
Térdeltem barna hajú csöndeken,
kopott színpadok taposott gödrén,
álmatlan éjek könnyező könyvén.
A megtelt listák vágyakat gyűrtek,
csak a pillanat varázsa szűnt meg.
Szomorú nyarak és telek ölén
hiánnyá duzzadt a hajnali fény.
*****
BARBÁR A BORBÁRBAN
Búsan bandukolt a barbár,
balta billegett a balján.
Búja bővelkedett benne,
bitang, boldogtalan beste.
Betért balgán egy borbárba,
borostáját birizgálva
bűzös bakancsát bevágta,
majd biccentett Boriskának,
beintett három betyárnak,
kik buzgón birkóztak borért,
s bearanyozták a babért.
Borostás barbárnak bejött
Boriska buja bája, s s őt
bizarr bókokkal bombázta,
de Boriska Bélát várta.
Barbárnak betelt a pohár:
csak bort kért bor és bor után.
Berúgott hát bánatában,
s jól beájult a borbárban.
*****
JELZŐFÉNY
Valaki segítsen már
helyreigazítani
ezt a józanságából
kifordult, elátkozott
évet.
Újra kellene nyitni
a napok fejezetét:
a gondokra nyugalmat
lapozni, s letakarni
végleg
ezt az őrjítő csöndet.
Sóvárgok egy kevés jót
az aggodalmak helyett:
egy kiszámíthatóbb lép-
téket.
*****
LAPOZÓ
SZELEKTÁLÁS
Minden teher egy-
forma. Tudni szeretném,
melyik az enyém.
ÖNFELÁLDOZÁS
Mindenki másért.
Magamért sose. Ennyi?
Csak megfelelés?
KÓRLAP
Nem vagyok jól,
de tanulom a hallgatást.
Nem panaszkodom.
SZAVAK HELYETT
Vigyétek hírét
a lázadó csöndeknek.
Belőlem nőttek.
FARKASSZEM
Tükörbe néztem.
A kíméletlen közöny
tekintett vissza.
ELFOGADÁS
Beletörődtem
az Ég akaratába.
Ez embertelen.
PERPETUUM MOBILE
Dobog a szívem.
Élek. A testem már csak
szervek otthona.
JÖVŐKÉP
Szimbiózisban
sorvadni, mint a sejtek.
Érintetlenül.
INKUBÁTOR
Macskaszeretet
tart életben: posztmodern
lélegeztetés.
*****
FARAGÁSOK
TAGADÁS
Úgy teszek, mintha
észre se venném. Mintha
nem fájna. Mintha.
SZÉGYEN
Csacsogó mosoly
mögé rejtőztem. Jó így.
Ne lásd, ha sírok.
BOHÓC
Vidítanálak,
de szerencsétlen vagyok.
Mint a bohócok.
ŐRZŐ
Szavak nélküli
hiányba bújtattam el
pillantásaid.
NÉMASÁG
Magamba zártam
a hallgatásod. Csönded
kitéphetetlen.
HALADUNK
Párhuzamosan,
mint fényszórók az úton.
Össze nem érve.
RELATIVITÁS
Hiába tudlak
időtlen idők óta.
Minden relatív.
BIZONYOSSÁG
Nem érhetlek el,
ez tény. Lemaradásom
nem behozható.
TÖRÉS
Én rontottam el.
Forgáccsá faragtam a
maradék időt.
GRAVITÁCIÓ
Minden földre hull:
kövek és könnyek; mosoly;
születés; halál.
BEZÁRVA
Mindenütt falak:
biztonságom záloga
ez a rezerváció.
*****
A BARÁTSÁGHOZ
Míg temetek s mások is temetnek,
én mindenütt fürkészve kereslek.
Biztatsz és nyugtatsz, amikor látlak:
harsány szín vagy, fénye a magánynak.
Az időn túl csak téged követlek.
Elmeséllek folyóknak, köveknek,
megtalállak csöndek búcsújában,
vonatok bús zakatolásában.
Lombos erdők őszülő színével
az emlékből kincseket idézel.
Könnyező perceket felsodorva,
mosollyal hívsz ölelő mosolyra.
Veled küldöm bánatom az égnek,
hallgatom ritmusát a zenének.
Kisuttoglak magamból a földnek,
s óvlak, nehogy bármit összetörjek.
*****
DIAFILM
Magány.
Találkozás.
Mosolyok.
Öröm.
Szerelem.
Élmények.
Elfogadás.
Hiány.
Hallgatás.
Harag.
Elengedés.
Megbocsátás.
Szeretet.
Út.
*****
LELTÁR
Őszillat és hagymaszag.
Sárga fénybe gyűrt kacat:
elpakolt nyári ruhák,
vágyak, csöndek. Barkaág.
Akácillatú reggel,
kávé cukorral, tejjel.
Mosolyok és bánatok,
haragba mart nappalok.
Könny, közöny, emlékezés,
sokra tartott szenvedés.
Mérlegre ült múlt idő:
élet, halál, temető.
Féltéssel gyúrt félelem,
túl időn és tereken.
Önzés. Ösztön. Akarat.
Rácsra kötött szívlakat.
Érintés, csókok, álom.
Léptek, sértett határon.
Eltitkolt szégyen, hiány.
Hiánytalan, valahány.
*****
HASZNÁLATI UTASÍTÁS
- HARAG ELLEN -
Nem elfojtani.
Értelmetlenné ölelni okát.
Nem megtagadni.
Tudni: valami jobb van odaát.
Nem megtartani,
s felborzolni, mint gyenge szél a fát.
Nem nem érteni,
mint büntető szülő a rossz fiát.
Nem áttörölni.
Kisöprögetni minden zegzugát.
Nem bizonygatni.
Megbocsátani minden indokát.
*****
A TITKOK ŐRZŐINEK
Mily sokan hallgattatok!
Mennyi összegyűlt titok
rozsdállik szúrva, marva
– hát szólhattatok volna,
de ez már nem érdekes.
Minden szó új szót keres,
s tényszerű, mi volt az ok:
e teher csak rám szabott.
Kínjaim kibontottam,
rajtuk már szivárvány van:
érzem, szabad vagyok.
Szívem már nem zokog.
Kalitka ajtó kattan –
szárnyaim a szabadban
szállnak, mint a gondolat,
messze visznek gondokat,
s a rácsok, mint unt vasak,
búcsút intve hajlanak.
Ti örök, hű fémkarok,
rám már ne vigyázzatok!
Dobbanva izzik a szív,
Új utak reménye hív,
perdül és fordul e test.
Csak az örömöt etesd!
Valami suttog, halkan.
Lelkemben boldog dal van,
csöndje szívemben honol,
fülembe fényt duruzsol,
s vígan füttyent a fáknak.
Tabuk? Már messze járnak.
*****
OKTÓBER
Szívemben a legszomorúbb hónap.
Szürke csönd. Elmúlás. Halál.
A lélek harmincegy napos böjtje.
Vacogó ridegség színes
levélfüggönyök ráncai mögött.
Séta a lombok és avarágyak
rejtegető közönyében.
Felkészülés a legfájdalmasabb
búcsúk könnyes idejére.
Beletörődő hiány. Halogatás.
Várakozás.
Hideg.
Október.
Én nem szeretlek.
*****
HÁLÓSZOBA TITKOK
Ott ért az éjjel, hol egykor
bőrömhöz értek ujjai
az ösztöntől fűtött vágynak.
Bús órák ölelésében
a fák – cigánykerék helyett –
most rőt emlékeket hánynak.
Lombtalan gőggé okádják
a gyászoló őszt, s görnyednek
nehéz, sáros léptek után.
Ott ért az éjjel, hol egykor
fény csüngött a csönd derekán.
(A lustaság miatt csupán.)
*****
APUNAK
Csupa kék ma az ég,
ringatnak az álmok,
zöld-fehér koszorú
lengeti kabátod.
Közötte piroslik
szívednek a csöndje:
lehunytad szemeid
most már mindörökre.
Itt maradt mindegyik
ölelés, mit adtál,
két kezed párnáit
újra ölbe raknám.
Hangodban ringatom
szavaidnak üdvét,
Szívemben rejtem el
tekinteted fényét.
*****
számadás
- a gyermek -
én már korán elrontottam
rosszul rajzolódtak
s valahogy belemosódtak
a hatvanas évekbe
a tervek
a spontaneitás
vitás kérdéseket enged
de a fekete doboz
titkait elnyelte az idő
s a folyamat
nem visszagörgethető
nem voltam jó
se magzatnak
se tervnek
nem voltam más
csak egy szerencsétlen
gyermek
ki könyvekből hitte
isten akaratát
a szégyent
a csodát
hogy valakinek
valamiért
így is kellhet
s lesz majd
ki érti szavát
nem voltam jó
egészségből
így abba majdnem
belehaltam
de a betűket
már öt évesen faltam
s e tény vesztemmé lett
abban az elátkozott korban
maradnom kellett volna
a szegénységgel ágyazott
tintafoltos porban
kifeszített kórlapomon
úgy sorakoztak
a diagnózisok
mint orosz katonák
április negyedikén
ó de sok
menetelt a téren
mi sakktáblák voltunk
kifeküdve
fekete-fehéren
s mert a lélegzés jogához
volt ezer ok
én azóta is levegőért lázadok
a szabadságvágy
szúnyogként szívta
gyermeki vérem
míg rajtam pizsama
ránca simult
és éjszakák
álmai duzzadtak kövéren
rajtuk nem fakult
az egyenruhába tűzött érem
félve mozdult az ajkam
kák tyibjá závút
kérdeztem zavartan
egy idegen fiút
ő válaszolt lenézve rám
s én jól tudtam
ez nem a tejút
csak a hazám
diáknak se voltam
mindig jó
de sokáig maradtam
kiváló álmodozó
nem mindig értettem
a felnőttek miről papolnak
e csökevényes kornak
törékeny termetem is
éppen csak megfelelt
amit szerettem volna
ahhoz hitem
nem elég jól jegyzetelt
se szeretetben
se vágyban
se szakmában
se céltudatosságban
se magabiztosságban
nem voltam
megfelelően következetes
így anyám
a maga módján szeretve
a maga útján terelve
belegombolt
a kötelességtudat
piros kabátjába
beleszorított
a rémület aggodalmába
s én lázasan lázadva
tűrtem
némán és
tapintatosan
miatta
beálltam a sorba
hogy ne hozzam őt zavarba
így lettem
igen méretes
megfelelési kényszer
annyiszor elmondtam már
magamnak
de nem elégszer
nem voltam jó
se magzatnak
se gyermeknek
se szabadnak
se rabnak
bebörtönzött hiányom
a magánnyal
karöltve hörgött
az elfojtott akaratnak
s naponta gyóntam
bánatos indulatom bűnét
egy képzeletbeli papnak
a kiszakított gyökerek
minden nap
húsomba martak
tudom
egyszer majd engem is
gödör mellé raknak
s hiába nem voltam jó
se reménynek
se célnak
hiába gondoltam
az élet csak egy vérpad
hiába vádoltam
a sorsomra őszülő
sánta időt
már ezerszer körbenőtt
a mindhalálig tartó gondolat
hiába hordtam
kifeszített kínomat
rá kellett jönnöm
nincsen más bűnöm
se anyám
se isten előtt
csak felnőttem
idő előtt
*****
EPILÓGUS
És majd elkísértek engem
az utolsó útra, hol már
nem fogja senki se kezem.
Összeköszöntök egymásnak,
s emlékeztek arra, miként
láttátok gyarló életem.
Én majd mosolygok lelkemmel
minden rám gondoló arcra.
Fák csöndje leszek. Végtelen.
Naplementét s hajnalt festve
az égre, némán dúdolom
a szívetekbe énekem.
Lesz, ki csak szótlanul bólint.
Egyszer talán majd megbocsát.
A szavakon túli csöndben
ígérem, mindent megőrzök:
szívre, szóra, mozdulatra
örökön túl emlékezem.
Vigyázzatok majd egymásra,
mintha szeretnétek egymást.
Nincs, mi fontosabb már nekem.
Én is szeretni tanultam.
S bár annyiszor belebuktam,
mégsem volt hiába. Hiszem.
*****
JÉGVARÁZS
Jéggé dermed a messzeség,
de naponként megtoldom
parázsló, új reménnyel.
Megfűszerezem az időt
maradék pillanatok
morzsáinak csöndjével.
A hallgatás viharában
szétgurult mosolyokat
üres markomba gyűjtöm,
egyenként ölelem körbe
elárvult sóhajukat:
mind itt voltak, úgy tűnjön.
*****
BÚCSÚZNI
Búcsúzni összetört csöndben
mosolyok, szavak helyett,
temetni jövőt és álmot,
ahol még lépted virágzott,
nem lehet,
nem lehet.
Millió szirom a télben
vacog a sírod felett,
a Jóisten vigyázva áll ott,
de hitté tűrni hiányod
nem lehet,
nem lehet.
Vádolva kérdez az elme:
halálod ki érti meg?
Zokogó, duzzadó hiányok
kutatnák örökzöld világod.
Nem lehet,
nem lehet.
Magasba meredő fákon
sóhajok kínja liheg,
vigaszért kiált ma száz ok:
zúzmarás ködök közt hálnod
hogy lehet,
hogy lehet?
Ringasson, öleljen téged
öröm és emlékezet:
nevető, őszinte álmok
– mindegyik mosolyod járt ott.
Ég veled,
Ég veled.
*****
MINT AZ ÉGBOLT
Mint a tiszta hóban hagyott lábnyomot,
féltve kerülöm, vigyázom sóhajod.
Amit a percek csöndjén felejtettél,
magába zárta egy tört járdaszegély.
Léptedben valahol én is ott vagyok,
akkor is, ha soha nem látsz, óvlak ott.
Míg mosolyok, könnyek, évek múlnak el,
hallgatásom, mint az égbolt, úgy ölel.
*****
FÉSZ TU FÉSZ - P(R)OFÁN
Ó, eltűnt végre, mint szürke szamár a ködben,
először vártam, aztán bizony már röhögtem.
A semmiből jönni titokzatos és merész:
ha akarsz, áradozhatsz magadról, bármit érsz.
Volt ám dizájn, számító csöndbe csomagolva,
de a titokmező úgy bűzlött, mint a dudva.
Amíg követtem, sötét árnyak laktak velem,
ciki elmondani, de ez menő gyötrelem.
S bár gyanúm árnyéka messze el sosem került,
a hintába beülnöm mégis csak sikerült.
Ennyi baj legyen, hiszen mind szerepet játszunk,
olcsó bort iszunk, közben tutit prédikálunk.
Ám egyszer mindenkiről lehullik a fátyol,
s akarjuk, vagy sem, megy tovább minden magától.
*****
SZÍN(M)EZŐ
Színes ruhádba fájom
álmaim – mint virágok
a földbe vetett ágyon,
oly szépen ragyogjanak.
Belőled így zuhannak
a percek alvó csönddé.
A fákon fázó gallyak,
s mind szívemre hajlanak.
Zsenge fűszálak szélén
serken már az új tavasz.
Sóhajok ülnek mellém,
hogy téged karoljanak.
*****
SZINOPSZIS
Harsogó
zaj vagyok:
zengő szóval,
víg kacajjal
táncolok.
Lobbanó
láz vagyok:
forró hévvel,
futva széllel,
lázadok.
Kötözött
rab vagyok:
szabadságnak
börtönében
hallgatok.
Keserves
bú vagyok:
könnyek ölén
szívszakadva
koldulok.
Törékeny
vágy vagyok:
nyitott szívvel
boldog időt
álmodok.
Zarándok
hit vagyok:
igazságért
imádkozva
hírt hozok.
Ringató
csönd vagyok:
éjszakában,
virradatban
hallgatok.
Hűsítő
árny vagyok:
éjszekéren
csillagok közt
ballagok.
Ölelő
fény vagyok:
körbejárnak
láthatatlan
angyalok.
*****
VESZTEGLÉS
Vállamon viszem
titkaim, szakadatlan.
Könny és sár ölel.
Fogadott szavam
forrong, a szívem katlan,
s e tűz kínt lehel.
Így torpan, marad,
szelídül az indulat
céltalan úttá.
Elmémbe dagad
ezer kép-, és szóadat.
Emelném híddá,
hogy célja legyek
távoli részleteknek.
Köddé olvadok.
Csöndjeim hegyek:
háttal a végtelennek
várok, s hallgatok.
*****
MÚLHATATLAN
Könyörtelen jégcsodáim
fázva idomulnak bennem.
Mily groteszk e vágyódó lét!
Míg hűs szívedre hullajtom
az évtizedek kínzó csöndjét,
te engedsz távolabb mennem.
Képzeletben hófödte szirt
kies magaslatán járok:
fölöttem komor-kék az ég.
Tűrve nélküled-világom,
játszom, mintha csak veled lennék,
s kísérnek színes talányok.
Emlékeim köveiből
templomot épít a hűség:
égig érő, szűz tornyokat.
Mindegyik fehéren nyújtóz,
s a fény rajtuk fészket bontogat.
Mintha fecskék szárnya lennék:
e végtelen, nagy hiányban
minden út csak feléd vezet.
Hozzád megtérve koldulok,
mint bő tálból, szemezgetek.
Elűztem én már minden álmot,
és mégis ringatom helyed.
Nem szirteken, nem is fényben:
a szívemben élsz, és szeretsz.
Te már messzi folyók hídján
boldogan és büszkén lépkedsz,
de vágyaim örökzöld sírján
még engem látsz, nekem nevetsz.
*****
LÁTTALAK
Lehunyt pillák alatt
ma újra láttalak.
Válladra ült a csend,
s vigyázva megpihent.
Mintha pilleszárnyak
könnyű tánca lenne:
hangod bársonya bújt
suttogva fülembe,
s én féltem megtörni
a mézédes varázst.
Mosolyba temettem
a vágyat, hogy ne lásd,
mily törékeny vagyok.
Ha csillag hullna rám,
a láthatatlanok
palástját hordanám,
s nézném tekinteted,
ahogy az arcomat
benne megismered.
Rejtőznék szád alatt,
kedves szavak ölén,
ringatna esti fény,
és válladon a csend
hagyná, hogy átöleld.
*****
CSILLAGNÉZŐ
Esti séta, csillagléptek,
mint egy álom, messze értek.
Mind gyönyörű, tiszta fény volt,
s rám borult az egész égbolt.
Nem tündöklő, nem is sápadt:
virágba font rügyből fákat,
illatokkal lassút táncolt,
ölelése boldogság volt.
Magától jött, nem is hívtam,
én csak néztem, elfogultan.
Elringatott sziromágyon,
mintha tudná, mire vágyom:
Végtelenbe nézni bátran,
összehúzott, szűk kabátban,
hideg szélben óvni féltést,
kinevetni a kísértést.
Csak a percnek élni, szívvel,
egyszerű, de szép örömmel,
könnyek helyett mosolyogni,
csillagfényben megnyugodni.
Csillagtérkép a magosban,
minden éjjel, mindig ott van,
csak a fényt kell megtalálni,
és a vágyban fénnyé válni.
*****
ÁPRILIS
Mosolynyi színek báján
fut az áprilisi szél,
harmatos virradatban
zengő madárdal beszél.
Az ég kéklő csöndjében
fák ölelését várva,
pillangók könnyű röpte
száll a nyíló virágra.
Fűszálakból és sárból
fészket épít a fecske,
bokrok alján gyík szalad,
friss eső hull az estre.
Az illatos, új tavasz
boldog mosollyá röppen,
s e végtelen térben nincs,
mi ragyoghatna szebben.
*****
ZUHOG
Az utcában most virágzik a nyárfa,
s az ereszből hideg esővíz csorog.
Mint folyók medrébe fagyott sok lárva,
a bolyhok, tócsákban ázó pomponok.
Elnémult dallamok templomi csöndje
a lelkemben búsan még tovább zenél,
s bár fényt ragyogtat az elárvult szívre,
de azt mégsem engedi, hogy itt legyél.
Könnyezve, hervadón szállnak a szirmok.
Elhaló, kék vágyakat ringat a szél.
Hófehér selyemből kihulló álmok
illata hallgat, többé már nem beszél.
Arcom szegletében mélyülő ráncok.
Bennük fészkelnek a rozsdaszín erek.
Magaddal vitted az utolsó táncot,
hiába várom, hogy átöleljelek.
A ház előtt magasodik a hársfa,
s a tócsákban megtelnek a bánatok.
Az Isten talán vigaszt nyújt, ha látja,
hogy hiányod bennem csak zuhog, zuhog.
*****
SORON KÍVÜLI
Azt üzenték, most már álljak ki a sorból.
Úgy állok itt, mint egy polcon hagyott óbor.
Sötét pince mélyén álmodtam egy szépet:
jó zamatok kincsét nem bontja enyészet.
Emlékek hintáját ringatja az este,
bennük van a szívem élve eltemetve.
Elengedem most már évtizedek vágyát.
– Álom volt csak, álom! – ébreszt a valóság.
Reggel, mikor fázom, betakar a semmi.
Furcsa érzés soron kívülinek lenni.
*****
ÁPOR
Szerelem helyett flörtre flört,
ne számítson, mi meggyötört.
Élj végre huncut-kedvesen,
mielőtt léted megpihen.
Utolsó verseny: tétje nincs.
Ölelés? Hűség? – csak legyints!
Andalgó tánc és esti dal
– elmosta mind már a vihar.
Tanulj nevetni mindenen,
s csodálva nézd a zöld gyepen,
ahogy szivárványt fest az ég.
Könnyeidből már épp elég.
Fesztelen folytasd lépteid
– fölfelé hív a kék zenit.
Öröm és bánat csontig ég,
magába zár a messzeség.
*****
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése