Álom és Tenger (2010)

NOVEMBER

Rozsdás leveleket sodor a szél az útra,

felkapja, s forgatja-forgatja,

mint megannyi borongós őszön tette már.

Kertek alatt jár egy kis bogár

 – vermébe lassan hazatalál.

Egyik év a másikat takarja,

restül a lendület motorja,

s az idő új terhet hullajt karomba.

A hegyen már minden kopár

– homlokomra fehér pántot sző az ökörnyál.

*****

A CSÖND PEREMÉN

Fáradt paták dobbanását hallom.

Az esti csöndben néhány tücsök ciripel.

Nádas felől zengő békák hangja

ijedt vadnyulak futó neszét veri fel.

Álomra fészkelődnek a varjak,

az eresz fölött egy denevér repül el.

Száraz gallyakon reccsen a holnap,

léptében hitre ébredő reményt visel.

A szántóföld tikkadt repedésén

félre dől az aratásra váró búza.

A csillagos ég, aranyló porát,

ékes palástjáról a kalászokra szórja.

Rózsaillat száll a levegőben,

selymét bezárt virágszirmok se rejtik el.

Parázsló szikrák szállnak a szélben,

s a lombok sűrűjében egy pinty énekel…

*****

VÁNDORÚTON

A nyarak színén gondolkodom,

s hogy a csönd ma mennyit ér;

s mit látni a napsugárban,

mikor fénye csak épp’ elér.

Most eső esik homlokomra,

könnyű táncot lejt a szél.

Ősz-kabát és rozsda-paplan

bíborszín tájakról mesél.

A holnap sűrű ködbe bújtat,

minden hajnalt fagy kísér.

Jégen csúszó csizmám talpa

hófödte vándorútra tér.

De tavaszra majd újra ébreszt,

arcomba tekint a Fény,

s mint újszülöttet, úgy köszönt

a reggelbe nyíló remény.  


*****  

TERMÉSZETED VAGYOK

Léted, biztonságból emelt
hitemnek új templomot.
Ujjam imára kulcsolva
köszönlek a Mindenségnek,
s gyónom a sok kételkedő,
eltékozolt tegnapot.

Kapuid megnyíltak felém
– lelkedben otthon vagyok.
Míg szótlanul engem nézel,
jól tudod, mit gondolok.

Lélegzeted engem éltet,
szememben reményed ragyog,
bánatodban csendes vigasz,
hiányodban szükség vagyok.

S a szavak, ha kiáltanak,
s köröttem örvény forog,
szelíd hangodban nyugodva
fogadom be békességed,
bennem ébred érintésed
 – mert természeted vagyok.


*****

VÁRLAK

Mikor lépted távolodni látom,

vállamra omlik egy bénult világ.

Gondszülő bánatot érlel a távlat:

roskadva vonszolom a magamba

gyűrt elégiákat, miközben futni

akaró elhagyatottságom lázadón

követelve, maradásodért kiált.

Mint zsoltárok hitébe vésett 

időtlen ígéret, mégis hiszem

az örök valót, s mint jámbor

angyali kísértet, lelkemmel

nesztelen kísérlek – remélve,

hogy hagytál magad mögött

valami szelíd vigasztalót.

Magányba lapuló napok ölébe

bújva várlak, s hogy létezel,

csodállak! S dacára e torzított

világnak, merem kimondani:

tőled se kétség, se halál el nem

választ… mert sorsom vagy,

s én sorsod vagyok.

Az Ég szava suhan el mellettünk

olykor, s közben ránk tekint egy

születő csodát sejtető, kristály

pillanat. Úgy járva át a bennünk

bolyongó szivárvány-utakat,

mint a kolostorok levegőjében

meghúzódó, csöndes áhítat.

Éjbe olvadó nappalok fűzik

gondosan feléd az idő sugár

fonalát, s én, a remény szűk

szegletén át közelgő jöttöd

figyelve, árván várok rád,

mint tiszta fényű hajnalok

szívébe nyíló, apró virág.

*****

HARANGSZÓ ELŐTT

Szeretném az őszt a karjaidba fűzni,

hallgatni, ahogy a tóparton susog a nád

A szürkület már rég a nyárutókat űzi,

álomba simultak az utak menti fák.

Szeretném az időt köpenyemre tűzni,

eső, szél ne koptassa az éveink korát.

Barangolni, s ha jól esik, vígan dalolni!

Feledni, mit cipeltünk annyi éven át.

Szeretnék neked a csöndekről mesélni,

az égre síró könnyek sós harmatcseppjén át.

Kopott hinták láncainál együtt fürkészni

a nyikorgás messzire hallatszó zaját.

Szeretnék tereket belakni, és várni,

hogy jönnek még estre virradó, égi csodák…

Karodban pihenő puha álmokkal hálni,

s hinni, hogy értünk is szól harang, gyúl majd láng.

*****

SÍRODON KŐ

Hideg, őszi verőfényben
feléd vezet lassú léptem.
Szürke márványok közt
aranyló neved kutatom.

Az avarban bokrok ülnek,
fölöttük varjak repülnek;
egynek, tárt csőrében
rögös földön talált dió.

Arcomon, morzsolt könnyek,
szememben újak gyűlnek.
Emléked bennem virraszt,
hiányod még fáj, nagyon.

Kereslek az égen,
kereslek a fényben,
álmod, tovább élem.
Sírodon kő és nyugalom.


*****

A TEMETŐBEN

pusztába vetett
homoktengeren
ring a múlt és a jelen

a sóhaj érintéssé simul
a jövőbe karcolt
rég volt neveken

fátyolos emlékeket forgat
majd délidőre napsugárba olvad
a hajdan izzó szenvedély

s a jó öreg szél
míg nyugodni tér
estére langy takarót ígér

a csapáson fűcsomók
 – rajtuk léptek (sorsok)
rátaposott nyomai

kőágyon nyugvó
álmokat takarnak
a vérszilvák vörös lombjai

hol lepkék bogarak
hangyák viszik hátukon
a lehullott könnyeket

a ki nem mondott szavak
karjában fájva pihen
az árva szeretet


*****

KÉT VILÁG KÖZT

Itt, csak az örök csend ölel.
A gyász, lelkünk kérdő szavára
néma könnycseppel felel.

Fojtott sóhajok szakadnak
repeszként a légüres térbe,
hangtalan kérdések zuhannak
hideg hajnalok ölébe.

Holtak hamvait fedő földeken
minden hideg, zord és idegen.
Végállomás. Kereszten tábla,
itt-ott borostyán borul a fejfára.

Erős illattal árad a fenyők gyantája,
tobozkoszorúkon színes művirágok
soha nem hervadó nyílása.

Ünnepkor apró mécsesek fénye
reszketve lobban fel az égre
– két világ közt így nyitja kapuját
az Öröklét kulcsának őrzője.


*****

LÉLEGZETRE VÁRVA

A tavasz már búcsút intett,
a napsugár rábólintott a nyárra,
s a Föld, időtlen idők táncát járva
átfordult újra a másik oldalára.

Ma virágba borult kertek hívnak,
de holnap már arcomba rozsdállik a jelen:
harmatba bújó könnyek fénylenek
az őszbe érlelt, édes éveken.
 
Ismerős szellők simítják lelkem,
most mégis minden, minden idegen.
Dacosan lüktetnek nyakamon a percek
– most megállni volna jó, hogy lélegezzek.

Egy utolsót sóhajtsak a régi nyárból,
vihessek emléket anyám karjából,
estike illatot a kertből, repedést a téglákról,
egy kitekintést az útra a régi ház ablakából.

*****


ÚTON…

- Nagymamámhoz -

Egyszer majd nem jön senki az úton.
A jövő, csak tétlen teher.
Vállunkon visszük a múltat,
a jelen múló perceivel.

*

A halál kínját már
kriptába húznád,
de még rabságba ejt
a remény. Apró mozaikká
törtek benned a képek: léted
múló tünemény.

Rémült félelmed olykor
révületbe téved.
Én, csak nézlek.
Nézlek, s hallgatok.
Idegen csend sző át
minden gondolatot.

Hogy menni,
vagy maradni volna jó,
s ha menni kell, kitart-e
végig az útravaló…?
  
Nem jön sehonnan válasz.
Csak egy-egy kézfogásnyi
támasz, mit fáradt
lelkednek adhatok.

Megbékélni, elfogadni kéne,
mi ellen nincs tett, se szó!
De ki mondja meg, születni,
vagy halni könnyebb,
s e hosszú percek, melyek
bábaként a halálba visznek,
még meddig, meddig köveznek?!
S hogy a Szeretet…
ugye, az, mindvégig
jelenvaló?

Hű hited lassan
az Úr zászlajára tűzöd,
s az aggok bölcs békéjével
tűröd, ahogy erőid semmivé
foszlanak. Könnyem, képzelt
templomok oltárára fakad.

*

Hollók köröznek az égen.
A reggel sápadt, borús és hideg.
Lágy szirmú árvácskákat takarnak
a fák ágairól hulló őszi levelek.

NE ENGEM KIÁLTS!

Nem hallattam szavam,
mikor ember az embert taposta,
gyalázva a lélek szent hitét,
csak szótlanul ballagtam,
s két szemem vaksággal takartam,
ha egy tévelygő koldus enni kért.

Nem kerestem Utam,
csak a magam csapását irtottam,
s míg a gazból egy virág kivált,
a többit én otthagytam…
Még nem vagyok méltó sorodban,
ne engem vezess, ne értem kiálts!


 ***** 


KAPUDBAN

Így, félúton túl,
már befogadtalak,
te vádlón tanító,
gyarlón törekvő élet.
Bennem élsz hibáiddal,
hívságaiddal, s én
vétkeimmel,
reményeimmel
benned élek.

Fátyolos fényeid
képlékeny ösvényén
sokszor tétován jártam,
és oly soká vártam
a sejtelmes, boldog
csillogást – de évekig
nem jutott más, csak
sötét árnyak közt
remegő, néhány
apró villanás.

Olykor kapudban
térdeltem, hol hitem
még az ott hagyott
lábnyomok alatt is elfér.
Védett menhelyed
bélelt küszöbén
gyakran nélkülöztem,
de mindig akadt
túlélésnyi, áldott jó kenyér.

Ma fáradtan pihenek
bölcs karodban,
mint útszéli fáknak
száraz porba hullott
korhadt ága.
Hangyának, bogárnak –
akár csak lelkem
szélfútt zugának –
lábam alatt zizzen
puha avar-ágya.

Belenyugvó békességem
visszaszáll gyermekre,
hitvesre, nyíló és
hervadó virágra.

Adtál és elvettél.
Hiányból született
bennem a legtöbb szavad.
A csended is tanulnom kell.

Ha majd a lendület fékezni
képes, s terhed úgy cipelem,
hogy húsomba vájt tüskéid is
elviselem, mert már nem kérdés,
hogy minden nekem szánt
lépés, egy-egy apró túlélés…

S ha majd a sóhaj nem pusztít,
csak fáj, ha bennem marad,
tudom, csak akkor válok jó
szolgáddá, s csakis akkor,
akkor leszek újra szabad.


*****


ERESZ ALATT
 
Eresz alatt feszül a csend
– szinte beleremeg a lélek.
Hogy értsem a hiába valót,
s lássam kiútját a „mélynek”
e burkolt némaságba lépek,
s elfojtott hangok lázadó
kiáltását keresem.

Nem szól senki
se kinn, se benn.

A tudatalattiban
tövist növesztenek
a megkövült álmok,
hangtalan zokognak
az ajtók mögötti konok
magányok, s alázatra
térdeplő, gyűrött
gyarlóságok gyászolják
a tovatűnt dicseket.
Mit hajszoltunk,
mind elveszett.

Csak a koldus hajtja fejét
ma is ugyanott álmára,
s riad szűkös sorsára
ugyanott a holnap
ingoványa. Sem létében,
sem holtában nem szolgált
imára, csak mert mosdatlan,
bűzös ruhája szégyen
e dicső hazára –
számkivetett szolgaként,
ő létünk rongya és kapcája.

Mint hegyről leomló hó
tömbbé fagyott lavinája,
úgy zúdul a gond
e koldusbot-világra,
s a „nincs” semmivé
tapossa, tiporja e népet,
ki túlélésre születvén
harcolt, de mindig csak
vezényszóra lépett.

(Bukott rendben,
torz törvények.)

Így élünk már régóta,
ifjak és vének.
Hol jobbról, hol balról
szól bíztató, vagy vádló
ének. S hiába hirdették
előttünk már annyian:

bölcsek, próféták,
hatalmas hírességek,
hogy csak nemes hittel
karöltve válhat szentté a szó,
s hogy a tövisből akár még
virág is fakasztható…

Csak ámítás a jobb jövő!
A felnövő nemzedékeken
egyre több ocsú terem.
Mint mentséget,
bebábozódva várjuk
az önmagunkról
leomló felelősséget.

Csak káprázat az,
mi tétlenséget éltet.
Míg nem változunk,
sorsunk a tegnap jelenébe
minduntalan holtan ébred.


*****


MENEDÉKVÁGY

Felhő-tiszta mosolyra vágyom,
nem üres kacagásra!
Azt akarom, hogy ölembe hulljon
a szavak, tettek látszat-igazsága!

Előttem terülve, megadva
mutassa magát a gát!
Hallani akarom, amint
elrejtett titkaink tisztasága
lelkünk üdvéért kiált odaát.

Csak egyetlen jelet várok válaszul.
Mindegy az már, hogy Sorsomon
átok, vagy áldás simul…
csak valaki zúgja, harsogja
– ha tudja –
hány vezeklést nyom
elvétett bűneink ólomsúlya?

S vezet-e még valami
innen túlra? – vagy csak
a nyomor görbítette
csapás visz egyre beljebb
ebbe a pokoli alagútba…

Mit bánom már, mi az ára:
ébredjek életre,
vagy pusztulásra;
de taszítson végre
e kínzó lét-ketrecből
lélegző kiútba a tér
– mielőtt az Út előttem
végleg véget nem ér.

Nézzétek!
Cirkuszi mutatvány az élet
– pompázó rivaldafény
mutogat megannyi
bűvésztehetséget – s lám,
görnyedve roskadnak
lábaink előtt
a látvánnyal zsúfolt
üres varázs-szekrények.

Én felhő-tiszta mosolyra vágyom.
Nem üres kacagásra. Ha kell,
hát perzseljen az igazság
tűzben égett maradványa!

S ha hiába várok
e megváltó akarásra,
eljön az a nap is – tudom –
mikor égre koldul konok
büszkeségem izzó lángja.

Akkor majd elsuttogom
utolsó kérésem:
utamon tovább
csillagok fénye kísérjen,
hogy megtaláljam
végső menedékem.


*****


ÁLDVA ÜLDÖZÖTT

Nekem nem jutott más,
csak a dolgok egyszerű,
mégis tiszta lapja:
köröttem filléres kacatok
megsárgult évekre pakolva
(lelkembe ékelődött vágyak
vérembe lassuló patakja)
- szerény, de kedves otthon
fényűző paloták mögött.

A konyhában áll egy
kerek asztal, vászonnal
gondosan terítve,
(nagyanyám emléke karcolva
minden kérges, mély erezetbe)
ünnepi ebédre gyöngyöző
húsleves gazdagon merítve
- szűkös napjaim szelíden
szűkölnek fejem fölött.

Fekete vázában
selyemből napraforgók
porosodó csokra,
és az a huszonéves függöny,
mi ablakom lágyan takarja,
(mi a legszebb volt mindig nekem)
most e torz világot bújtatja
- hóbortos, vad ifjúságom
már rég múltamba törött.
  
Még esélyem sem volt
hogy más utakat járva,
gazdagabban éljek:
Szolgáltam így fura urakat,
kik feledték tétjét a létnek
(eszembe se jutott soha, hogy
mellettük egy iramba lépjek)
s voltam féltő karja annak,
ki kísért Ég s Föld között.

Nekem nem jutott más,
csak a reggeltől estig
tartó, szorgos munka,
gyermeki mosoly és játékok
gondot űző, szép ajándéka,
vagy épp’ átzokogott éjszakák
hajnalt váró, halk, buja harca…
de küzdve is maradtam hű
- én, az áldva üldözött.


*****

  

MINDIG CSAK TÚLÉLNI

Én mindig csak túlélni akartam…
Feledni hátrahagyott gyermekkorom
magányba nyomorult csendjét, letenni
a gyökértelenség nehéz keresztjét,
s hinni, hogy a szépség – mint angyali
tükörkép – kívülről sosem látható,
hisz’ az bennünk ragyog.

Még felderengnek a régi reggelek,
mikor zöld csempés, steril szobám
rácsos ágyában kikötve, sebektől
szenvedek, s arról álmodom, hogy
egyszer majd… igen! Én is felkelek,
s az ablaknál állva végre csodálhatom
az ágak közt kacéran villanó fényeket,
a puha pázsitba nyíló százszorszépeket.

Én már akkor, ott, az Utat akartam,
mikor gyermekként rám nehezült
a magány. Ha féltem, a klórszagú
sötétség ölelt – nem volt ott Anyám.
Éjente idegen, beteg öregek
nehéz szuszogását hallgattam,
s közben kusza repedéseket
számoltam a kórterem falán…
de… hallottam azt is, ahogy
a túlparti fák szelíden
átsusognak a Tiszán.
   
Én már akkor is túlélni akartam…
Hinni, hogy legyőzhető minden nehézség.
S hogy ez a mindenség, mi körülvesz,
csak az erőmet próbálja, mert célja,
akarata van velem. Fény és árnyék
közt lebegtem, mégis választhattam:
rögös út, vagy sötét verem.

Én később is, túlélni akartam!
Mint a vágy, mely nem ismer határt.
Belefutni a nagyvilágba, hinni Istent,
Igazat, Szerelmet, Családot, Hazát!
Ki jó volt hozzám, azt szívembe zártam,
de próbáltam szeretni azt is, ki becsapott.
Ahová léptem, szavakat tereltem,
mögöttem csak a csend hagyott nyomot.

Sokszor csak túllépni akartam…
de rájöttem: minden lépés erőt adott.
Utamon járva, de sokszor elestem!
De felálltam, s újabb rögöket kerestem,
és áldottam mind, ki kezembe mankót adott.

Fény és árnyék kísér ma is. Út és verem
olykor majdnem összeér. Nem mondja
senki, hogy jobb lesz a holnap, nem tudni
azt sem, meddig kínoznak a tegnapok.
De kárpótol mindenért a tudat, hogy érhet
bármi, én akkor is, egy igaz Úton haladok.

Hiszem, hogy Isten szolgája vagyok.


*****

KÉT LÉPÉS KÖZÖTT 

Mikor megszületünk,

tudjuk-e, hogy Utunkon

majd mi fog várni?

Kudarcunk vállalt kín,

vagy véletlen, mi fáj

két lépés között?

S ha eltévedünk,

ki súgja, hogy merre lépjünk,

kérdő szavukra majd ki figyel?

Van-e, ki a szándékot

formálja, s hogy

az akarat épít, vagy

rombolja a falakat,

lesz-e, ki megmondja

céljaink lobogó zászlói alatt?

Vagy csak az adott tett

dönti el, hogy jót hoz-e

a várt jövő – s a bölcs idő,

mi felettünk oly gyorsan

múlik el…

 

Hányszor kell,

míg élünk, a sárból

újra talpra állni,

lemosni mások

mocskát az elvétett

percek átkai alatt?

Hányszor kell cinkosként

hallgatni, s hányszor zúgva

kiabálni, hogy a szó

visszhangozza, míg a part

be nem szakad talpunk alatt:

Érteni és érezni

csak ember képes

de a cselekvés olykor

csak szégyenfolt marad.

Mi tegnap hasztalan,

s úgy tűnik, mit sem ér,

az holnapra tán új bizonyságot ad.

Tétovaságunk egyszer végül

mind beér, s minden hibát

majd bölcs meglátás kísér.

S míg könnyünkkel

vezeklünk mindenért,

mit vétettünk két lépés között,

olykor nincs más válasz, mint

hogy cél és esély, pusztán

egymásnak ütközött.

*****

BÚCSÚ AQUARIUSTÓL


Letetted a földi fájdalom összes terhét:
ma Fény ölel körül – Isten angyala vagy.
Magunkban őrizzük lelked drága kincsét,
s tovább adjuk minden itt hagyott szavad.
Láthatatlan lépted szellő kíséri az úton,
s arcunkat simítod majd – tudom – néha nap.
De marad az űr is, mit magad mögött hagytál.
Bármerre jársz, velünk maradsz. 


*****

A SEMMI PEREMÉN 

Van-e még út, s ha van, merre visz tovább,

ki kísér rajta, ki takarja be lépteim nyomát,

ha nem látom, ki hallaná a kiáltásom,

ha nem karol már többé senki vállon,

nem születik sóhaj egy-egy rezdülésre,

s nem lesz, ki magához húzna egy ölelésre,

mikor könyörgő könnyek hullnak arcomon;

ha majd elnémul a válasz mindegyik kérdésre,

s elmarad a csendes vigasz az örök szenvedésre,

amikor hiányzik egy szó, mi lehetne simogató,

vagy arcomba csapva, vádlón, bűnöm korholó:

ringasson reménybe, vagy szítsa haragom,

roppantson szét, hogy fájjon – nagyon!

Csak érezzem, hogy létezem.

Vezet-e út az üres tétlenségbe?

– hangom félve hajtom félbe

s gyűröm lelkem legmélyére

a ki nem mondott szavakat.

A semmi peremén guggolva

építek magam köré új falakat.

*****

CSAK TE

Álmomban Veled táncoltam,
egy ismeretlen utca járdakövén.
Köröttünk emberek forgataga,
s bár mind sietett valahova,
néha megálltak kérdőn egymásra
nézve, nem értve kettőnk
különös pillanatát.

Az úton járművek robogtak,
a lámpák lázasan villogtak,
hol sárga, hol piros, hol zöld.
Olykor egy duda élesen kürtölt,
a rohanó világ akkor, tőlünk
mégis különös távolból szűkölt.

Csak mi voltunk egymásnak,
csak Te, és én.

Együtt léptünk,
egy lépést sem tévedtünk.
Te vezettél, én követtelek.
A lassú ritmus
– keringő talán? –
lágyan fonta össze ujjaink,
s egybeforrt útjaink pillanata
az utca mindkét oldalán
örök maradt.
 
Egy percre elléptem mellőled,
s féltve szóltam hozzád,
Te drága, nagy kamasz:
 – Kisfiam, az útra ki ne szaladj!
Te csak álltál, mint ki érti,
hogy szavammal Téged óvlak,
hisz’ biztonságban, csak
mellettem vagy.

Nem szóltál
– Te nem szólsz sosem.
Csak az az áldott mosoly ült
akkor is arcodon, s azt a különös
merengést láttam fénytelen tekinteteden,
amit ha Rád nézek, mindig látok, s amit
míg élek, nem felejtek sosem.


*****

JÉGHIDEG FALAK

Vergődtem dacban,

a világgal is harcba szálltam.

Éltem lázadó vigaszban,

hátat fordító, üres tagadásban.

S míg levegő után hadonásztam,

sikolyom nyűtt rongyokba bugyoláltam,

magam süketté, vakká álcáztam.

Mint vétkét vezeklő rab,

ki retteg, hogy az idő örök foglya marad,

szétmartak az éveket áztató véres szavak.

Múltba illant már millió tüzes pillanat.

E képekbe szakadt létnyomorban

csak kínzó légszomjam maradt.

Most fekete fátylat bont arcomról a Nap,

cirógat, mint árva gyermeket a pap.

Csönd lepte vermet őriznek

a lelkembe omló, jéghideg falak.

*****

EGY OSZTÁLYTALÁLKOZÓ MARGÓJÁRA 

Ó, mennyi még a kérdés bennem,

s mennyi lépés vár, mi síromig vezet?

Mögöttem huszonöt év – ma visszanéztem:

múltam – képkeretbe foglalt emlékezet.

Még ifjú voltam – azok voltunk mi mind.

Telt reménnyel léptünk ki a nagyvilágba,

hajtott a cél önző vágyunk, s hitünk szerint.

Míg az évek arcunkra ráncot varrtak,

szívünkbe martak múló, szép szerelmeket.

A kudarcok lelkünkbe bánatot csaltak,

könnyeztünk csalódást, halált, félelmeket.

Nemzettünk gyermeket, neveltük a túlélésre, s arra,

hogy a pénz mit sem ér, ha nincsen becsület.

Lelkünkben óvtuk a meghitté teremtett otthont,

ám amit elértünk, csak gyarló árnyék-vetület.

Kenyér illatú utcákon sétálva várjuk

az éjekből virradó bíbor hajnalokat;

illanó ifjúságunk csak legyint utánunk:

parázsló lángunkból lassan csak pernye marad.

Mint szilaj csikót a kötél és zabla,

úgy tört be minket is e harcos élet.

Álmunk az éj hálóján mindig fennakadva,

lét-börtönünkbe foszló, néma semmivé lett.

*****

Kép forrása

A HOLD NEKED ÜZEN

Ha megfáradt minden lépted,
és már semmi sem érdekel,
nyisd ki az ablakot éjjel,
a Hold neked üzen.

Csillagok ragyogják álmod,
s bár a világ oly végtelen,
bánatod szálljon a széllel!
A Hold neked üzen.

Ezután is lesz egy Út,
ahol nyílnak új kapuk.

Mindig lesz
valami más,
mindig van
egy újabb állomás.

Ha elkopott minden lépted,
és már minden oly fénytelen,
nézz fel a csillagos égre!
A Hold neked üzen.

Remények ragyogják álmod,
s bár a vágyad oly képtelen,
keresni jöttél és hidd el:
a Hold neked üzen.

Ezután is lesz egy Út,
ahol nyílnak új kapuk.

Mindig lesz
valami más,
mindig van
egy újabb állomás.


****